A megfoghatatlan után rohanok állandóan,
s kriptafödélbe ütöm fejemet.
Vicces, ezen mindenki nevet,
én meg hanyatt esem, fekve maradok, azt' jól van.
Valami megfoghatatlant kergetek folyton,
és helyemet soha nem lelem én.
Egyre csak távolodik a remény,
és reménytelenségemet versekbe fojtom.
Ha nem tölgyfáról, szikkadt sárról írok, talán
nem lesz oly szomorú ma a vers,
pláne, hogyha hanggal ritmust versz,
s lecsordul némi fény a sötétség falán.
Én meg rohanok tovább a megfoghatatlan után,
jól ügyelve, el ne kapjam én:
nem lesz akkor újabb költemény,
és maradok éjsötétbe zárva szomorún, bután.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.