Nem maradtál

Nem maradtál,
fájt nagyon hiányod.
Tudjuk élből,
semmi sincsen végleg,
de az élők
mégiscsak remélnek.

Tört a korsó.

Fájdalmad kihányod:
falra borsó.
Lélek váladéka.

Mint a szél,
ha viharossá válik,
metsző acél;
a fákat egy szálig zúzza,
zordon
semmi tört derékba.

Jégbe fagyva,
dermesztő hidegben
hosszú volt az idő
olvadásig.
Fekve sírban,
egyedül, nem ketten,
mert helyetted
soha nem jött másik,
megvetetten,
bűntelen, remegtem.

Ami van még,
az idő elvásik.

Nem maradtál

Nem maradtál, fájt nagyon hiányod.
Tudjuk mind, hogy semmi sincsen végleg,
de az élők mégiscsak remélnek.

Bármi elmúlt, fájdalmad kihányod:
falra borsó. Lélek váladéka.

Mint a szél, ha viharossá válik,
és eltöri a fákat egy szálig,
hirtelen jött semmi tört derékba.

Jégbe fagyva, dermesztő hidegben
hosszú volt az idő olvadásig.
Sírba fekve, egyedül, nem ketten,
mert helyetted soha nem jött másik,
megvetetten, bűntelen remegtem.

Ami van még, az idő elvásik.

Volt egy pillanat

Volt egy pillanat, hogy éltem.
Véget ért, az élet messze szállt,
és igazából még most sem értem,
mi okozta a hirtelen halált.

Volt egy délután. A Nap
olyan forrón tűzött le rám,
hogy nem voltam még soha boldogabb;
igazán éltem azon a délután.

Nem sivatag

                                        "It's no desert"
                                        (Stephen Crane: I walked in the desert)

Folyton csak homokról,
száraz, gyilkos szélről írnék,
meg nedves, puszta vízpartról,
mert nem szól senki,
és nem dörren rám semmi,
hogy "ez nem sivatag".

Villon: Négysoros

Francois vagyok, rám nyugalom száll.
Párizs szült, közelebbről Pontoise.
Most gallérként súgja egy ölnyi kötél,
nyakamnak seggem súlya mennyit ér.


Csak azért, hogy én is fordítsak egy kicsit.

Keresi

Keresi, várja egy életen át,
de nem leli.
Amikor végre rátalál,
nem kell neki.
Azután megalkuszik vele,
csak, hogy legyen.
Átjárja tőle a semmi szele
fenn, a hegyen.

Az okokat firtatva

Mondd, milyen magasra repülhet föl egy madár?
Mekkora területet nyelhet el tengerár?
Hogyan jutnak viharfelhők át nagy hegyeken?
Miért szükséges, hogy az ember nyomorult legyen?

Ha felidézem, ami volt, emlékszel-e még?
Miért mondod, hogy mesékből már régen elég?
Miért rossz az öröm, és minek a fegyelem?
Miért is kell, hogy az ember nyomorult legyen?

Miért sötétek az árnyak, és fényes a Hold?
Miért múlik el örökre, ami régen volt?
Akkor miért nem jutok túl sötét telemen?
Miért nem jár emberi jogon boldog szerelem?

Egy pillanat

Egy pillanat, még itt vagyok,
s már nem vagyok sehol.
Egy pillanat, hogy élek még,
s már várnak valahol,
egy pillanat, amely befagyott
az élet és halál között,
egy pillanat, amelyben létem
végleg elköltözött.

Egy pillanat, és sűrű éj
jön az alkony után.
Egy pillanat, s elmúlt a kéj,
és csak nézel bután,
hogy hová is lett az a pillanat
az élet és halál között,
ami volt, és másodperc alatt
emlékbe költözött.

Zaklatott a világ

Zaklatott a világ
tobzódik szüntelen,
de nyílik, mint virág
néha a sejtelem:

több a lét, mint a tény, 
mögötte a varázs
úgy munkál, mint a fény,
mint izzó parázs.

Tudom, bár balgatag,
lehet, botor vagyok,
de mégsem falka-tag:
mások a tolvajok.

Sötét

Fáj a lét, ha fölkelek,
szörnyűek a reggelek.
Fáj a test, ha leülök,
hát a Napba repülök.

A valóság túl rideg,
értelme nincs semminek,
ha hiába döngetem,
a kaput: nyisd ki, szerelem!

Itt az élet gyötrelem,
de nem akarok menni, nem!,
mert tudom, hogy odaát
nem vár más, csak a halál.

Itt az életünk kemény,
és nincsen semmi remény,
és lassan el kell menni már,
de odaát csak semmi vár.

Az egész lét oly sötét,
de nem akarok menni még;
a szenvedés tenger-ár,
de odaát a semmi vár.

Fűmuzsikus

Fűszálakon dallamot zenélt.
Virágok nyíltak a dombon ott,
körülötte a szél susogott.
Néhány évszázada már ott élt.

Jól ismerte a lelkeket mind,
gyógyított a fűszál-muzsika,
és nem hitte volna el soha,
hogy a szerelem majd rákacsint.

Évek teltek, nőtt, fogyott a Hold,
szerelmet látott és sok halált,
rá az otthon még akkor se várt,
amikor kevesebb volt a holt.
Az erdőn nyugalmat nem talált,
szájából a fűmuzsika szólt.

Kavics-magány

Rég
kiszakadtam karjaidból,
s te visszahúzódtál rólam,
mint apálykor a kavicsról a tenger,
és olyan régen nem kelt föl újra a Hold,
ismét meghozni a dagály áradását,
hogy ne csiszoljon homokká
a szüntelenül csak fújó
szél.

Förgeteg-falak

A semmi süvít megint szobámban,
mint sivatagi szélvihar.
A sátorlapot egyszer már kitártam,
a finom homok most mégis betakar.

Átfúj a szél a falakon,
a kvarc-dara lemarja a húst,
marad a fehér csont, nem hagyhatom.
Fogammal szaggatnám a gúzst,
ha lehetne. De nem szakítható,
minden kötélnél erősebben tapad.
Hiába. Újra és újra csak várhatom
a felém száguldó, következő förgeteg-falat.

Reménytelenség

A reménytelenség minden fázisában
maradhatnak még,
sőt, keletkezhetnek is
olyan reményforrások,
amelyeket majd a következő fázis
elpusztíthat.

Vádak alatt

Boldogsághoz nincs közöm,
az életet gyűlölöm.
Minden napom megaláz,
szívja erőmet a láz.

Egy reményem a gödör,
ott az élet nem gyötör,
hogyha nincsen túlvilág,
nem hiányzik a virág.

Ha van hiba: én vagyok,
szívem sötéten ragyog.
Hogyha vád még volna sok,
rögtön összeroppanok.

Szieszta-élet

Csak a Hold él, az utcák fuldokolnak.
Szakadékaikban forró lég rezeg.
Nagy keletje van most sörnek, gyenge bornak.
Nem bírják a hőt a gyarló emberek.

Éjfél-tájban még virul az élet,
majd délelőttre elcsendesül.
A kötelező szieszta ténye
alól még a vendég sem mentesül.

Aztán majd éjre alább hagy a hőség,
kinyílik ismét a világ.
Itt nem járőröz éjjeli őrség,
nem mondják hajnal-tájt: az ember kihág.

Vasárnap délelőtt, Vörösmarty tér

Majdnem üres gránitkockák.
Rózsaszín ortoklász, fehér kvarc és biotit.
Odább egy csíkon forrásmészkő következik,
majd műkővel kirakva a tér.
A szürke ég előtt fekete kandeláberek.
Kora délelőtt. Emberek alig lézengenek;
pedig tág a hely, itt nagy tömeg elfér.

A metró is majdnem üres.
Mint szellemvasút, gördül be a szerelvény,
a kocsi végén a kapcsolószekrény
hangosan kattog. Fent a füves
téren most csak a galambok téblábolnak.
Messze van még a holnap,
addigra tán e vers is véget ér.

Nincs pótlék

Minden nap ott ülök a facebook előtt,
hogy társaságban érezhessem magam,
pedig ez a társaságtól messze van,
hiszen az embert nem pótolja semmi.

Minden reggel ott ülök a villamoson,
könyv kezemben, fülemen fejhallgató,
vagy verset írok, másokét olvasom,
pedig az embert nem pótolja semmi.

És minden héten eljárok egy klubba,
ahol verseim egyikét mutatom,
és meghallgatom másoknak verseit,
mert hát az embert nem pótolja semmi.
És kiderül, ha halálba kell menni
majd, hogy az embert nem pótolja semmi.

Mi végre?

Sokadszor viszi el fejem felől
megszokott életemet változás,
és abban talán senki sem hibás,
hogyha egy közép távú terv bedől,
amikor napról-napra módosul
az embert körülvevő környezet,
tragédiát él-e, vagy piszkosul
örül, mert a cserével emberül
élhető élethez juthat végre
oka lenne rá, ha táncra perdül.
Csak azt nem értem, miért nem égre
vetem szemem, miért van, hogy belül
nincs válaszom arra, hogy mi végre?

Egyre vadabb a világ

Egyre vadabb a világ már szememben.
Hangoskodó és egyre csak ótvarabb.
A Nagy Féreg mindent kirág
az emberi szívből, végül nem marad.

Legszívesebben messzire bujdosnék,
ősi patakhoz, mély erdők zöld füvén,
ahol nyílik sok-sok virág
valóra váltva csendben az álmokat.

Jól tudom én, nincs már ilyen idilli hely.
Mindent ellep az emberi gyötrelem.
Senki sem kérdez mást: mi rág?
Segítek rajtad, fogd meg a két kezem!

"Ébreszd fel alvó" emberi "lelkedet!"
Nem tartható fenn már ez az állapot.
Itt a Földön egyszer élünk,
emberek vagyunk, nem pedig állatok.

Értetlenül állok

Megint az újságot olvasom, és
totálisan értetlenül állok
a jelenség előtt, ami átok,
hogyan is lehetett ilyen kevés
idő alatt egy demokratából,
akihez a szlogen: ruszkik haza!
köthető, és egykor olyan laza
szövegeket hallhattunk szájából,
véres agresszorral parolázó,
saját országát mélyre elásó,
senkiházi, értelmetlen szarjankó,
aki tönkre teszi, ami frankó
volt valaha a magyarok között,
mielőtt diktátornak öltözött.

Fájok

Néha elviselhetetlenül fájok,
amikor rám tör a hasító magány.
Fájdalmamra, belátom, nincs talán ok,
de sohasem voltam oly nagyon vagány.

Csak kiemelkedik a szürkeségből,
jön, és mint egy hullám, befed, elborít,
szívem szorul az esélytelenségtől,
nincs, ami felrázna, minden szomorít.

Tudom, szonettben mindez gyatra téma,
hiszen megírhatták már nagyon sokan.
Jó lenne tőle szabadulni még ma,
mielőtt létem a vesztébe rohan.
Mégis néha fáj kibírhatatlanul,
talán a lét.
                 Az ember sosem tanul?

Nem marad semmi

Minden véget ér, ami elkezdődött.
Nem marad majd utána semmi emlék,
hiába minden kérés, hogy ne menj még.
A múltba nézve nem látni, csak ködöt.

Már nem is vagy, csupán csak egy árnyék,
éjjelente átsuhansz szobám falán.
Ha másképpen alakult volna, talán
még lehetne élet: utánad járnék.

Csillagködök rezegnek úgy szüntelen,
ahogyan lényed visszarezeg bennem.
Az űrtől szívem még ma is megretten,
tartani magam folytonos küzdelem.

Bár múlik minden, és nem marad emlék,
de aki vagyok, nélküled nem lennék.

Napszél-vitorla a Szaturnusz gyűrűjében

Vitorláimat dagasztja napszél,
de a törmelék zaja eltakar
minden nyomot. Elvesztettem hamar,
már nem tudhatom, hogy merre mentél.

A lét itt zajos. Így a kis fodor,
amelyet hajód vetett a térbe,
már nem követhető, hiszen rég be-
olvadt a zajba, amely mindent elsodor.

Manőverezni kell, mert a szikla-
zápor egy pillanatra sem csitul.
Írhatnám a verseket szanszkritul,
sem hatna semmit világaikra.
A Nap itt csupán parányi szikra;
nincs, amitől az elme megvidul.

Magyar költő vagyok

Költő vagyok. Nem tudom, hogy jó-e.
Ha olvasol, megítélheted.
Amit írok, mindenknek szól, de
magyaroknak, akik "menthetetlenek",
sokkal inkább, mint szólna azoknak,
akiknek a szívében a pénz
nem hagy helyet életfájdalomnak,
és nem látják, élni milyen nehéz.

Nem zavar, ha senkiházi csürhe,
aki nagyra tartja vagyonát
olvasna, de a hatalmi kűrbe
nem szállok. Magam nem adom át.
Én a megnyomorítottnak írok,
akit mindig csak kifosztanak.
Sokszor nem magamért, értük sírok,
amikor korbácsot osztanak.

Nyelvemen nem fér meg a hazugság.
Kígyó módra számban nem sziszeg
hangom, szívem nem szennyezi rútság,
a hazugoknak régen nem hiszek.
Akinek csak a saját zsebe fáj,
hogyha elgurulna egy pár rézgaras,
annak semmit sem mond a magyar táj,
csak vagyonról szól nyár és tavasz.

Én magyar népemnek írom versem,
nem gazdáinak: kimondom nyersen.
Szívem nem a gazdáért dobog,
mert én magyar költő vagyok.

Algoritmus megoldás nélkül

Visszajöttél: eltaszítottak,
       és nem maradhattál rongynak,
       így most folyton mardos a bánat,
               amiért elhagytad házad.

Ha nem taszítottak volna,
        akkor a dal másként szólna.
Egyébként,
        ha nincsen bánat,
               el nem hagyod soha házad.

Hogyha ott maradtál volna,
   lennél lába kapcarongya.
          Akkor azért marna bánat,
                 mert nem lenne igaz társad.

Igaz, társad már így sincsen,
       mert nem adott az Úristen.

Ha nem mentél volna vissza,
       könnyed a föld be nem issza.

Rippl-Rónai a megállóban

A hölgy kalapján pár rózsa.
Arca halvány, szeme komoly.
Lassan elmúlt negyed óra,
csak nem ül ajkára mosoly.

Mereven néz maga elé,
mintha súlyos gondja lenne.
Vékony tüllben estefelé,
még nem is didereg benne.

Mintha villamosra várna,
pedig elment már vagy három.
Minden gondolata, álma
képbe zárva festővásznon.

Tovaballagva

Kristálybúra most az égbolt.
Visszacsillan, ami rég volt.
Ballagok az út porában,
ne böködje tüske lábam.

Ismét Nap tűz a fejemre,
dúdolgatok lépegetve.
Kézen fogva kísérnélek,
vidámabb lenne az ének.

Rózsaszirmok folyóvízben

A folyóba szirmok hullnak,
valcert járnak a vízen.
Régen nem láttalak dúltnak,
nyugodjál meg! - No hiszen!

Rózsaszirmok keringőznek,
lebegnek a víz színén.
Emlékei ők az ősznek,
amit éltünk, te, meg én.

Szirmok hullnak a folyóba,
örvénylő ár viszi el.
Más emlék már nincs is róla.
Bárkit kérdek, nem felel.

Virágmag-hintő

Vajon ültetem, vagy kaszálom
a virágot a trágyadomb mellett?
Kivirágzik vajon az álom,
vagy csak egy nagy szarkupac tellett?

Szanaszét szórni virágmagot,
kék katáng-katonát, kankalint,
gyászos estikét találhat ott
a falnál az, akit odaint.

Illat árad az esti szélben
majd, ha elcsendesült a világ,
színes szavaim hideg télben
tündökölnek, mint nyári virág.
Én csak ültetném a virágot,
láthasson, aki még nem látott.

Álom-életben

Az élettől olyan távol vagyok,
mint talán nem volt senki soha.
Emészthet a tűz, marhatnak fagyok,
az élethez maradok ostoba.

Könyvből ismerem, mások mint élnek,
mi az, aminek az ember örül.
Hol terem bánat, hogy mitől félnek,
és a lélek mily magasra röpül.

Sohasem birkóztam folyóval,
vízzel, amely gátakat szaggató,
beértem azzal a földi jóval,
amely cukorkás standon kapható.
Álomban írom verseim, félek,
úgy megyek majd el, hogy nem is élek.

Alkony

Sziluettek háztetők fölött.
Tornyok árnya az égbe bökött,
mintha mindjárt elszállnának már
felhők fölé, ahol nincs határ.

Távolban egy vonat kürtje szól,
hirtelen a harang válaszol:
messze zengő, érces kondulás,
mégsem hallja most meg senki más.

Fölrepül a hang az égbe, fel,
néma minden: semmi nem felel.
Indulok. Nem késlekedhetem.
Sötétbe fúl így az életem.

Hiány

A hiányt
csak körbejárni lehet.
Nézni minden oldalról,
de lényegét meg nem ragadhatod.
Mert az maga a nincs,
ami ott marad veled.

Virágom

Vizet hoz a tavaszi szél,
virágom, virágom.
Minden illat rólad mesél,
szívemet kitárom.

Színes szirmok szerteszállnak
friss tavaszi szélben.
Mire vége lett a nyárnak,
megfagytak a télben.

Hideget hoz az őszi szél,
tar ágakat tördel.
Amire majd megjön a tél,
keserűség tölt el.

Elmúlik egészen

Végül is minden elmúlik egészen.
Szétmállik, elporlad mind a Nap alatt.
Ami egykor volt, már emlék sem maradt,
hiába is idéznéd föl merészen.

Csak a pillanat, ami számít, mondod,
a végtelenig tartó szívdobbanás,
azután a fehér féreg foga ás
benned, és újra megnő minden gondod.

Csak nézlek, mint távoli csillagködöt
nézhet kozmikus katasztrófa után
egy csillagász tükrös távcsövén bután,
pedig ahhoz már nincsen semmi közöd,
ami bennem még mindig ott dübörög.
Mára ez mást nem zavar, engem csupán.

Mindegy, hova

                                      Zajácz Edina: Hazavágyom című versének kezdő sorai parafrázisa
 
Mindegy, hova költözöm,
odaviszem börtönöm.
Már nem várok semmi jót,
lekéstem az űrhajót.

Ami elragadna, fel,
már nincs. Nem is érdekel,
hátra maradt életem
milyen módon tengetem.

*Messzire vágyom, mint földönkívüli,
akinek a csillagok között van otthona,
ám az életet itt mégsem gyűlöli,
de a környezet hozzá mindig mostoha.

Kristályűrhajókat építek folyton,
meg buborékpalotákat,
és egyre csendesebben mondom,
itt hiába vártam csodákat,

hát mindig csak a csillagokat nézem,
ha földre szegem is fejem.
Ha maradok, majd csendben elvérzem.
Más világon lenne a helyem.

Mindegy, hova költözöm,
odaviszem börtönöm.
Már nem várok semmi jót.
Lekéstem minden hajót.

A Józsefvárosban esik

A Józsefvárosban szakad az eső.
Az majdnem olyan, mint egy pesti Harlem.
A lányok feje fölött nincsen tető,
kívül-belül ronggyá áznak majdnem.

Kidőltek végül a felhődongák,
csak azt nem értem, miért csak itt esik,
hiszen a lányok itt sem ritka rondák,
és a stricik őket máshol is megverik.

Csak rohan a víz végig az úttesten,
mintha kiáradt volna megint a Duna,
kifolyik a negyedből, szétárad Pesten.
Nem segít rajta a nagyzoló duma.

A Józsefvárosban folyton szakad,
amikor nem fényesen ragyog a Nap.
A száz éve málladozó házfalak
tövében a nép lehet boldogabb?

Gyenge szél

Korlátra állok az erkélyen, fel.
Fülembe gyenge szél énekel.
Nótákat hoz és dalt dalol,
hogy várnak még rám tán valahol.

Szárnyam kitárom, mert szédülök,
a szélre dőlve elrepülök.
Zuhanok sebesen a Nap felé,
megreszket majd a világ belé.

Korlátra állok, de csitt, ne még!
A létből számomra még nem elég.
Azután úgyis majd más énekel,
ha felkap a szél. Majd az visz el.

Körfolyosós ház

A szomszédasszony folyton
a függöny mögül kukucskál,
hogy fölháborodhasson
erkölcstelenségemen.

Pedig
nem is hordom haza
szeretőimet.

Virágzabáló

                                           Darvasi László regénycíme nyomán

Én virágokat zabálok folyton
vagy talán csak vágyakat eszem?
Elnézem a fényt egy szőnyegrojton,
amíg bele nem fájdul szemem.

Összetapadt futrinkákat látok,
fal tövében futó egeret,
nem kergeti sem macska, sem átok.
Szalad, ha az eső megered.

Akácvirágot tömök a számba,
tüske vérez. Oda se' neki!
Nektár-ízét elnyomja a lárma,
persze, van, aki így szereti.

Én csak úgy zabálom a virágot,
mint aki még futrinkát sem látott.

Orosz fronton

Szakad az eső,
rata-tata.
Egeket leső
kőkatona
bámul az égre.
Ázott szeme
mosolyog végre.
Itt a helye.

Kezében puska.
Nem lő vele.
Szívében Zsuzska
arca, neve.
Nem látja többé
soha talán
elfoszlott köddé
a csoda-lány.

Szívében Zsuzska,
meg a golyó.
Támad a muszka.
Mondd, mire jó
az élet a fronton,
hol a halál
bármilyen ponton
reád talál?

Szakad az eső,
az agyaggödör
fölött a felhő
lyukas vödör.
Vizes a borjú,
s mint akkor, ott,
holt fején varjú.
Csak károgott.

Ügynöktörténet

Eladásra hegyezett
tőzsdeügynök-pótlék
pálmaággal legyezett,
bár más is volt ott még,
akit néhány domború
üvegfenék látott:
pár kellemes tomporú
hölgy vetett ott lángot.

Tiszta égő volt az est
- mármint az ügynöknek -,
bár egyik hölgy sem volt rest,
mind nagyon ügyködtek,
az üzletből mégsem lett
akkor és ott semmi:
üres zsebbel nem lehet
drágám, semmit venni.

Bár ügynökünk üzletet
nem köthetett akkor,
a reménylett ügyfelet
még nem érte aggkor,
s a hölgyeknek sem kevés
a tanulság, ennyi:
nem baj, ha nincs szerződés,
ha van mit befektetni.

Megértem

Én értem, hogy téged jobban érdekel
egy szerződésszöveg értelmezése,
mint az, hogy mellettem még hogyan éled le
életed. Az biztos, hogy nem térdepel
lábad elé többé soha senki
majd a szívét kitárni előtted.
Ezt az esélyt már jó régen ellőtted,
örülj, ha még hajlandó veled menni.

De meg kell mondjam, hogy egy picit zavart,
amikor öngyilkosságon járt fejem,
és azt hittem, hogy elveszítem eszem,
még csak meg sem zörgette nálad az avart.

Hát most ne csodálkozzál, kérlek, rajta,
ha egy darab papír hidegen hagyna!

"To be?" De hogyan?

Menni, vagy maradni? Lenni?
Ez itt ma a kérdés.
A hatalom oly pökhendi,
minden szava sértés.

Minden másodikat leír,
mert ők nem "polgárok".
Álmodik egyet a vezír,
és mélyül az árok.

Lenni. Lenni? Na de hogyan?
Ma ez itt a kérdés.
Aki teheti, elrohan,
jobb reményekért, és
becsületesebb világért,
nem, mint a kádári,
ahol az nyer, aki áttért,
s léte ma császári.

Világosodik a reggel

Világosodik a reggel.
az ember sötétben kel,
de szürkületben indul el.
Még tompák a fények,
alaktalanok a tények,
de az álmokat temesd el!

Kezdődik egy új nap.
Miért nem örülsz az újnak?
A rémek a homályba bújnak.
Nem lesz sötét a nappal,
ha együtt neveted a Nappal,
akik reád fújnak.

A villamos lassan döcög,
és én itt csendben ülök,
verset pötyögtetek.
Visszaköszönnek az évek,
amióta veled élek,
az elmúlt nyarak és telek.

Világosodik a reggel,
de az elmúló évekkel
mégis a sötét közeleg.
Nincsen sok reményem,
hogy egyszer még megélem
azt, amiért élni érdemes.

Hajnali ablakok

Az ablakok, mint vak szemek
merednek rám. Az éjjelek
lassan telnek, óra szól,
a semmi semmit válaszol.

Nem tudom, hogyan lehet-
ne már letenni terhemet,
de rá gondolni sem szabad:
a gondolattól védd magad!

Az égen újra ott a Hold.
Kérdtem én, s nem válaszolt
még soha senki énnekem:
mire is jó az életem?

A torony hívása

Fény dereng a folyóvíz fölött,
a szívembe bánat költözött.
Azaz nem ment onnan el soha,
úgy érzem, az élet mostoha.

Sajnos, hozzád már nincsen közöm,
azóta rám a semmi köszön
otthon, utcán és a tereken,
amióta nincsen szerelem.

Sajnos, gyorsan véget ért a jó,
és azóta folyton hull a hó.
Nem lesz többé soha kék az ég,
nem várnak már rám igaz mesék.

Nincsen nekem bajom semmi sem.
Élem egyhangúan életem.
Elnézem a hajnali eget,
a tornyot, amely ott túl integet.

Látvány-konstrukció

Világokat konstruálok magamnak,
mert ingerek tömkelege támad.
Az agyamba jel-modellek ragadnak.
Szelektál, amíg csak el nem fárad.

Ha nem illik bele a jel a képbe,
kiszűröm a zavaró tényezőt,
nem figyelek részletre, csak egészre,
de jól tudom: a veszély fénye rőt.

Hogyha lassan változik a környezet,
megváltozását észre sem veszem,
meg sem látom a szobrot, amely könnyezett,
hisz' azt hiszem, hogy becsap a szemem.

Egész világot alkotok magamnak,
és ebben van, hogy jól érzem magam.
Soha nem mondom magam ravasznak,
mert tudom: a valóság messze van.

Olvasnom kellene

Olvasnom kéne más költőt is néha,
hogy megtudjam, mi az a mód,
ami olvasót vonz, aki nem léha,
mint elektront vonz az anód.

Ha a feszültség hatalmas a versben,
szikrázik benne az indulat,
nem utasítja el senki sem nyersen;
az elenállásból hő fakad.

Egykor elszabadult

Valaha úgy elszabadult a tánc,
hogy keze és lába külön-külön járta,
homlokán kisimult az összes ránc.
A ritmust, mint létet vette magára.

Verte tenyerét, megcsapta lábát,
s hiába mutatták: ezt így csináld!
Táncolt akár egy éjszakán át,
a többi táncos már holtra vált.

Előbb csak kuncogtak, mosolyogtak rajta,
azután hangosan röhögték sokan:
nézd! Ez milyen ügyetlen fajta!
A tánctól mérföldnyi messze van!

Csak ütötte, verte, csépelte lábát,
a zene nem fogott ki rajta sosem.
Mintha táncolni látnál egy bálnát,
amelyet űz egy tüzes totem.

Valaha úgy elszabadult a tánc,
hogy nem szabott neki semmi határt.
Leszakadt róla az összes lánc.
Járta, ahogy táncot senki sem járt.

Favágás orrvérzésig

A pincében vágom a fát.
Bele is szédül a fejsze,
sajog tenyér, derék, a hát,
egyre nehezebb lesz, persze.

Fölvágni még csak-csak. Könnyű.
De fölvinni két szatyorral!
A sötét lépcsőn, mi a nyű!
esni, s menni véres orral.

Mindegy. Meleg már a kályha,
hogy fellobbant benne a tűz,
forró, mint egy tüzes lányka.
Minden orr-gondot is elűz.

Padlás

Én folyton a padlásra megyek,
noha fölötte csak a semmi ragyog,
és nem oly magas, mint a hegyek.
De a csillagokhoz közelebb vagyok.

Millió éve indult a fény,
a tömör semmit szelte át; az eget,
útján kísérte bánat, remény,
míg egy csillagból szemembe érkezett.


Hát a padlásra megyek elé,
talán nyerek pár másodperc-ezredet,
hogy szemembe gyorsabban elér
a csillagokból érkező üzenet.

Koporsó-szögelés

Még egy szög a koporsóba.
Majdnem kész vagyunk vele.
Megint közel az az óra,
hogy nincs tovább lefele.

Vár a gödör sárga szája,
s nem lösz, ami betemet,
ha egyszer megállt a gálya.
Férgek falják szívemet.

Jól dolgozik a kalapács,
ketten fogjuk a nyelét.
Nem segít itt semmi tanács,
és nem kell ide segéd.

Hangtalan ordítás

Volt. De megszűnt a közösség.
Már nem érzem lelkedet.
Tiszta kékből lett vörös ég.
A hiány majd' eltemet.

Nem is tudom, hogy mi zavar:
egyedüllét, a magány?
Pedig körmöm nem is kapar
koporsóm fehér falán.

Hátam látható az ajtón,
arcom falnak fordítom.
Nincs, ami megóv a bajtól!
- hangtalanul ordítom.

Megkenni? Kérni?

Bizonyos dolgokat nem tudok megtenni,
soha nem értettem, hogy' tudják mások.
Nem vagyok fenomén, csupán emberi,
magamnak folyton csak gödröket ások.
Senki sem esik ilyen gödörbe,
akinek van egy csöppnyi kis esze,
pedig az én utam csak ritkán görbe:
felém nem divat a hoci-nesze.

Van olyan dolog, hogy megtenni nehéz.
Kínos. Bár más szerint a léthez kell.
Az ember olyankor, ha tükörbe néz,
mit lát magából, ha reggel felkel?
Nem néznek tükörbe talán sokan,
hisz' nincsen más fontosabb, mint a lét,
de világunk bizony a vesztébe rohan,
ha nincs, aki álmodjon igaz mesét.

Recitatívók gitáron

Recitatívók gitáron.
A külvilágot fejemből kizárom,
hadd fedje el zaját a zene!
Életem lesz teljesebb vele.

De ott kívül akkora a zűrzavar,
a zenén is áthatol, ha át akar,
feltelik az ember szíve, feje vele.
Ezen csak alig segíthet a zene.

Arpeggiók hajnalban.
Már nem tudom, mit akartam,
mit képzeltem életembe bele.
Az idő elmúlt. Ott eszi a fene.

Ami megmaradt: a zene.
Szívemet tisztítom vele.
Seper, mint a szavak, a rímek.
Kicsit távolodnak a rémek.

Öreg halász hajnali szélben

A hajnali széllel kiúszó csónak
már csak műanyagszemétbe botlik.
Megkoccannak rajta az úszó holmik,
és minden ízét elveszted a csóknak.

A Nap csak szennyes-vörösen kel fel,
aranyhidat már nem fest a vízre.
Nem emlékszel már a szilvaízre,
ha fel nem idézed verssel.

Bedobhatod végül a csalis horgot,
de a kézi halászat már jogát vesztette.
Nem érdemes horgásznod kedvedre,
a régi világ már továbbforgott.

Folyton arra gondolok

Tudom, hogy beszippant a homok,
bármilyen keményen taposok,
úgyis szétfolyik talpam alól.
A helyzetem itt nem arról szól,
hogy beleestem a köcsögbe,
és most tejfölt taposok fröcsögve,
amíg meg nem köpülöm vajjá.
Ha így lenne, hát csak hajrá,
de ha kilopták már a homokot
a talpad alól, és csak a víz marad ott,
azt bizony meg nem köpüli a talpa
senkinek, és az is csak egy marha,
aki azt hiszi, majd kihúzzák az álmok,
még mielőtt a víz, az az álnok
torkán lefolyna száján keresztül,
mert mindenkinek vállán kereszt ül
kényszerből, vagy maga tette oda.

Hát érthető, és nem csoda,
amíg van olyan, aki csak sétál, 
és otthon várja a pecsenyés tál,
a deszkát más cipeli helyette,
délutánra magát teleette,
ha nincs más, aki vinné a keresztet,
az ember állandóan csak reszket.
Én pedig folyton arra gondolok,
hogy végül úgyis elnyel a homok.

Végül elnyel

Tudom, hogy majd beszippant a homok,
akármilyen keményen taposok,
úgyis szétfolyik majd talpam alól,
így a helyzetem itt nem arról szól,
hogy belezuhantam a köcsögbe,
és most tejfölt taposok fröcsögve,
amíg meg nem köpülöm azt vajjá.
Hogyha így lenne, akkor csak hajrá,
de ha már kilopták a homokot
talpad alól, hogy csak víz marad ott,
azt meg nem köpüli ám a talpa
senkinek, és az is csak egy marha,
aki hiszi, kihúzzák az álmok,
még mielőtt a víz, az az álnok
torkába folyna száján keresztül,
mert mindenkinek vállán kereszt ül
kényszerből, vagy maga tette oda.
Így végül érthető, és nem csoda,
amikor folyton arra gondolok,
mindegy: végül csak elnyel a homok.

Via Dolorosa

Megyek, hátamon kereszttel.
Tudom, utam végig tesztel,
és mire végére érek,
el is halkul minden ének.

Ha fölbuknék, adjál innom!
Ej, beh nagyon is szomjazom!
Szájamat szárazság marja,
szívem a gazság szabdalja.

Csak megyek, mert elindultam,
hol nyugodtan, hol meg dúltan.
Ha az út végére érek,
már a mélyből hív az ének.

Csepürágók

Tudós, költő, festő, zenész...:
ócska, csepürágó fajta.
Emberiség testén penész:
az értelem csillog rajta.

Gomba: termeli az álmot,
mint a hallucigén szerek.
Rapszodikus, de nem álnok.
Kazánon túlnyomás-szelep.

Analitikai mérleg:
a tisztesség benned ennyi.
Holnap gyógyszer, ha ma méreg,
mert nehéz embernek lenni.

Jelek

Hieroglifákat festek folyton,
érthetetlen, ősi jeleket.
Agyagtáblákra rovom
a számadó-egyenleteket.

Megoldásukat nem lelem soha,
vajon a titkot ki fejti meg?
A lét nem jó, és nem mostoha;
ha megremeg, a lélek erőtelen.

A lélek rezzenése fontos,
vagy a tartozik-követel?
A létért nem a három pontos
nem szakadó öv felel,
hanem az ősi jelekből áradó szellem:
Három véka búza. Öröklét. Szerelem.

Hópehely

Évek óta ugyanazt járom körül:
hiányzik, aminek a lélek örül.
Fogalmazom áttételesen, rejtve,
meg direktben: le van mindenki ejtve,
hiszen a lényeg sosem az a versben
számomra, hogy téged gyönyörködtessen,
hanem, hogy rendszerbe foglaljam magam.
Persze, ez a próbálkozás hasztalan,
mert nem vagyok rendszerbe foglalható.
Olyan egyedi vagyok, akár a hó-
pehely, amely a tenyereden megül,
és amíg el nem olvad, nem menekül,
hogy meglásd a hatszögből álló csodát,
amely, míg el nem olvad, szépül tovább.

Kívül a fénykörön

A szerelem bűvkörén túl
akkora a sötét,
hogy aki egyszer elveszítette a fényt,
zokogva bolyong benne.
Ott folyton félelem dúl.
Nem segít a sörét,
puska, hogy elűzzön minden támadó lényt.
Pedig egyszerű lenne

A szerelem fénykörén túl
akkora a homály,
hogy teljesen értelmetlen az élet.
Levegőtlenségtől megfúl,
megöli a borzadály
az embert, ha a fénykörön túl téved.

Rosszul vagyok

Rosszul vagyok a herce-hurcáktól,
úgy látszik, rohamosan öregszem.
Hogyha valaki hozzám durván szól,
inkább kitérnék, és nem veszekszem.

Soha nem is voltam harcos alkat,
bár néha annak mímelem magam,
mert jól tudom, rajt' veszt, aki hallgat,
nem üt vissza, vagy bátortalan.

Ezért aztán felfújom magamat,
mint ökörbéka - szét ne pukkanjak! - ,
ha életem alázza a kamat,
míg pökhendien rám villantanak,
vagy hivatalban packáznak velem.
Ha sarokban vagyok, nem szívelem.

Túl a fénykörön

A szerelem bűvkörén túl
akkora a sötét,
hogy aki egyszer elveszítette a fényt,
zokogva bolyong benne.
Ott állandó vihar dúl.
Nem segít sörét,
puska, hogy elűzzön minden támadó lényt.
Pedig de jó is lenne!

A szerelem fénykörén túl
akkora a homály,
hogy teljesen értelmetlen az élet.
A levegőtlenségtől megfúl,
megöli a borzadály
az embert, ha a fénykörön túl téved.

Az utolsó példány

Kihalóban lévő, furcsa állat volt,
talán utolsó példány fajából.
Néha azt sem tudta, él-e még, vagy holt,
amióta elszakadt rajától.

Körülötte régen megszűnt minden csillogás,
szürkeségbe borult a világ.
A fény elhagyta, pedig mindig őelőtte járt,
most nyomában lépdelt a homály.

Kihalóban lévő, furcsa állat volt,
talán utolsó példány egy fajból.
Tudta jól, hogy ma még van, de holnap már csak volt.
Szája mégis mentes maradt a jajtól.

Mondanám

Mondanám, mert oázisom lettél
-  én ellenben nem lettem tiéd -,
hogy szívem, akár egy elhagyott reptér.
betonját a gyom repeszti szét.

Nem is tudom, miért írok róla.
Talán, mert bár homokvihar dúlt,
s a forgószélből kihllott a nóta:
"nem lesz soha szebb, mint volt a múlt".

Mondanám. De már nem mondom mégsem.
Nem száll ide úgysem repülő.
Homok száll a sivatagi szélben,
elkoptató, és betemető.

Együtt álmodni

Túl kellett élnem néhány vesztőhelyet,
hogy agyamba marjon a szürke lét.
Úgy ittam őket, akár méregkelyhet,
de mégsem álmodtam végig mesét.

Újra bezárva ébredt az öntudat,
s meddőn dörömbölt cellája falán;
ha már nincs többé, aki utat mutat,
örökre fogoly maradhat talán.

Csak két út vezethet ki a börtönből:
az egyik a végső: az a halál.
A másik, hogyha a szíved dörömböl,
mert egy új idegen szívre talál,
és nem mar már agyba a szürke lét,
mert egy másikkal álmodik mesét.