Nagy Andrea verse nyomán
Körbe vesznek, tudják, amit érzek,
barátaim, s nincs más, kit szerethetek.
És megfogadtam egyszer, amíg élek,
többé nem mondhatom ki a nevedet.
Én nem lehetek gyámja életeknek,
amelyeket a sorsuk így tönkretett:
megromlott a test, zavarodott lélek.
Ép csak volt, az időt elfeledheted!
Lent felejtjük, ott feküdni a sárban?
Bár lenne onnan felemelni erő!
Amíg lehet, maradjon sorsunk társa,
hogyha többé nem, az mindig leverő:
én azt hiszem, hogy életünknek mása
párunk. Felemeljük? Nekünk felemelő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.