Sirályrikoltást hord a szél

Sirályok szállnak a víz fölött,
és rikoltozásuk ritmusa
most az egyetlen mérték
amely megszabja a versütemet.
Hideg van. Még a futócipők tappogása
és kerékpárgumik surrogása
sem fedi el, hogy régen nem sétáltam
teveled.

A metróliftet már átjárja
a hat emeletnyi mélység
föld alatti lehelete,
megenyhül az ujjak dermedtsége,
és amire befut a következő szerelvény,
elkészül egy újabb szakasz.

Az átjáró enyhén emelkedik,

– vagy csak fejeben hajlott el valami –
aztán hirtelen csend: a mozgólépcső
leáll.
Mennyi idő még, hány esztendő,
amíg szívünk majd újra egymásra
talál?

A Vizafogón arcomba fúj a szél,
és alszanak most a metróaluljáróban.
Ketchup- és égett olajszag száll.
Ez az egész itt mennyit is ér?
Születtünk, élünk, meghalunk azt jól van.

Sirályok szállnak fönt a víz fölött

–  a mélyben száguldunk párhuzamosan vele –,
vajon sok olyan van, aki ilyen lökött:
csak pár nap volt nyara,
s már kopogtat az ajtón tele?