Ágaikkal átölelik a teleholdat,
majd táncra perdülnek - megannyi gólem -,
hajladoznak, karjuk a táncba nógat.
Ablakom verik, amikor aludnék,
felzavar éjjel dobogásuk.
Felvillannak álmomban, mint holdas emlék,
fülembe levelük otromba tréfát súg.
Mégis elrohannak, hogyha odanézek.
Már mind a felhő peremén lógatja lábát,
törzsükből pereghnek csoda-mézek,
karjuk közt mind teliholdat lóbál.
Megragadnám őket a pillanattal,
amely itt volt, és elfutott örökre.
A fák látványa már régen nem vigasztal.
Vajon mindenki saját magának ökre?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.