2015. április 20., hétfő

Barátaim

                                         Nagy Andrea verse nyomán

Körbe vesznek, tudják, amit érzek,
barátaim, s nincs más, kit szerethetek.
És megfogadtam egyszer, amíg élek,
többé nem mondhatom ki a nevedet.

Én nem lehetek gyámja életeknek,
amelyeket a sorsuk így tönkretett:
megromlott a test, zavarodott lélek.
Ép csak volt, az időt elfeledheted!

Lent felejtjük, ott feküdni a sárban?
Bár lenne onnan felemelni erő!
Amíg lehet, maradjon sorsunk társa,
hogyha többé nem, az mindig leverő:
én azt hiszem, hogy életünknek mása
párunk. Felemeljük? Nekünk felemelő.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.