A semmi süvít megint szobámban,
mint sivatagi szélvihar.
A sátorlapot egyszer már kitártam,
a finom homok most mégis betakar.
Átfúj a szél a falakon,
a kvarc-dara lemarja a húst,
marad a fehér csont, nem hagyhatom.
Fogammal szaggatnám a gúzst,
ha lehetne. De nem szakítható,
minden kötélnél erősebben tapad.
Hiába. Újra és újra csak várhatom
a felém száguldó, következő förgeteg-falat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.