ott, ahol Nap ős tüze égre lobban.
Két kezemmel majdnem elértem éppen,
s visszazuhantam.
Mély sötétté vált a világom akkor,
éji csillag sem ragyogott az égen,
föld szakadt rám nyomva tüdőm, a szívem
bú mocsarába.
Sírfödéllel fedte a lét a lelkem,
nem találtam már kiutat semerre,
boncteremben láttam a gyenge testem
ott kiterítve.
Múltak évek bár, de maradt a bánat.
Bár csak emlék száll bele most a dalba,
nem feledhettem gyönyörű alakját
volt violámnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.