Test- és hányásszagban utazom.
Épül és szépül az új világ.
Eszméket nyomnak le torkomon,
de inkább emlékezem rád.
Már nem hiszem, hogy lesz itt élet,
nem lesz az kívül, sem belül.
Minden külső változástól félek,
a belső meg versbe menekül.
Csak magamnak írom a verset.
Elzsongítanak benne a szavak,
honnan is venném rá a merszet
gondolni, bármi megmarad?!
Tavasz van. De ez nem az a tavasz,
amely nyitott pár évtizede már,
amikor a szívünk, az a ravasz
még egyazon ritmusra járt.
Mára szétesett mind az a ritmus,
és összekuszálódtak a gondolatok,
újra a kereszteken lóg Krisztus,
mert nem lettünk mi sem szabadok.
Sem belül, sem nem vagyunk azok kívül.
Az ember már megint a versbe menekül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.