Már nem érzem lelkedet.
Tiszta kékből lett vörös ég.
A hiány majd' eltemet.
Nem is tudom, hogy mi zavar:
egyedüllét, a magány?
Pedig körmöm nem is kapar
koporsóm fehér falán.
Hátam látható az ajtón,
arcom falnak fordítom.
Nincs, ami megóv a bajtól!
- hangtalanul ordítom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.