boltozata égnek,
hogy a holt szerelmek
meg ne élednének?
Reszkető őzbak a
puska csöve előtt,
én vérzem el rajtad,
mint vadász ha meglőtt.
Én nem vagyok tiszta.
Fehér csak a gyászom,
és mibe csavarnak,
a puha gyolcsvászon.
Lüktető szemeim
őz-árnyként idéznek,
áldozó sutaként
egy szerelem-vésznek;
felhők játékában
is téged lát elmém,
míg veres vérfolttá
nem válsz fehér kelmén.
Hányszor furakodsz még
hajnali álmomba,
ina-feszült lábbal,
vérre sebzett suta,
s meddig viselem még
gyötrő távolságod,
szív-sebes őzbakod,
áldozott vadászod?
Zúgó agyam egyre
peremére tolja
őzvadász-emléked:
legyen tegnap holtja!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.