Bambán bámulni magad elé,
vén bárgyú barom,
amint semmi árad belőled, beléd?
Ezt én nem akarhatom.
Csak várni, amíg föltelik majd
belsőd az űrrel?
Ijeszteni minden kezdő nyikhajt:
az ember mennyit tűr el?
Nézni mereven, mint a részeg,
mindegy a jővő, a múlt,
míg kavarognak széttört részek,
mert minden darabra hullt?
Vagy egész sem volt sosem talán,
így nem is törhetett szét:
mi értelme van meddő palán
csorbítani a fejszét?
Bámulj csak bambán magad elé,
vén, bárgyú barom,
ha csak nihil árad belőled, s beléd!
Mindegy? Akarhatom?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.