befolyik számba, orromba hatol,
fejemben monoton nótát dalol;
magamat is hiába okolom.
Vajon van-e oly éjsötét vadság
másutt, mint amely rám ölti nyelvét,
borzol szőrt háton, ingerel elmét,
hogy kívülről őrületnek tartsák?
Pedig csak Napom szállott föld alá,
és estje hozta el e tinta-éjt.
Azóta dermeszt hideggel halál
lehelete, hogy nem mondod: ne félj,
hiszen szerelmem mindig megtalál,
bármikor, bármely zord útra is térj.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.