A vadnyugat végnapjai

Metró-alagút darabok álltak a töltés mellett
rakásokba rakva,
mint a Pál utca sarkán a fa;
erős vár volt a vörösingesek ellen
a mi Manitounk.
Nekünk nem volt homokbombánk,
de volt íjunk, nyilunk,
farost-lemezből pajzsaink,
tomahawkjaink,
és seprűnyél-Ezüstpuska is.
És csapdát is állítottunk
a betolakodónak
(persze, hogy mi estünk bele).
Aztán nem jöttek a vörösingesek.

A prérin ma négy pályán
zúg a forgalom;
Nagy Medve és Tanto, a Vasszem
már a Csillagösvényt járja.
A hangtompításra szádfal ügyel,
bár a Szergejek után
a Nohabok is elmaradtak.
A pusztát ma erdő borítja:
a facsemeték már az égig
- harmadik emeletig -
érnek.

Az Ezüst tavat feltöltötték,
a bozótkunyhó fehér prémvadásza
régen az Örök Vadászmezőkre költözött.
Az indiánok a lég-musztángot
(a Fordot csak hírből ismertük) felcserélték
Audira és villamosra.
A képzelt vadnyugatból
valódi vadkelet vált.

Táncol a fenyő

Táncra perdült lenn a fenyő a téren.
Szerte szórja tűlevelét a szélben.
Ott marad majd tar-kopaszon a váza,
élete fogytán.

Máma még vad mozdulatokba pördül,
holnap éjjel nem lesz oly ág, mi zöldül.
Még ma élünk, táncra tehát a fáknak!
Csak ma lehet még!

Japán tusrajzok

Fekete-fehér képek:
tusrajzok a rizspapíron.
Vonal-tájakat nézek,
kíváncsian, meddig bírom.

Kúpos hegy a háttérben,
elöl tarajos hullám.
Van más ilyen tus képen?
Cseresznye szirom hull rám.

Azon tavasz van éppen,
de a hegycsúcs még fehér.
Szinte bűvölten nézem:
ebbe minden belefér.

Kalitkában

Valaha verdesett,
korlátot talált,
aztán még megmoccant,
holnapra leáll.

Csitítottam,
nem halkult nagyon.
Megszűnt volna?
Á, hagyom.

Anti- ars poetica

"Költő vagyok - mit érdekelne
engem a költészet maga"?
Nehogy' már! Aki így gagyog,
nem mászik égre csillaga!
Ezt a két sort megírta A Költő,
én nem lehetek oly merész,
sort sorba, rímet rímbe öltő,
hogy ez legyen kerek egész
gondolata versemnek.

De én költő nem vagyok,
és ha lennék, magam nem mondom.
Nevem fényesen nem ragyog,
és az nekem nem gondom,
hogy sokkal szebben ír-e más,
neki jobban fut-e a szekér.
Én magammal szemben vagyok Tamás.
Ennyi kétely, hiszem, belefér.

Költő vagyok? Én nem hiszem.
Legalábbis nem mondom magam.
Remélem, hogy a fáklyát viszem,
de tudom, a cél oly messze van,
hogy oda el nem jutok soha.

Elég, ha járok az úton.
Nem vagyok olyan ostoba,
azt higgyem: én húzom
a fénycsíkot az égen.
Bennem nem lángol az Éden,
nem is tudom az utat oda.

A forrás szép, persze, csak hideg.
A Való Világot utálom,
csakúgy, mint a másik kukkolóst.
Azt sem tudom, ki érti meg,
hogy csevegéssel nem él meg az ember:
amíg nincs étel, nincs gondolat.

Inkább a kocsmába mennék délután,
ha el nem tiltott volna orvosom.
Hát mi mást? Csak olvasom
a költők versét egymás után.
Ölelni meg majd tűz ölel,
amikor hamvasztanak.
A mindenséggel nem magam,
a fél kiló kenyeret mértem,
amelyet hajléktalannak adok.

S hogy legyen kenyér, sziszegő,
aljas hatalmat szolgálok szépen.
Megalkudtam - megaláznak:
erről minden szó igaz.
Földemen újra égig ér a gaz,
kifakult foltjai terjednek a láznak.

Költő lennék? Na ne már!
Van önjelölt, több tucat.
Évente mind ott mulat,
ahol díjakat osztogatnak.
Én csak írok önmagamnak;
AZ munka. Az másra vár.

A fák korának hajnalán

Táncot járnak a fák a ligetben.
Eddig hallik az ág ropogása.
Hajlik a törzsük a szélben, reccsen,
így hat rájuk egy ősi varázslat.

Senki se' tudja, miért táncolnak,
miért nem állnak meg helyükön,
ágakat ágba miért láncolnak,
és ki zenél nekik ott, a füvön.

Dobban a törzsük, megpördülnek,
körbe keringve a lámpa körül,
az emberek nem hisznek szemeiknek:
hát ez a sok fa ma minek örül?

Táncot járnak a fák a ligetben,
mint ahogy' éjjel az ablak alatt,
félelem és öröm él a szívekben:
a régi világból mennyi maradt?

Öreg anyád

A szoba sarkában, egy sámlin ült,
kicsi volt, aszott, és öreg,
a kékes villódzásban elmerült.
Ma már ugyan ki érti meg?

Már kettő csatornán dőlt be a szenny,
bár világra nyílt az ablak,
földi világ volt az, nem a menny.
Csak restnek szellemi abrak.

Meg annak, akinek része nem volt
hasonló élményben soha.
Mint ajtószomszéd, sámlin szorongott,
akár cseléd volt, mostoha,
avagy anyád, anyósod, az öreg.
A kis széken ült. Ezt ki érti meg?

A bomba

Bízva tekint a tiszta égre:
ott van az emberek reménye,
s ekkor a fej fölött a Napnak
ős tüze lobban.

Izzik a pokla csillagoknak,
mind, ami volt, a tűzre raknak,
puszta, sivár lesz itt a táj is
húszezer évre.

Tűzözön. És a förgetegben
foszlik a hús, a szív se rebben.
Parlag a föld, a rommezőkön
már a halál jár.

Velünk él a bolsevizmus

A bolsevizmus itt él még velünk,
hiába tagadja nagy hangon magát.
Szavára fekszünk, és másnap kelünk,
szellemét idézi százezer plakát.

A bolseviknak nem elég a pénz,
ő uralni kívánná a lelkedet;
vállad fölött a kéziratba néz,
ha másként írsz, előbb-utóbb megveret.

A bolsevizmus itt él még velünk,
most nagytőkével bútorozva össze;
miatta sírunk, rajta nevetünk,
hiszen kezéhez tapad minden összeg,
amelyet ma is tőlünk lopnak el.
A bolsevik a vádra sem felel.

A sötétség körében

Folyton múlt idők haván gyötrődöm,
ami elmúlt, és nem jön vissza már;
mindig csak kint, túl a sötétkörön
világít fényesen a napsugár.

Régen tudom, hogy belőlem árad,
a sötét; viszem, bárhová megyek.
A szem látna, de homályba fárad;
erős, tudatos így hogyan legyek?

Előre kell vetnem tekintetem,
de előttem csak borzasztó sötét;
gomolygását látván hogy' hihetem,
mindenki megtalálja örömét?

Érettségi találkozó

Számoltam a perceket tényleg,
hogy a sarokra akkor érjek,
amikor majd a kapun kijön.
Ha nem késett, átjárt az öröm.

Villamossal futottam versenyt,
és, persze, hogy mindig én nyertem,
amikor ő utazott rajta.
E győzelem pirruszi fajta.

Odavittem kabátját neki,
azt sem bántam, ha más neveti;
nevetségesnek tudtam magam,
magamban gyötrődtem boldogan.

Fekete keretes szemüveg
fogta keretbe az éveket,
és, hogy elvittek katonának,
szétszabta szívemet a bánat.

Negyven éve volt, és reszketek,
amikor megfogom a kezet.
Bár elhúzott egy egész élet,
de két szemébe nézni félek.

Indukció

Az indukció nem megy jól nekem:
a megfordított szillogizmusok,
amelyeken a költészet lobog,
általánosíthatnák életem.

Az indukció nem megy jól nekem,
s egy költemény nem deduktív dolog:
a világ nem körülöttem forog;
másokhoz kell, hogy szóljon énekem.

Talán a részleges indukció,
analógiák és párhuzamok
teszik azzá, hogy majd leírható
lesz, ami körül életem forog,
jöhet még az extrapoláció,
más is értse: ha rossz is, élni jó.

A fénykörön túl

Az ég fölött a sárga Hold kering,
denevérrajok szállnak előtte.
A szélben utcafénye ing,
egy szélroham most jobban meglökte.

Talán, ha fényköre stabil maradna,
kirajzolódhatnának dolgaink,
s hová jutunk ez úton majd haladva,
mi az, amitől fenn a Hold óva int.

A látomások fényén túl az élet
oly sötét, oly hátborzongató,
a Hold hiába fénylik, attól félek,
a fénykörön túl fénye túl fakó,
nem elégségesek ott a fények
meglátni, mi az, mi várható.

Monoton hang

Monoton zeng a hang a fülemben,
lassan az őrületig elkerget.
Mit tenne más vajon helyemben?
Meddig bírná ezt a keservet?

Sípol a vér? Vagy zúg a középfül?
Szinte zsong az egész fejem.
Állva, ülve, vagy fekve megőrül
az ember; nem találom helyem.

Vajon a vérnyomás okozza?
Túl magas, vagy túl alacsony?
Az embert úgy a halálba pofozza
ez a fülzengés, mint egy marathon.

Szerelem nélkül

Nem lesz már soha oly szeretőm,
aki hajkoronával beborít.
Kint fekszem a hideg temetőn,
a halál képembe vicsorít.

Őszre elsárgul mind a levél,
amely tavasszal ágon rügyezett.
A lélekbe a ragyogás belefér,
de ha nincs szerelem, megfeketedett.

Csak lila lidérc-láng lobog,
amikor nincsen szerelem.
A lélekben ezer ördög dobog,
föld alá rángat elevenen.

Őszre már csak a tél jöhet el,
a tavsz soha nem közeleg.
A lélekbe a sötét szemetel,
ha nincs szerelem, minden befeketedett.

Nem tudom magam kifejezni...

Nem tudom magam kifejezni.
Egyre sűrűbb bennem az éjjel,
régen felhagytam a reménnyel;
hogy valaha volt, el kell feledni.

Cseng a fülem, elzavarja, széjjel-
kergeti, ami lenne bennem.
Az agyam folyton attól retten,
nem lesz már nappal, marad az éjjel.

Folyton elrohannak

Folyton elrohannak a fák előlem.
Ágaikkal átölelik a teleholdat,
majd táncra perdülnek - megannyi gólem -,
hajladoznak, karjuk a táncba nógat.

Ablakom verik, amikor aludnék,
felzavar éjjel dobogásuk.
Felvillannak álmomban, mint holdas emlék,
fülembe levelük otromba tréfát súg.

Mégis elrohannak, hogyha odanézek.
Már mind a felhő peremén lógatja lábát,
törzsükből pereghnek csoda-mézek,
karjuk közt mind teliholdat lóbál.

Megragadnám őket a pillanattal,
amely itt volt, és elfutott örökre.
A fák látványa már régen nem vigasztal.
Vajon mindenki saját magának ökre?

Amióta nem vagy

Amióta nem vagy, nem is hiányzol,
hisz' addig élni is csak érted éltem én.
Kitéptelek magamból, mint a rákot,
véres hiány maradt csak szívemnek helyén.

Amióta nem vagy, nem fáj az élet,
hisz' nem is fájhat, ami nincsen már tovább.
Magam temettem föld alá, nem téged,
tudom, hogy nem lehetnék ennél ostobább.

Amióta nem vagy, megöregedtem.
Elrohant mellettem az idő,
és emberből gyorsan csak volt ember lettem,
a halál, ami az életből kinő,
hogyha egyszer véget ér az élet.
Jövőt én már régen nem remélek.

A megfoghatatlan után

A megfoghatatlan után rohanok állandóan,
s kriptafödélbe ütöm fejemet.
Vicces, ezen mindenki nevet,
én meg hanyatt esem, fekve maradok, azt' jól van.

Valami megfoghatatlant kergetek folyton,
és helyemet soha nem lelem én.
Egyre csak távolodik a remény,
és reménytelenségemet versekbe fojtom.

Ha nem tölgyfáról, szikkadt sárról írok, talán
nem lesz oly szomorú ma a vers,
pláne, hogyha hanggal ritmust versz,
s lecsordul némi fény a sötétség falán.

Én meg rohanok tovább a megfoghatatlan után,
jól ügyelve, el ne kapjam én:
nem lesz akkor újabb költemény,
és maradok éjsötétbe zárva szomorún, bután.

Dög a vízmosásban

Egy dög feküdt a vízmosásnak alján,
egy oszladozó, és bűzös tetem.
Rám tekintett két szemgödre bambán,
nem tudván, hogy épp reggelizem.

Felkavarodott ott bennem minden.
Kifordult a számból a falat,
földre hullott. Reggelim már nincsen,
nem bírta bent tartani garat.

Pedig én is így rothadok majd el,
vagy kazán tüzén elporladok.
Szívemben ma már benne a rajtjel,
nem hiszem, hogy hátra volna sok,
a célig, amit köd, még takarj el!
Ne bántsanak még a holnapok!

Ballon kabátom...

Ballon kabátom fölveszem,
habár ma már ez nem divat.
Hová is tettem az eszem?
Poshadt sörrel nem itat
mást, s magát se senki sem.

Fóka? Inkább eszkimó?

Nem akarok fóka lenni
eszkimók között,
érezni, a szívbe mennyi
félelem költözött.
Eszkimó se lennék, aki
a fókára vár,
elmét gyilkolásra fogni
az élethez, kár.

Nem akarok jégre vinni
soha másokat,
gyilkos kézben dorong lenni.
Csendben ásogat
inkább, akinek nem hősi
dorong-lét adott,
amíg csak a késő őszi
fagy ráakad ott.

Folyton írni

Folyton írni, nincsen más.
Az olvasás ráadás:
táguljon az ismeret,
és életed teszteled.

Papíron a gondolat,
azt hordozzák a szavak,
trópusok, alakzatok.
Velük a vers hatni fog.

Kívülről nézed magad:
az életed mint halad
(hátrafelé, mint a rák.
Van előre? Ostobák!)

Reflexió, kommentár,
folyton változó leltár,
magánlevél - köztitok,
kacagok és ordítok...

mindent elbír a papír,
de csak attól, aki ír,
és ha komolyan teszi,
az picit tán isteni.

Igazat hazudozni

Hazudok, mégis igazat mondok,
nálam könnyem jönnek-mennek gondok,
a boldogság maga gyötrelem,
és meggyötör, ha nincsen szerelem.

Abból élek, amit nem szerettem,
folyton félek, s meg sosem verettem,
vagyonom van, és mégis nyomorgok,
ha zokogok, akkor vagyok boldog.

Idegenszívű vagyok, és magyar,
de nem az én számban villog agyar,
úgy élek, hogy jónak tartsa Isten,
kinek létét egy percig se hittem.

Nem vagyok költő de írok verset,
kevés kicsiszoltat, annál több nyerset,
senki nem olvassa soha az írásom,
csak, ha földet dob majd gödrömbe sírásóm.

Ez itt ilyenkor mit keres?

Ha fölkelek, felöltözöm,
de fekszem egy kicsit ma még,
nem volt ilyesmi most már rég,
hadd várjon csak az öltönyöm!

Talán ma még föl is kelek,
habár heverni jó dolog.
Párod, gyermeked morog,
és várnak rád az ügy-hegyek.

Csak délutánra menni el,
egy hosszú reggeli után,
ha már madár sem énekel,
és majd néznek rád bután
a hivatalban: érdekes,
ez itt ilyenkor mit keres?

Szószaporító

Miért legyek én szószaporító,
semmi tején légbodorító?
Fessek az égre fellegeket,
hogyha nincsen aki szeret?

Álljak út közepére: szarvas,
"szép koronám nézd! Ide hallgass!"?
Fessek kékre szürke eget?
Minek? Úgysincs, aki szeret.

Hogyha a szívem nem jár táncot,
verssoraimban törjek láncot?
Írjanak csak szebben mások!
Én magamban mélyre ások.

Ebből soknak nem kell semmi,
ezt kell végre tudomásul venni.

Tinta-éjben

Már tinta-éj csattan homlokomon,
befolyik számba, orromba hatol,
fejemben monoton nótát dalol;
magamat is hiába okolom.

Vajon van-e oly éjsötét vadság
másutt, mint amely rám ölti nyelvét,
borzol szőrt háton, ingerel elmét,
hogy kívülről őrületnek tartsák?

Pedig csak Napom szállott föld alá,
és estje hozta el e tinta-éjt.
Azóta dermeszt hideggel halál
lehelete, hogy nem mondod: ne félj,
hiszen szerelmem mindig megtalál,
bármikor, bármely zord útra is térj.

Arckép

Most pőre arcodon csordul a fény,
kisímultak végre vonásaid.
Akkor mind hiába mondtam, ne félj:
még mindig elérheted álmaid.

Szemüveged homlokodra toltad,
lám, látásod sem igényli már azt;
rossz és jó, mind az álmaidba olvad,
te érted el, nem isteni malaszt
okozta, hogy szélkiáltó éned
csendesedett, már átjárja derű.
Az öröm, ím benned újra ébred:
az anya-lét sem mindig keserű.

Aki komornak lát téged, téved:
saját világod él, és gyönyörű.

Magány

Az ember végül magányba ragad.
Belesüpped, mint a mocsárba,
vegetál, csak üvegbúra alatt,
úgy érzi magát, mint egy árva.

Az ember aztán nem jut ötről hatra,
nem, mintha kellene oda jutnia.
Csak vár valami megfogalmazhatatlanra.
Néha érzi, el kellene futnia.

Az ember végül helyben süllyed el.
Mocsarát nem veszik sokan körül,
senki sem szomorkodik, ne is ünnepel.
Eltűnik, "mint vadnyom". Ennek ki örül?

Színes szőttes

Versbe kék mintákat szőttem,
mellé téve sárga soroknak,
foltoztam ki a ritmust zölden,
hírt így adván szürke koroknak.
Ketté vágta soraim a metszet,
lila hasadásból vére csorrant,
nem tudhattam, kinek tetszett,
ki volt, aki zordan morrant.
Sárgán sajdul Napnak fénye
gyémánt rímén bíbor versnek,
talán lesz, kinek kedve-kénye
szerinti színeim megfelelnek.
Szőttest szűz szavakból szőttem
hálót fonván gondolatnak,
színvakokkal nem vesződtem,
legföntebb majd megtagadnak.
Kereszthímzés, meg fordított,
színe sárga és visszája
feketén-szürkén rám ordított,
fagyot lehelt versem szája.
Szőttesem dobtam felhőre
csillagport járt rajta lábam,
néha sántán? Egykettőre
újabb színek után jártam.
Léptem vizen, jártam lángon,
tűztől szikrát hányt a rímem,
hamuvá elhamvadt parázson
kormos füst gomolygott híven.
Jártam égben és bányában
csillant fény és volt hiánya,
lila lidércek szájában
izzott zölden átkom lángja.
És most színek után járok,
egy csokorba gyűjtöm őket,
szivárványt az égbe zárok,
színesítem a felhőket,
mert míg a világban szín van,
lesz ritmus is, nem kell félni,
amíg élsz örömben, kínban,
mindig lesz szín elmesélni.

Terjed a sötét

Sötét van, bár nincs későn
decemberben, itt, Pesten.
Késő van, de nincs sötét
Pétervárt egy nyár esten.

A világ is relatív.
Rosszhoz viszonyul a jó.
Mihez képest negatív,
ha elúszott a hajó?

Szakavat írsz le sorba,
egyiket másik után,
viszonyulnak. Mind csorba
önmagában állva tán.

Már terjed az éj-sötét.
Mordor árnya vetül ránk.
Gonosz űzi el a fényt,
nem lesz majd több vacsoránk.

Gyötrődöm

Gyötrődöm, mert sötét az éjjel,
és szürkés-feketék az egek.
Nem deríti fel őket fénnyel
az emlék, hogyan szerettelek.

Gyötrődöm, mert ébren előttem
lebeg arcod, róla álmodom,
Elfordítom fejem, de rőten
írás ég, szerettelek nagyon.

Gyötrődöm, mert annyi éve már
nem találom sehol életem,
hiába is hívna száz határ,
csak azt szeretném, hogy élj velem.

Gyötrődöm, mert régen jól tudom,
nincs helyem a földön köztetek,
már csak azt várom, hogy az úton
innen tovább, végleg elmegyek.

A vén vándor

Túljutottam száz veszélyen,
csodás magasban jártam én,
emlékét őrzi költemény,
álom zengi minden éjen.

Öreg utas vagyok ma már,
palánk-hídon mélység fölött.
A múlt idő belém kötött,
lehúz. Nem vár a száz határ.

A ritmus tart fenn: menni kell,
a palló gyakorta reccsen.
A láb csak csosszan, nem szökell
gazellánál kecsesebben.
A mély már vár, és bagatell,
ha egy vénség mélybe lebben.

Optikai verstan

Vannak versek,
amelyek átlátszók.
Ezeket áteső polarizált fényben kell nézni,
keresztezett  szűrők mellett.
Megforgatni őket,
és gyönyörködni színfoltjaik
kaleidoszkóp-szerű váltakozásában.
Azután, ha kíváncsi rá az olvasó,
megmérheti az egyes elemek
fénytörését, hasadását, alakját,
elemezheti egymáshoz mért arányaikat,
és az egyes elemek kapcsolatából,
a vers szövetéből, összetételéből
esetleg próbálhat következtetni
keletkezésének körülményeire,
az okokra, amelyek
e képződmény geneziséhez vezettek.
Előfordulhat, hogy következtetései
helyesek lesznek.
Az is, hogy nem.

Más versek nem is átlátszók.
Hiába világítjuk meg őket,
nem engedik át a fényt,
hanem visszaverik,
vagy elnyelik.
Itt is végrehajtható a vizsgálat,
csak itt az elnyelt és visszavert
fények aráénya alapján lehet következtetni
a költőben a vers genezise során
végbement folyamatokra.
A következtetés eredménye lehet
helyes. Vagy nem.

Mindenesetre megéri a színfoltok
és a fény-árnyék hatások
kavalkádját bámulni.

A félelem szaga

A félelemnek szaga van,
tette nincs;
csahos tömeg elől
csak gödörbe bújni lehet;
a félelem nem mérlegel,
a félelem nyüszít,
maga alá csinál,
mint az eb,
amelynek hátán ostor csattan.

A félelem nem érvel,
nincs művelt ész-ok,
csak zsigerig ható reszketés,
hogy újra jönnek majd,
más ruhában,
más jelvénnyel
mindig ugyanazok;
újra jön
a zárka, kiűzetés, a téglagyár,
a málenkij robot, a láger,
mert egyik sem létezett
sosem.

A félelemnek színe van és szaga:
kékes-lilás,
savanyú- és vizelet szagú.
A rettegővel soha
nem fog együttérezni az erő,
mert a rettegő
maga hibás a rettegésért,
és mindig győzedelmeskednek az
uszító eszmék,
hogy valakik valahol
mindig féljenek.

A félelem büdös,
savanyú- hányadék szagú,
és nem lehet legyőzni tükörbe nézve,
mert a félelem a tapasztalatból ered.
És megöli lelkedet.

Mint a hegyek (úgy nézek rád)

Én úgy nézek rád, olyan mozdulatlanul,
ahogyan hegyek az ölelő síkra néznek.
A mozdulatlanságba majd beletanul
minden szikla, ha nem is egészek a részek.

Sohasem változtatnak helyet a hegyek,
rázza őket földrengés, vagy pusztítsa vihar,
hát én, emberként állhatatlanabb legyek?
Ne olyan, aki neki rendelt helyén kitart?

És mégis: úgy nézlek, oly rendületlenül,
mint egy hegycsúcs a tőle elszakadó folyót,
amely előle el, tengerbe menekül,
még ha majdnem megkerüli is a Földgolyót.

Az élet értelme (The meaning of life)

                                                    (Monty Pithon után)

- Fiú lett, vagy lánygyerek?
- Ezt megmondani még nem lehet,
bár a kopoltyú remek:
nagyot alkottak az istenek.
Talán kellett volna a gép,
amelyik azt mondja: "ping".
Világosabb lenne a kép.
- Minek van magán ennyi smink?

Az iskolai kormorán
fontos, és nagyon szent dolog.
Megtanulni jó korán,
ez az, ami körül forog
az iskolában életünk.
Ha fegyelmünk nem nagy fokú,
a pokol tűzén eléghetünk,
vagy mártásunk lesz a barbeque.

A katonaság is jó dolog:
meg kell magunkat védeni.
A támadás körül forog
a modern harci eszme, mit
megtanultok itt, velem.
Hiába kérditek, minek:
amúgy is belétek verem,
s talán még túl is élitek.

Az elrettentés tényező,
hát ontsd a belét bőszen, fiam!
Ha támadó a véderő,
a békeharcban nő az iram.

Az életút közepére érve
csak Schopenhauer marad.
Kispolgári létben élve
nem kell áttörni több falat.
A számla hízik, hogyha jó
polgár vagy, és jó magyar.
Az idegent messze viszi hajó,
elűzi villogó agyar.

Ha a tribünön szónokol
a despota demokrata,
verd agyon, aki ellene szól!
Hiába látszik a pata
az ájtatos reverenda alatt,
a hit mozgósító erő.
Nézd, az országunk mit haladt!
Az ellenzék meg majd belenő.

Már ajtó előtt a Nagy Kaszás,
talán a kert miatt érkezett,
számunkra nem volt hátra más:
a rántott hal volt mérgezett.
A látogató figyelmet kér,
elérkezett a végső rend:
egy gyönyörű élet véget ért.
A többi pedig néma csend.

Cölöpvárak úri népe

Cölöpvárak satnya úri népe!
A falon túl török síp zenél.
Fölnéztek az égre, hogy még kék-e,
mikor hull le az első levél,
falatokat a nép addig védje,
amíg be nem köszönt rá a tél.

Ma régen nem azt az időt írjuk,
kapunkban ma nem török dal szól.
Ésszel felfogni még nem is bírjuk:
a világ hív, és nem válaszol
rá rendesen népünk vezetése.
Hiszi, neki így lesz jó, de mégse'.

Hajnal a tó partján

Az ágak kusza rácsozatán túl fénylik az ég.
A reggel tava nem lehetett ily szép soha még.
Ha kő csobban a tóba, azon gyűrűt vet a víz,
s a zajtól odaát elijed, felrebben a csíz.
A csendben ma csak én vagyok itt hajnal-figyelő,
a szív érzi a titkot, az ész meg majd belenő.

Újabb év a halálból

Egy újabb év eltelt a halálból.
A szerelem megléte az élet,
hiánya a létezésben gátol.
Már nem élek többet, attól félek.

Fejem kába fülem zúgásától,
ez szinte huszonnégy órás üzem,
lassan a gondolkodásban gátol.
Vele, azt hiszem, a halál üzen.

Oszip Mandelstam: (54)

A kenyér mérgezett, a levegő szennyezett,
nem bekötözhetők a sebek.
Józsefet eladták Egyiptomba,
nem marcangolhatták ebek
nagyobb kínba mindezek felett.

Beduinok csillagos ég alatt,
mindegyikük lóháton,
csukott szemmel véletlennel
vágják ki magukat a múlt
bajaiból.

A kép kézzel fogható, konok:
lovat idomít egy arab,
más a tegzét keresi,
amelyet elfed a homok.
Az álomból csak köd marad.

És mintha igaz lenne a dal,
végül szívből szólna,
eltűnik minden, semmi nem marad,
csak a tér, a csillagok és az énekes.

Mi az, amit féltsek?

Fogynak a fogaim,
mint az évek száma:
az idő óva int,
már nem sok van hátra.

Szürkül a hajam is,
mintha deresedne.
Az életem hamis:
már nem hiszek benne.

Folyton zúg a fülem,
hangosan csilingel.
A halál így üzen:
ajtómon kilincsel.

Most fut be a vonat:
időben indultam.
Már négy éve, hogy a
világból kimúltam.

Csak a lendület visz:
lendkerekes barom.
Bennem senki sem hisz:
lassul az iramom.

Fogaim letörtek,
elszálltak az évek.
a halál oda int.
Mi az, amit féltsek?

Oszip Mandelstam: (62) 1914

Élnek sárgarigók az erdőben,és füttyük hossza
a versütem egyetlen mértéke,
de évente csak egyszer természete hosszúvá, túlcsordulóvá válik,
olyanná, mint Homérosz verslábai.

Ez a nap úgy tátong, mint egy cezúra:
már reggeltől béke van, és nincs fecsegés;
ökrök a legelőn, és arany lustaság
a nádból kivonható egy egész hangjegy gazdagsága.

Есть иволги в лесах, и гласных долгота
В тонических стихах единственная мера,
Но только раз в году бывает разлита
В природе длительность, как в метрике Гомера.

Как бы цезурою зияет этот день:
Уже с утра покой и трудные длинноты;
Волы на пастбище, и золотая лень
Из тростника извлечь богатство целой ноты.

Ordítanék

Ordítanék, ha lenne miért:
a fülem cseng és nincs fogam,
és nem hiszem, hogy valaki ért,
és ha tévedek, hát nem sokan.

Mert fogva tart e szörnyű lét -
az ember madárként nem repül,
ha már nem éli a mesét,
ha nem élhet többé istenül.

A rossz közérzet rossz dolog,
s nekem folyton rossz a közérzetem,
akár van rá, vagy nincsen ok.
Az isteni lét így nincs velem,
De úgysincs belőle hátra sok,
hát rémületre semmi ok:
végig élem az életem.

Versbe menekül

Test- és hányásszagban utazom.
Épül és szépül az új világ.
Eszméket nyomnak le torkomon,
de inkább emlékezem rád.

Már nem hiszem, hogy lesz itt élet,
nem lesz az kívül, sem belül.
Minden külső változástól félek,
a belső meg versbe menekül.

Csak magamnak írom a verset.
Elzsongítanak benne a szavak,
honnan is venném rá a merszet
gondolni, bármi megmarad?!

Tavasz van. De ez nem az a tavasz,
amely nyitott pár évtizede már,
amikor a szívünk, az a ravasz
még egyazon ritmusra járt.

Mára szétesett mind az a ritmus,
és összekuszálódtak a gondolatok,
újra a kereszteken lóg Krisztus,
mert nem lettünk mi sem szabadok.

Sem belül, sem nem vagyunk azok kívül.
Az ember már megint a versbe menekül.

Nem koldus vagyok

Az utcán megyek, gyalog, mint szoktam,
ha olyan kedvem van,
az utakon ilyenkor nem járnak sokan
bár kora este van.
Hozzám lép egy fiatal lány,
hogy menjek el vele.
Tartom magam, de ajánlok talán
kis aprót a zsebébe.

Nem koldus vagyok, hanem kurva,
szól önérzetesen,
a folytatás itt kútba csobban,
és én csak lesem:
miért kell olyanról írnom verset,
amiről semmit nem tudok?
Nem gyűjt a szív elég keservet?
Kell még több? Tulok!

Én polgári életet élek,
noha nincs hozzá erőm,
és gyomrom sincsen, attól félek
néha, s leverőn
támad rám a rossz érzés:
prostituáltam magam,
mint annyi más. Ezért a vérzés:
a boldogság messze van.

Én is kurva vagyok, nem koldus,
itt polgár nem leszek.
Néhány éve már megint kuss,
és csak égetett szeszek
vagy zavaros vers visz tőlem
el zavart messzire.
Én gyötrődöm, talán ő nem.
Én várok. De mire?

Írni kell

1.

Nem értem, miért is vagyok.
Reggel a HÉV megy majd velem,
akár esik, vagy a Nap ragyog.
A versem folyton csak makog,
amióta nincsen szerelem.

2.

Írni kell, és én nem tudok,
hát tanulni próbálom tőletek;
most Gleb Grobovszkijt olvasok.
Mert jönnek, múlnak a bajok,
hegy mozdul, ha szólnak versek:

3.

Budaörs terült el alattunk,
Hevertünk a Szállás-hegyen,
aznap tovább nem haladtunk.
Hangyáktól ijedt meg társunk,
a így kiáltott: menj innen el!

4.

Gázmaszkban rohantunk veszetten:
atom villant a jobb oldalon.
Levegő fogytán a földre estem;
a szénpor, hogy múlt az izgalom,
foltokat festett arcomon.

5.

Bányában élem életem,
de nem ilyen bányára vágytam.
Csak a töréseket észlelem,
áthúzódván az életen.
A ajtót magamra zártam.

6.

Nem értem, még minek vagyok.
Mint hangyaboly nyüzsög a város,
az én szívem régen nem ragyog,
versem unalmas, vallomásos,
jövőm szürke, nem talányos.

Sirályrikoltást hord a szél

Sirályok szállnak a víz fölött,
és rikoltozásuk ritmusa
most az egyetlen mérték
amely megszabja a versütemet.
Hideg van. Még a futócipők tappogása
és kerékpárgumik surrogása
sem fedi el, hogy régen nem sétáltam
teveled.

A metróliftet már átjárja
a hat emeletnyi mélység
föld alatti lehelete,
megenyhül az ujjak dermedtsége,
és amire befut a következő szerelvény,
elkészül egy újabb szakasz.

Az átjáró enyhén emelkedik,

– vagy csak fejeben hajlott el valami –
aztán hirtelen csend: a mozgólépcső
leáll.
Mennyi idő még, hány esztendő,
amíg szívünk majd újra egymásra
talál?

A Vizafogón arcomba fúj a szél,
és alszanak most a metróaluljáróban.
Ketchup- és égett olajszag száll.
Ez az egész itt mennyit is ér?
Születtünk, élünk, meghalunk azt jól van.

Sirályok szállnak fönt a víz fölött

–  a mélyben száguldunk párhuzamosan vele –,
vajon sok olyan van, aki ilyen lökött:
csak pár nap volt nyara,
s már kopogtat az ajtón tele?