a frissen hullott hóban,
amely lefedte azt üdén.
Csodálkoztál, honnan
jöhetett, merre ment tovább.
Én még a nyúl friss nyomát
sem különítettem el
- téged néztelek, csodát -,
és, hogy mire is felel.
Hisz' a kérdés nem vetődött föl,
míg el nem sírtad magad:
"Mondd nekem, megesküszöl,
hogy minden így marad!"
Nem értettem meg semmit ott.
Miért egy állat nyoma,
és mi az, amit az okozott
- ehhez kevés a diploma -,
de átöleltél két karoddal,
és én tartottalak
nem törődve nyúlnyomokkal.
Nem voltak válasz-szavak.
Évek teltek. Fogy az élet,
a nyúl eltűnt, tova,
szerelmünk a semmibe tévedt,
s én voltam ostoba,
hisz' a nincsből jön és nincsbe tart
egész életünk:
a szerelemből sem maradt
mára semmi nekünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.