A hajnal a bozótosban megakadt,
csak vergődik benne a nappal teste.
Csillagtalan sötét, mint a föld alatt.
Mintha sosem érne véget az éjjel.
Az ablak négyszöge most szürkén dereng,
az ember csak néz kihűlt szenvedéllyel,
és a fájó emlékeken elmereng.
Pedig lehetnének azok boldogok,
békések, fenn szárnyalók és repesők:
képzelni kell csak, hogy fényben ragyogok,
és arcom tisztára mossák langy esők?
Ha a lélek egy féreg kúszó teste,
az égbolt fekete tussal van festve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.