Szavaidban merítkezik lelkem,
bár félezer éjjel elvonult,
szépségük, mint pogány szentség, felken:
elevenen él bennem a múlt.
Talán nem is volt, ami ma élhet,
talán meg sem történt a csoda.
De az emlék eleven, és éltet,
minden szavad visszavisz oda.
Mint a csendes, langy, tavaszi zápor,
csobogtak le szádról a szavak.
Soha nem lehetnék olyan bátor,
soha nem is leszek oly szabad,
hogy meg ne szédüljek a csodától.
Te elmentél. Hangod itt marad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.