Az utca népe

Ma reggel a boltba mentem.
Piszkos szürke volt az ég.
A Város dübörgött köröttem -
a káoszból még mindig nem elég?

Csak egyre nő a zaj,
a mocsok lassan kötésig ér,
és annyi itt most már a jaj,
egy szívbe bele se fér.

A fülkében megint aludtak.
A másik a szellőzőnél melegedett.
Nem hinném, hogy nagyon berúgtak.
Tejet adtam nekik, meg kenyeret.

Nem vagyok túl lágy szívű ember.
Csak néha adok, ha eszembe jut,
bár tudom, a nyomor, mint a tenger.
Nincs, ki megérdemelné, hogy oda jut.

Siránkoznak "polgáraink" sokan:
"Jaj nekünk! Fogy a magyar!"
Az utca népe hallgat komoran.
Őket szaggatja szét az éhség-agyar.

Talált "megoldást" a gőg hamar:
az utcán nem alhat többé senki sem.
E hír azonban ott kint senkit sem zavar:
úgysem változik meg semmi sem.

Büntetést fizettet véle majd a törvény?
Fizessen helyette meg majd, aki tud!
Megváltja tartozását kényszermunka révén?
Legalább majd egy tál ételre jut!

A gödörnek aljánál lejjebb nem eshetsz.
Mit érdekel, hogyha börtönbe mész?
Lesz ott kenyér, fűtés és tiszta fekhely.
Számodra máshol úgysincs már remény.

Gondold meg jól, sorsod miért oda,
az utca kövére kergetett!
Hogyha egyszer majd új időt üt az óra,
markold meg jól a fegyveredet!