Néha elviselhetetlenül fájok,
amikor rám tör a hasító magány.
Fájdalmamra, belátom, nincs talán ok,
de sohasem voltam oly nagyon vagány.
Csak kiemelkedik a szürkeségből,
jön, és mint egy hullám, befed, elborít,
szívem szorul az esélytelenségtől,
nincs, ami felrázna, minden szomorít.
Tudom, szonettben mindez gyatra téma,
hiszen megírhatták már nagyon sokan.
Jó lenne tőle szabadulni még ma,
mielőtt létem a vesztébe rohan.
Mégis néha fáj kibírhatatlanul,
talán a lét.
Az ember sosem tanul?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.