Ébren maradni

Szemem bezárom, téged látlak.
Kinyitom megint: pörög agyam.
Milyenek embernek a bátrak?
Az én bátorságom messze van.

Soha nem is volt olyan nekem.
Szebb lenne a felelősség szó?
Hiszen mindig csak dolgom teszem,
és nem kérdezem: nekem így jó?

Kinyitva tartom hát a szemem,
hogy tovább tehessem dolgomat,
építse tovább ezt két kezem,
ne másik, tán boldogabbikat.

A totalitarizmus ellenében

Nem vagyok értelmiségi, nem vagyok polgár:
nincs megélhetésem.
Nem vagyok tőkés, és nem proletár.
Nincs identitásom nékem.

Engem is elnyom a rendszer, mint
elnyom milliónyi mást.
Itt van, amitől Orwell int,
és nem lesz szabadulás,

ha milliónyi ember nem szól,
hogy most már elég,
nem tesz igazul, nem tesz jól,
a jövőnk tűzben ég.

Épült egy új elnyomó rendszer
itt, Európa közepén,
és nem lesz ellene semmilyen gyógyszer,
más, csak mi: te, meg én.

Téli impressziók

A napfény ma reggel úgy ragyog,
az égboltot talán az angyalok
seperték tisztára. Felhő nincsen.
Csüggök a napfényen, mint a kincsen.

A víztorony ragyogó fényben áll.
Bármerre járok, szemem rátalál.
A táj nem ködös, mint lenni szokott,
a téren sem áll kint a vén kokott.

Mintha emberi lenne a világ.
Bár hideg van, még sincsen jégvirág
sehol az ablakoknak üvegén.
Lehet, hogy békét kötünk, te, meg én?

Szemben ül fiam, most őt hallgatom,
amíg ezt a verset összerakom.
Tudom, hogy nem lesz nagy irodalom,
mégis több, mint bármi iroda-lom.

Ne halat, hálót adjatok!

"A földeken néhány komoly paraszt 
hazafele indul hallgatag."(1)
Nem jó!
"Halász evez haza a homályban."(2)
Ez sem igaz!
Van még paraszt?
Van még halász?
Vagy csak én élek a városon?

Agyamon néha átoson:
abból, amit én dolgozom,
nem lesz kalász,
és hal sem kerül hálóba tőle,
habár azt kapunk többet is,
mint kellene.
Csak nem halászunk:
minket hálóznak vele.

"Ne halat, hálót a népnek!"
És megkapta az, parancsolat szerint.
Ugyanott tartunk megint,
hiába tűnik minden épnek,
mint ötven esztendeje.

De nincsen már paraszt,
és kilenc ember ül a földön,
gazdagabbak, mint a grófok voltak.
Falvaink meg újra holtak,
és életem én is falak között töltöm.



1., József Attila
2., Derek Walcott

Remete-módban

Kizárom a világot. Csak én vagyok, belül,
jó szorosan behunyom szemem.
Hogyha buszon, villamoson valaki leül
mellém, tudom, észre sem veszem.

Bennem pörög azután, forog a mindenség,
körberohan csillagmiriád.
Ha szólsz hozzám, fölriadok, kérdezem: tessék?
Miért kellene figyelnem rád?

Azt álmodom, én vagyok egyedül létező,
egy világot alkotok, magam.
Nincsen égbolt, ember, nincs virágos mező.
Ha láttam, csak gyártotta agyam.

Nincsen semmi odakint, csak jeges sivatag,
izzó fehér tűz lobog belül,
az agyamban táncos fénye pár szót kifarag,
amelyeket hordok teherül.

Kizárom ezt a világot. Csak én létezem,
minden más egyéb egy túlvilág.
Nélküled amit dolgozik, alkot két kezem,
hamvába hamvadó tűzvirág.

Sylvia Plath: Az őrült lány dala

Szemem bezárom, meghal a világ;
pillám nyitom, és újra él, megint
(fejemben látlak, más vajon ki lát?).

Fölöttem kering csillag-miriárd,
kék, piros, egy-egy útiterv szerint:
szemem bezárom, meghal a világ.

Álmodtam. Várt ránk az ünnepi ágy.
Holdkóros dalod mind csókokat hint.
(fejemben látlak, más vajon ki lát?)

Isten halott, kihunyt a pokoli láng:
angyalok és ördög mind búcsút int:
szemem bezárom, meghal a világ.

Visszajössz, mondtad, s én vártam csak rád.
Már neved sem tudom betű szerint.
(Fejemben látlak, más vajon ki lát?)

Jött volna inkább egy viharmadár!
Ha tavasz jön, az visszatér megint.
Szemem bezárom, meghal a világ.
(Fejemben látlak, vajon más ki lát?)

(fordítás)

Kővé válni volna jó

A kő nem érez. Nincsen élete.
Hiába ütné másik kődarab,
vágja fűrész, mert rossz a mérete,
ha rá taposnak, hát földbe ragad

Kővé válni volna jó, bizony,
ha már nem kőnek születtem én.
Nem tapadna meg mocsok, iszony
a mélyben, szíven rejtekén.

A kő nem szeret, és nem bűnöző,
bár kővel gyilkolnak a káinok;
szívén seb nincs, nem kell sebkötöző.
Az enyém sebes. Fáj, és fájni fog.

Tolvaj nemzet

Kaparj, kurta, magadnak lopod
fiad elől el a holnapot!
Büszke lehetsz: nem élsz híd alatt,
s gőgöd emel acélfalakat.

Gőg és büszkeség mire való?
Nem lesz attól langyosabb a hó.
Bátorság kell szembe nézni ma
jövőnkkel, mert nem segít ima.

Csak a bátorság még nem elég,
attól nem lesz még dicső egy nép.
Nagy dolgok csak akkor születnek,
ha önzetlenek, akik mernek.

Acél lelkek

Acél lelkek acélfalban...
mondani mit is akartam?
A célból lettek bezárva
hogy mind maradhasson árva.

Nem nyílik, bár ütöm-verem.
A szerelem sötét verem.
Talán nem is ütni kéne?
Bár már mindegy. Akkor miért ne?

Úgysem hallatszik, ha döndül,
bár a szívem belerendül,
de ott bent, az acélfalban
ha hallatszik is, csak halkan.

Nincs bocsánat

Nincs bocsánat semmiért.
A Pokol kapui tárva.
Odatart, és mind megért,
akinek szíve árva.

Bocsánat nincsen semmiért,
a vétkek halmozódnak,
ebben mindenki egyetért.
tövis a bozótnak.

Plasztik Pygmailon álma

                                Nagy Andrea versére: Plasztik Pygmailon

Álmaid tárgya a férfi,
Legyen puha mint bébi
bőre, a szíve is lágy,
és öntsön elé láttán a vágy!

 Mondja meg, hogy mit akar,
és szempillád mit is takar,
találja azt is ki nyomban,
hogy a szíved miért dobban!

 Erős legyen, mint az acél,
mindig lássa, hogy mi a cél!
Sohase hordjon papucsot,
és uralja az univerzumot!

Konzum-karácsony

Döglött fenyőfa. Szépen csillogó,
bár ágain most nem a jég ragyog.
Himbálóznak rajta neon-hógolyók,
és a műanyag TESCO-angyalok.

Konzum-Karácsony, itt vagy, hát, végre,
hadd javuljanak a statisztikák!
Jövőre sem viszel minket jégre,
ugye, marad még hitelünk reád?

Business-Karácsony, itt vagy, hát nekünk.
Csak javítsd meg az üzletmenetet!
Valójában nem pénzre éhezünk,
és nincs hiánycikk, csak a szeretet.

Karácsony este

Karácsony este földre szállt megint,
s a kert alatt az ordas farkasok
hada reánk ma hiába morog.
Az Úr az égből most ide tekint.

Az égen is csak egy csillag ragyog,
de ránk talál a selymes fénysugár.
Hogy jössz-e már, a gyermek arra vár.
Talán ma este boldog is vagyok.

Az égből zeng az angyalok kara,
vagy talán fülemben cseng az ér?
Karácsony este néked, mondd, mit ér?
Vajon jutok még valaha haza?

Szennyes reggelen

A rőt napkorong égre szállt ma reggel,
de a város itt lenn szennyes ködbe fúl.
A tél támad ránk ködszellem-sereggel,
támadása bennünk mindent összedúl.

Repedt az aszfalt, jégvirág nyílt abban
a repedésben a járda közepén.
Az életre várva, miért is hagytam,
hogy egymástól elválhassunk, te, meg én?

A rőt napkorong égre szállt ma reggel,
de melegét többé nem árasztja rám.
Úgy, mintha élne, még fölkel az ember,
és szertenéz léte sivár udvarán.

Rőt napkorong szállt ma reggel az égre.
Heve nincsen már, semmit sem melegít.
Hát eljött a tél, megérkezett végre,
és rajtunk többé az ima sem segít.

A tűzvész éje

Velem nyüszít az éjszaka.
Az esti égre csillagok
helyett a szél ma mást hozott,
s nem enged az ma még haza.

Üszök, parázs fejemre hull,
a lángoló tetők felől
amerre sok fal is ledőlt,
mert a szél is erre fúj.

Száll a rettegés szaga:
a szívbe félelem tolul,
a pánik éje nem csitul.
Velem nyüszít az éjszaka.

Na ne már!

Nem iszom (egyszerre túl) sokat.
Nem szedek semmit,nem szúrom magam,
de józanságom messze van.
Bár én vagyok, aki mosogat.

A gödröket csak magamnak ásom,
cseng a fülem és szédülök,
akkor is, hogyha leülök.
De nincs is magas vérnyomásom.

Sem alacsony nincsen nekem,
s mintha a szív sem verne már.
Meghaltam volna? Na ne már!
Lehet, hogy ez a gond velem?

Amikor hűtelenné válnak a szavak

Nem a szavak hűtelenek hozzám.
Ami elhagy, az maga az élet.
Azt nem kapod meg boltban vagy postán,
de még könyvtárban sem, attól félek.

Ami nem szeret, az elhagy téged,
hiába erőlködsz: visszahoznám!
Engem sem szeretett még az élet,
nem is adta magát két-marok-szám.

Ha a szavak is hűtlenné lesznek,
elhagynak ők is az élet után,
amikor a hideg földbe tesznek,
mert ahogy éltem, meghalok bután,
minden, ami utánam itt marad,
néhány papír, rajtuk hűtlen szavak.

Normális állapot

Normális állapot: pokol.
Kín és szenvedés az átlag.
Gyötrelemért téged okol
minden kés, amellyel vágtak.

Belül van minden szenvedés,
és nincs külső magyarázat.
Ami szünet, olyan kevés!
Le sem lohasztja a lázat.

Hogyha fáj még, az az élet,
élni: szükség. Tűrj csak némán!
Aki élni szeret, téved,
még nem nézett látón énrám.

Dögölnél már meg!

Hogy dögölnék már meg!

Nincs jogom életre.

Mint pondró, féreg,

várni ítéletre.

"Hogy dögölnél már meg!"

De sokszor hallottam!

Ideje a csendnek.

Jobb lenne halottan.

Kötelet a nyakba!

Van korlát a hídon.

Menni sivatagba,

vagy a folyó hívjon?

Az álom halála

Sokszor úgy ébredek, mintha halálra.

Ez valamelyest olyan,
mintha csak az álmomban élnék,
ébredéskor meghalnék,
és ez a valóságtól
nem is áll nagyon messze.

Még inkább igaz ez olyankor,
amikor már világos van,
a napfény sárgítja az utcát ablakom alatt,
amikor fölébredek.

Ha hajnalban munkába megyek,
annak még élet-szaga van,
olyan, mint az álom,
mint maga az élet - elsuhan.

De amikor a végtelen nappalokon
verekszem keresztül magam,
és semmit nem értek sem magamból,
sem abból a világból, amely körülvesz,
és hiába próbálok racionálisan gondolkodni,
minden szétfolyik, alakját változtatja,
és ellenemre fordul,
mintha rémálmot látnék.

Futnék villamos után:
aszfaltba ragad lábam,
kását szív be orrom tüdőmbe
levegő helyett.
Hiába nézem,
más szemében nincs tükör,
amelyből megláthatnám magamat,
ráismerhetnék: ez igen!
Ez vagyok én.

Még működnek sincsen jelenlétére szükségem,
hogy dezorientált, legyek, és eltévedjek
a Való Világ és más álvilágok között.

De működnek az automatizmusok:
munkába megyek, haza utazom,
fölveszem a telefont,
tárcsázok - nyomkodom az ál-billentyűket -,
beszélek a készülékbe,
válaszolni próbálok a hozzám intézett mondatokra,
olvasni próbálok,
meg írni - egyik sem megy jól -
és eljárok megszokott programjaimra.

Aztán egy villanás -  vége az álomnak,
rádöbbenek, hogy ebből már nem ébredek föl többé,
már végigálmodom ezt az irrealitást,
amelyet soha el nem képzeltem magamnak
sem belül, sem kívül,
végigálmodom,
és megpróbálok nem nyüszíteni
a félelemtől és a magánytól,
addig, amíg majd föl nem ébreszt belőle
egy valódi életre
az álom halála.

Letisztulás

A gyűlölet éget,
a hiány csak tompa fájdalom.
Hát várom a véget
minden elátkozott hajnalon.

Az ember, lám, téved,
tévedésemet, ím, vállalom:
nem tagadlak téged,
de magamat már nem áltatom.

Szél-fújta verssorok

Mocskos papírdarab
útszéli ágakon.
Hogy mennyire vártalak!
Az érzést vállalom.

Cafattá fúj a szél
minden lopott lapot,
amely múltról mesél:
"itt volt és elhagyott".

Fákon papírszemét.
Rongyosra szaggatott
foszlányok szerteszét.
Rajtuk rímes sorok.

Két újabb kevert között

Nem szoktam túllépni embereken.
Hagyom, hogy ők lépjenek át rajtam,
mert előbb-utóbb feketére ken
az élet. Párszor bele is haltam.

Sosem ordítozom nyílt tereken,
amit mondanék, azt csakis halkan.
Eddig mindig került a szerelem,
engem hagytak el, mást el nem hagytam.

Nem irigykedtem még soha másra,
mellettem slattyogott el az élet.
El sem indultam az utazásra,
ritkán vagyok bátor, sokszor félek.
Versben nyitom ki szám kiáltásra,
hogyha a semmi karmai tépnek.

A semmi tánca

Vad táncot jár benned a semmi,
nincsen előle már hova menni.
Hogyha a semmi benned tombol,
minden emberit földig rombol.

Szélként száguld benned balra,
hogyha hagyod, hát maradsz balga:
lassan összedönti a házad,
hogyha hagyod, hát tombol a lázad.

Csonttáncot jár benned a semmi.
Csörög a csontja. Nincs mit tenni?
Tömedékeld el végre a tárnát,
hadd teljen föl földdel bányád!

Pár halom az úton

Fogatlan, vén barom vagyok,
hogyan is lennék más,
ha szeme rám senkinek sem ragyog,
és soha nincs feloldozás?

Állni vágóhíd előtt,
nap-mint-nap bután
igát húzni, "levegőt!"
bőgni az élet után.

Ifjú szívben nem élek majd
halálon túl, tovább.
Egy-két tavasz talán kihajt,
és megyek a föld alá.

Fogatlan, öreg barom vagyok,
de én ezt jól tudom.
Magam után mást nem hagyok,
pár halmot az úton.

Rend abszolút zérón

Nélküled megint kegyetlenné vált a rend,
mint a jégkristály rácsának molekularendje.
A változást hiány vezérli.
A hiány ugrik rácspontról rácspontra,
amíg a külső feszültség kényszeríti.
Az abszolút nulla már a semmi,
nem hallhatod, amint "összekoccannak a molekulák."
Itt nincs idő, nem lehet tovább menni.
Az örökkévalóságig gondolok rád.

Az utolsó percben

Azt mondjátok nekem, éljem úgy életem,
mintha minden perce az utolsó lenne.
De ez nem jó nekem. Csak úgy élvezhetem,
ha az első lehet minden újabb perce.

Hiába utolsó, első lesz a végső,
az utolsók között az első marad.
Az idő lesz teljes akkor, habár késő,
mert nem teljesítette az álmokat.

Júlia negyede

Az a rész nekem még Júlia negyede
a Gellért hegy déli oldalán.
Hogy arra még megyek-e,
nem kérdés így negyven év után.

Ismerem lépcsőit, útjait,
tudom a házat, amelyben akkor még lakott.
Az ember utólag sem tudja, mit
veszített, nyert, hogy valaki egyszer elhagyott.

Vagy el sem hagyott talán,
hisz nem voltam elhagyható sem soha.
Hogy az én mit gondol a magány
hálójában vergődve, annak más nem oka.

A hegy oldalát most köd üli meg,
de csúcsa a téli fényben ragyog.
Nem tehet róla senki sem,
csakis én, ha boldogtalan vagyok.

Új házban

Amíg az ajtót kereste, belefáradt,
hogy végre kijuthasson a kertbe.
Egy idő után már folyton érezte
a hortenziák és a zsálya illatát.
De mikor ment át az ajtón?
Már kavics csikorgott talpa alatt,
és szellő cirógatta arcát.
Ebből tudta, hogy nem a házban jár.
Az alacsonyan járó, őszi Nap
enyhe meleget lehelt vállára
a változatlanul végtelen sötétben.
Botja nélkül el is veszett volna,
és nem kötött fonalat a kilincsre!

Az álmok közelében

Staccatoban verdes a szívem,
néha pár ütem kimarad,
pergő dobol a belső színen,
de visszafojtom a hangokat.

Sikoltanék tán extázisban,
a ritmus rángat, mint rongycsomót,
úgy érzem magam, mint az Isten,
amint pörgeti a Földgolyót.

Pörög-forog a mindenség velem,
száguldanak a csillagok.
Harsog a nyár. Amíg nem jön telem,
addig élek, majd meghalok.

Szinkópás ritmust dübög a szívem,
mellkasom szinte szétszakad.
Életben tart-e ezen a szinten,
hogy elérhessem az álmaimat?

A fehér lap rettenete

Van, hogy téged is elér
a tiszta lap rettenete.
Amíg üres, oly fehér,
és nem tudod, tele lesz-e.

Leírni még nem lehet
azt, ami benned kavarog,
majd magad is megleped.
Annyit tudsz, írni akarok.

Az első sor már megvan,
kellene most egy második,
de ötlet nincs, csak verstan.
Így nem jut versed másokig!

Tedd félre! Nincs hiteled,
hogyha nem spontán jön a vers.
Hogy készen van, hiheted,
pedig nem kicsiszolt, csak nyers.

Fáradt és buta

Fáradt vagyok, és buta,
és nincsen jó napom.
Járdán szól rám a duda,
és csak hallgatom.

Naiv vagyok, és féleszű,
mert még azt hiszem,
van élet, nem keserű,
innen az apokalipszisen.

Fáradt vagyok, és buta,
mert azt képzelem,
rám találhat a csoda
még, a szerelem.

Veszteséges vállalkozás

Ez nem jó vállalkozás.
Nincs érte semmi jutalom,
egyre nagyobb púp a hátamon,
csinálja helyettem valaki más!

A csendes dicsőség nem elég.
Nem pótolja az életet,
megélni belőle nem lehet,
kis elismerést szeretnék.

Ez önemésztő vállalat.
Ki csinálná? Ugye nincs ötleted?
Nem lesz belőle többleted,
mégsem vonhatod meg válladat.

Üszkös napok

Folyton gép előtt ülök,
reggel, nap közben, este.
Így hát elnehezülök,
dagad az ember teste.

Nem jó tükörbe nézni.
Ki néz vissza belőle?
A fene, aki érti,
bár láthattam előre.

Hová lett régi erőm,
régi mosolyom, sármom?
Ha fekszem a heverőn,
már elhagy minden álmom.

Ha Nap süt, vagy hó esik,
nekem szinte egyre megy.
Nincs nap, szinte semelyik,
hogy nem egy hamuelegy.

Hát csak gép előtt ülök
reggel, nappal, meg este;
felejteném, hogy üszök
terjed, jövőmet festve.

Fejbe verten

Fejbe vert egy gondolat:
szerelem nélkül nem vagy szabad.
Ha a szerelem távol jár,
az ember dobozba zárt madár.

Nem vagy szerelmes? Akkor ez tény:
szívedben nincsen semmi fény,
Szeretsz? Az gyakran gyötrelem.
Veled is van így, nem csak velem.

Bennem zakatol e két dolog,
amint munkába ballagok,
illetve oda visz a vonat.
Feledni kéne e gondokat!

De ha a szerelmet elfeledem,
mire lesz jó az életem?
Hogyha nem jönne vissza már,
majd eljön helyette a halál.

Kétségek között

Motoszkál bennem a gondolat:
van, amit mondani nem szabad.
Pár dolgot bölcsen elhallgatok,
jobban élek úgy meg holnapot?

Ha nem írom le, ami bennem volt,
élő maradhatott volna a holt?
Ha nem mondom ki, és bennem ragad,
rab lennék-e vajon ma, vagy szabad?

E kérdés gyötör folytonosan.
Én vagyok, aki pokolba rohan?
Mérgezi létem a bűntudat:
magamtól zártam el az utat?

Ha kétségeimet elhallgatom,
mivé lesz akkor a bizalom?
Nem vádolok, ez nem is vitás:
eleve én vagyok csak a hibás.

De hogyha e hiba elmarad,
meddig maradhatok szabad?
Hogyha a kétely meg sem fogan,
életem semmibe nem rohan?

Értelmetlen, ezt jól tudom,
mert ma már mindettől távolodom,
de nem hagy nyugton a gondolat.
Önsors-rontónak érzem magamat.

Hajnalban forgok az ágyamon,
mert magamat már nem áltatom:
csak hosszabbodnak az éjjelek,
és hidegebb lesz, ha fölkelek.

F.J-hoz

Mondd, kedves Jánosom,
tényleg nagyon kivagy?
Agyamon átoson,
bár már gyakran kihagy,
mi a fészkes francnak
veszünk mi virágot
néha még olyannak,
aki szíven rágott?

Mondd, kedves Jánosom,
hogy ízlik az élet
a hideg vánkoson?
Én azért nem félek,
hogy majd csak kimászol.
Tégy meg, amit tehetsz,
majd jobban vigyázol,
(ha bele nem gebedsz).

Mondd, kedves Jánosom,
minek a sok betű?
Kínokon álmokon
úgyis majd a tetü,
vagy egy patkány rág csak,
hogyha majd a földbe
sekély gödröt vágtak,
s ránk szólnak, hogy "född be!"

Mondd, kedves, Jánosom!
De minek folytassam?
Csak idődet lopom,
hogy ezt elolvassad,
pedig nincs értelme,
vagy alig van annyi,
hogy ne itt kellene
éppen abbahagyni.

A bálázó gépen

az első sor Seamus Heaney: A Bálázó c. versének első sora, Gerevich András fordításában

"A bálázó naphosszat kattogott",
egy legény állt fenn rajta;
a szájába villával adogatott
szalmát. Félbe se hagyta,

bár elérkezett az ebédidő.
A Nap fönnjárt az égen.
Mégsem merült ki a tüdő,
az izom. Nem is volt régen.

Pillanat volt a kihagyás.
A villa beleesett
a bálázóba. Földindulás!
Mentsük a gépezetet!

A legény a villa után kapott,
a karja veszett oda.
A gépből a piros vér kicsapott.
Hogy él még, az is csoda.

A bálázó később is kattogott.
A szájához más került,
sokan sérültek, haltak meg ott.
Emléküket becsüld!

Ősz-végi pusztaságban

                   Seamus Heaney: Lounghanure III.

Valaha kerestem országodat,
de ma már e földiben sem hiszek,
noha megőriztem jószágodat,
hiába törtek rám szelek, vizek.

Tudom, élhet a lelkekben itt lent,
törékenyen, víz színén csillanón,
de én nem várom, hogy nekem legyen
a fény felszínén szárnyaló hajóm.

Teremtésedbe én belenéztem,
és valód az arcomba röhögött
nyerítve: hogyan, hogy ezt nem értem?!
Faló tartalmaz ennyi görögöt!
Mi végre mindez, többé nem kérdem,
míg rám nem dobják a fagyos rögöt.

Akkor majd meghaltam

Hogyha már nem bujkálsz benne minden dalban,
nem felejtem többé, hogy mit is akartam,
mert arcod nem villan helyette eszembe,
ceruzám tétován többé nem teszem le,
amikor nem nézek majd föl már az égre,
hogy alakod mögött meglássam, még kék-e,
amikor homályos, ködös, téli éjen
nem jövök rá, hogy nem te jössz szembe mégsem,
hogyha három percnyi szusszanás-szünetben
nem te leszel első már képzeletemben,
ha többé nem mondom ki nevedet halkan,
én csak addig éltem. És akkor meghaltam.

Olvaslak

Soha nem szűnök meg olvasni téged.
Az ember ítéletében téved,
de ebben én nem, biztosra veszem.
Minden versed is te vagy nekem.

Magamat írom rímes versbe.
Ez lehet kézenfekvő is, persze,
noha az írás én sem magam vagyok:
ezek kiragadott gondolatok.

De az ember elmegy, az írás marad,
hát gondold meg, milyennek mutatod magad!
Szebbnek? Csúnyábbnak, mint a tervben?
Hiszem, az igazság áll a jó versben.

Soha nem szűnök meg írni rólad.
A hiány jégtömbje majd elolvad,
egyszer kiszárad a bánat-tenger,
marad, ami volt, maga az ember.

Csontszilánk

Ébredsz bennem, hogyha a Hold
fényében két angyal sikolt.
Csont-emléked velem marad,
amíg lelkem létbe ragad.

Belém ágyazódott vétkem
bordaszilánk vénás vérben
átlyukasztva bal, jobb kamra,
hóhérhurok a nyakamra.

Rejteném barlangba bűnöm.
Sötét támadását tűrnöm
kell, míg  itt tart a lét-csapda.
Szomjazom. Nem járok csapra.

Míg  lelkem vergődik létben,
s a küszöbön át nem léptem,
fekhelyem kemény kő, s marad
szívemben is a csontdarab.

Őszi dal

Gyümölccsel ékes ősz,
 ti napfényes napok!
A szívem elidőz:
merengek rajtatok.

Mily messze már a nyár!
Beérett a gyümölcs.
A pince mélye vár,
most bort pohárba tölts!

Aranyló, őszi fény,
rozsdálló levelek!
Bennem nincs más igény,
egy leszek veletek.

A medvebocs és a farkasok

A barlang előtt, a hegyoldalon
játszott egy medve gyerek.
Rászólt egy farkas, ó, borzalom!
Na mi van? Megegyelek?

Az oroszlán, persze, messze járt,
a kis maci barna lett,
a farkas gondolta, a szaga nem árt,
és jött volna a szörnyű tett,

de éppen megjött a medvemama,
és vele a többi bocsok.
A fű a farkastól most ama
barlangnál vérben tocsog.

Jött az ősz, majd ment a nyár.
Eltelt pár évtized.
Aki a bocsba köt, ma már
mindenért megfizet,

mert jó nagyra nőtt a medvebocs.
Bár málnázni szeretett,
a farkashúst sem veti meg most.
Huszat már meg is evett.

A kasznár meg a közteres

A térre mentek,
ahol hársfa állott.
Teához szedtek
róla friss virágot.

Le is szedtek már
vagy egy szakajtónyit,
akkor a kasznár
egyszer csak ajtót nyit:

Hát mit képzelnek?!
Ez itt az úr fája!
Virágot szednek?!
Majd gondom lesz rája!

Kéne teához?
Tessék megfizetni!
Mind a virágot
földre kiönteti.

Beletapossa
fűzős bakancsával
a földbe laposra
szeme villog, nyársal.

A térre mentek
és leültek padra.
A közteresnek
már ki is volt adva:

mind elkergetni
a csavargót onnan!
Rácsot szerelni
minden padra nyomban!

Ne szedjen senki
ingyen le virágot!
Padon aludni?
Ilyet meg ki látott?!

Közlések két kevert között

Nem szoktam túllépni embereken.
Hagyom, hogy ők lépjenek át rajtam,
és nem verek, csak magam veretem;
így élek, párszor már meg is haltam.

Az élet császára nem én vagyok:
vagyont nem gyűjtöttem, sem szerelmet.
Fiaimra semmit nem is hagyok,
és nem iszom grogot, csak kevertet.

Nem irigykedtem még soha másra.
Elslattyogott mellettem az élet,
el sem indultam az utazásra.
Ritkán vagyok bátor, mindig félek.

Voltam égben én is három hétig,
démonok azóta szívem tépik.

Péter

Péter volt. Hogy vízen járt
Ő, elébe ment.
A tóra lépve a halált
találta volna lent.

Uram, parancsold, s járok én,
ahogy paroncsolod,
a tengervíznek felszínén!
Mert hitem lobog.

De jött a szél, és haragos
hullám gördült felé,
merülni kezdve alattomos
félsz szállott belé.

Tarts meg engem, ó, Uram!
Így kiáltott fel.
És kérdezte Ő kritikusan:
Miért kételkedel?

Ha merülni kezd azóta is
hozzá kiált sok ember,
lehet igaz, vagy akár hamis.
Felé fordul majd egyszer.





Péter pedig felelvén néki, mondta:
Uram, ha te vagy, parancsolj, hogy hozzád mehessek a vizeken.
Ő pedig monda: Jöjj! és Péter kiszállván a hajóból, járt a vizeken,
hogy Jézushoz menjen.De látva a nagy szelet, megrémült;
és a mikor kezdett merülni, kiáltott, mondván:
Uram, tarts meg engem! Jézus pedig azonnal kinyújtva kezét,
megragadta őt, és monda néki: Kicsinyhitű, miért kételkedtél?
és a mikor beléptek a hajóba, elállt a szél.
A hajóban levők pedig hozzámenvén, leborultak előtte, mondván:
Bizony, Isten Fia vagy!"

Isten Barma

Csak állok, mészárszék előtt vágóbarom,
vérrel elegy esővíz folyik le vállamon.
A nehéz bárd egyszer a nyakamhoz vágott,
már csak homályosan látom a világot.

Vízcseppek, mint gyöngyek vállamon görögnek.
Nem lettem, s nem voltam jó soha görögnek,
és mindig csak másnak jutott nagy ház, marha:
vagyok, ami voltam, én, az Isten Barma.

A mészáros megint emeli a bárdot.
Ismét oda súlyt, ahol először vágott.
Mire harmadszor is lecsap a fejemre,
nem számíthatok már semmi kegyelemre.

Rákóczi híd

Mikro-forgószélben keringenek
a száraz levelek az úton,
amint a játék-zikkurat és a bolsi-rokokó
épület mellett elrobog a vonat.

Inverz hajó hasítja a kőtengert a múltba,
a Lomonoszov egyetem giccsén nevelődött
magyar parvenü-polgár így mulat.

A kőtengerbe ágyazott,
NER-egyformára vágott,
csenevész fák tövén
fázósan két rongycsomó didereg.
Mellettük demonstrálva a szabadság szigorát
két egészséges erőtől duzzadó közeg.

Kigyúlnak az esti fények.
A giccsparádé, mint rokokónak álcázott műkarácsonyfa,
villódzik, és sziporkázva úgy ragyog.
Makacs dolgok a tények.
Bár népem egy-két igát már lerázott,
megint egyfajta bolsevizmusban vagyok.

Nézeteim a kritikáról

A kritika a görög krimein igéből származik, ami azt jelenti: választani, elválasztani, azaz megkülönböztetni, szétszerelni.

A szétszerelés nem szétbarmolás. Ugyanúgy eszközök kellenek hozzá, mint az összerakáshoz.

A szétszerelés nem öncélú. Célja lehet annak kiderítése, hogy valami mitől működik, hogyan működik, de ugyanígy annak kiderítése is, hogy vajon miért nem működik, vagy miért nem úgy működik valami, ahogyan összeszerelője - elgondolhatóan talán - szándékolta, hogy működjön.

A szétszerelést bizonyos esetekben összerakás követi: az újonnan - lehetőleg az előzőnél jobban - összerakott dolog már hibátlanul, vagy legalábbis kevesebb hibával működik a diagnózist és a javítást követően, mint a szétszerelést megelőzően.
Van azonban, amikor a szétszerelt dolog oly sok hibától beteg, amelyeket a szétszerelés feltárt, hogy fölösleges javítgatni. Ilyenkor vagy szemétre kell hajítani, és újat készíteni, immáron a szétszerelés által feltárt hibák figyelembe vételével, azoknak a hibáknak lehetőség szerinti elkerülésével, vagy hasonló módon az egészet nulláról kezdve újra építeni. Általában ez és csakis ez - a működést akadályozó hibák feltárása, vagy a tökéletes működés demonstrálása - lehet a szétszerelés célja.

A hatékony, és célszerűen alkalmazott szétszerelés tehát nem az alkotót, mindig annak művét szereli szét. Noha sokszor előfordul, hogy alkotója saját magát teszi művébe, de az munkájának befejeztével  - ha akarja, ha nem - leválik róla, és önálló életet kezd élni, így, mivel a mű immáron függetlenné vált alkotójától, a szétszerelésnek sem szabad az alkotóra irányulnia, mindig kizárólag tárgyára, a műre.

Ez utóbbi alól a szabály alól azonban van kivétel: gyilkos, embertelen eszközök, eszmék alkotói esetében a szétszerelőnek kifejezetten nem szabad az eszmék esztétikai-logikai hibáit boncolgatni, és azt fejtegetni, milyen technikai bravúrokkal volt képes a mű a gyilkos, embertelen eszmét hiánytalanul átadni, vagy ott megállni, hogy milyen technikai hibák gátolták az alkotót emberellenes gondolatai hibátlan átadásában: a hiba ugyanis ezekben az esetekben alapvetően nem technikai/esztétikai/logikai hiba, hanem erkölcsi-etikai bűn. A hiba itt nem az eszközben, vagy a módszerben, hanem az eredeti mozgatórugóban, a szándékban van.
Az ilyen "alkotások" kritikájaként szükségtelen a létrehozásuk során alkalmazott eszközök vizsgálata. Az egyetlen etikus kritikai magatartás ilyenkor az eredeztető eszmék gonoszságának, emberellenes voltának feltárása, esetrleg az alkotó személyes motívációinak megvilágításával. Ezekben az esetekben az alkotó jellemrajza ugyanolyan fontos részévé válik "műve"kritikájának, mint az általa alkalmazott eszközök szemrevételezése.

A napfényes sávra

                                            in memoriam Petri

Ahogy a rekeszből kilépve
fölfelé ment a lépcsőn,
mint aki valamit megértett,
még visszanézett védőn.
Jaj! Megbotlik, úgy esik pofára -
riadtam meg, de kiért a napfényes sávra.

Úgy volt, bizony!

               Bátai Tibor héttornyos versére (Úgy volt, úgy van)
 
Úgy volt bizony, de most már másként van.
A múlttal törődjön inkább az őslénytan!
Ma már másként vagyok, ahogy akkor voltam,
bár szívem nem ragyog: élve. És nem holtan.

Három dimenziós fény

Sosem tudom,
örülni kell-e inkább még a voltnak,
vagy  búsulni rajta,
hogy nem jön vissza már.

Nem lehetnek
élővé már a holtak.
És aki emlékezős fajta,
vajon az mindegyik szamár?

Tudom, hogy lépni kéne,
csakhogy fejem verem be folyton falba,
hogyha lépnék.
Büdös az élet. Nem tudom, kén-e
ami bűzlik benne, s ha rúgna, mint ló, farba,
hát nincsen benne mérték.

Tudom, hogy egysíkúan látom ezt a tájat,
talán, mert én is olyan egysíkú vagyok.
De csak nézz rám, vállald, ami fájhat,
meglásd, fényem majd három dimenzióban ragyog!

Talán felnő a férfi is

Az ember útja kettő harmadánál
végül talán majd felnő a férfi is,
hogy eldöntse, mi az igaz, mi hamis,
és jobban tudja saját útját másnál.

És ha lenne, aki ellene ágál,
megtanulja később majd az is,
makacs kitartással épül piramis.
Csak jó, ha ott van egy férfi a háznál.

Persze, van, hogy katasztrófa az élet,
a férfi, vagy nő az elején téved,
és képtelenek helyre hozni többé.

A férfi léte így elszáll füstköddé,
életüket keresztüljárja méreg:
választottam. De miért éppen téged?

Elhagyni mind a vágyat

Talán a vágyat kell elhagyni végleg,
úgy létezni tovább, mint a kő.
Senkinek se mondani, hogy kérlek,
míg az élet halálba nem nő.

Megtagadni mindent, ami szépség,
hiszen nincs jó, ami végleges,
és ha múlik, itt marad a rémség.
Akkor jön a fekete leves.

Talán végleg lemondani volna
jó reményről, hogy van még jövő,
hiszen egyre gyászosabb a holnap,
s halál csak, ami a mából kinő.
Akkor nem lenne dal, ami szólna,
levegőért sem zihálna tüdő.

Novemberi rigódal

Azt hiszik a rigók, beköszönt a tavasz,
pedig itt áll előttünk még a hosszú tél,
de az ő szívük is, mint a miénk, ravasz:
végül minden állapotra csak jobbat remél.

November van. A fák fonnyadt levelekkel,
felkopaszodva várják már mind a zord telet,
sötét van, mikor az ember felkel reggel.
Rég volt, hogy a zöldben sétáltam veled.

Én is kopasz lettem: elhagytam a lombot.
Mint a fákra, fejemre is rászállott a dér.
Völgybe tartok lassan, elhagyom a dombot,
de a szív, amíg csak lüktet, még tavaszt remél.

Agyaggödörben

Agyaggödörben ült, a
fenekén.
Hiányzott nagyon a
te, meg én.
Emlékektől még zsongott
a feje,
bár többször is lehullott
a fák levele.

Völgybe tartva

Nagyon rövid az élet.
Oly gyorsan múlik el!
Kérdem, miért, de félek,
hogy senki nem felel.

A percek szinte szárnyon
repülnek már tova,
és csak utólag látom,
mint voltam ostoba.

Hogy eltelt már azóta
harminchat hónap is,
ma szomorú a nóta.
és szinte már hamis.

Megfogni kell a percet,
de tudtam én pedig,
hogy lettem én a herceg!
Az évek elfedik.

"Maradni kell, nem menni!
Egy csúcsra értem én.
A mélyből visszatérni
utólag nincs remény.

Mefiszto! Óra állj meg!
Homok ne hullj tovább!
E pillanat a bölcsebb,
a holnap ostobább."

Az élet a kezemből
ma egyre csak pereg,
Maholnap egyszer rámdől
a vége, emberek!

Írhatnék

Írhatnék már egy-két verset a tóról,
vagy a hegyekről, amelyeken nem villan fel őszi levél,
mert ki se látszanak fái a hóból,
amelyet rájuk halmoz a tél.

Írhatnék még csacsogó patakokról,
pisztrángról, mely villan a vízben lent,
de jobban érdekel az, mit az emberi ész kigondol,
és, hogy nekem mindez mit is jelent.

Írhatnék arpeggiókról, futamokról
zongorabillentyűkön halvány ujjak alatt,
de a ritmus, a rím versemben arról szól,
bennem utána vajon mi maradt.

Hát nem hiszem én, hogy füttyös,
víg csalitosról szól majd néha dalom,
noha jól tudom én, hogy hálás, üdvös
téma a víg dal. De én ezt nem akarom.

Hatvan körül

Hatvan körül fölmondja a regenerálódást a tested.
Egyre nehezebben viselsz egy elnyúló estet.
Hatvan körül megjelennek rajtad furcsa foltok,
úgy hiszed, hogy sosem voltál, s nem is leszel boldog.
Hatvan körül szinte mindenre van nyomós érved,
arra is, hogy miért nem műteted meg sérved.
Keveset alszol, néha éjjel felriadsz az ágyban,
gondolatban teljesítesz inkább, mint valóságban.
Hatvan körül egyre csak a múlton jár az eszed,
amit lényegtelennek tartasz, végleg félre teszed.
Hatvan körül nyugodtan csapod a szelet akár a húsznak,
az sem zavar, sőt élvezed, ha koroddal húznak.
Hatvan körül eltiltanak már az alkoholtól,
de mit ér a férfi, aki se nőt, se bort nem kostol?
Hatvan körül még számítasz vagy húsz évre hátra,
és ijedten nézel a megváltozott világra.
Hatvan körül még jól tartod a lépést koroddal,
de nem mázolod be képed többé már korommal.
Hatvan körül egyre formátlanabb lesz már tested,
ilyen korú embert, szépet csakis festő festhet.
Hatvan körül az élet már kifelé menőben,
és nem állsz meg, mint egy szamár a puszta levegőben.
Hatvan körül megalapozva életed értelme,
de mi lenne, nem fogod fel ésszel, meg szívvel se.
Ennyi a hatvan, hatvan körül. Lesz ez még majd kevés,
ha az ember nyolcvannak örül, és teher lesz a levés.

Árnyak között

Kis szobámban gyűlnek az éji árnyak.
Szétzavartam már, de ma visszajárnak,
s rám sorolják gondjait életemnek
újra, meg újra.

Elviselném mind, amit elsorolnak,
hogyha elmém szólna, hogy lesz maholnap
változás még ebben a szürke létben,
melyre születtem.

Most az árny már szívemet rágja egyre
azt susogván, nem mehet újra hegyre
az, ki csúcson elveti önmagától
mind, amit elnyert.

Rózsatüske-tépett

Rózsaágyon nem sétálnak medvék.
Ott tüske van, málna, hogy leszednék,
nincs a virágok között.

Ha lámpást gyújt az égen majd a Hold,
koponyádban sok emlék felsikolt,
amint összeütközött.

Ne sétálj be vadrózsa bokorba,
maradj inkább örökre mogorva!
Lehelj csak ki füstködöt!

Amikor majd szétesik a lélek,
mondd magadnak: én azért sem félek,
nem is volt ép, csak törött.

akkor sem lehettem normális

marasztal a mennyország
az az önként vállalt pokol
a semmiből nem jutnak morzsák
még saját versed is téged okol
te is szeretnél szeretve lenni
nem lehet asszimmetrikusan
egyszer csak elkezdünk öregedni
addig az egész élet elsuhan

csak a nincs épült az égig
az egykor ép mára megromlott
hogyan lehet az ilyet végig
hogy az agy meg sem bomlott
rímek zakatolnak a fejben
meg szaggatott ritmusok
"mennyi komor bikát fejtem"
az árny néha már rád susog

pedig még dalnak kellene szólni
nem monológnak a versben
ne legyinthessen rá holmi
nagyképű megmondóember nyersen
helikopteréből lakodalomba menet
"hogy éppen erre az útra léptem
hová is tettem az eszemet
akkor sem lehettem normális éppen"

Hinta állt a téren

Kint, a téren állt a hinta.
Volt léggömb, ló és rakéta.
Szállt velem az égbe fel.
Hová lett a ló, a léggömb?
Elolvadt, mint sarki jégtömb?
Erre senki sem felel.

A téren ma is áll hinta,
de a lét oly csalafinta:
hol lehet a régi ló?
Indián, ha ül ma rajta,
tolla láthatatlan fajta.
Űrhajó sem látható.

Fönt libeg a tiszta égen,
csakúgy ma, mint akkor, régen.
Rajta volna szállni jó.
Vagy vágtatni kint, a prérin,
nem a main, azon a régin.
Fejünkre sem hullna hó.

Kint a téen állt a hinta,
körülötte zsongtak, mint a
gyümölcs körül a darázs.
Már utunk nem tarthat soká.
még azt megmondhatnád, hová
lett szívünkből a parázs!

Márton nap

Márton-napi libagége
lesz ma nálunk estebédre.
Jövőre nem éhezünk.
ha ma libahúst eszünk,

káposztával libasültet.
Vendéget asztalhoz ültet
akinek jól megy sora,
és van hordóban bora.

Egész este boldogságos.
Éhezik a bádogbános?
A templomba szaladj át!
Vidd a püspökfalatját!

Asszony iszik újboromból?
Mint egy macska, úgy dorombol.
Lúd jégen citerázik?
Karácsony vízben ázik.

Ma bálba viszek egy libát,
hátha nem csinál galibát.
Bálozunk libalábon,
jó bulinak találom.

Egysíkú vers

Egysíkú vagyok, mint verseim,

mint a papírlap, ha nincsen ötlet.

Röhög, vagy dühönghet keservein

bennük, akit jobbra-balra löknek,

s ránctalan, mint mángorlónm áthúzott,

ropogós, fehér, tiszta lepedő,

kalapáccsal péppé összezúzott

tüdő, amelyben nincsen levegő.

Síkba terítve fekszem az éjen,

mint padlatra rakott járólapok,

rég volt, hogy mondhattam, féljen,

aki nem hisze, hogy szívem ragyog.

Spektrumom a vörösbe tolódott,

mert tudom, hogy már nem leszek boldog.

Sárral vakolt fal

Sárral vakolta a golyónyomokat,
az első eső lemosta a falról.
Ő nem láthatta még át az okokat,
és, hogy kik lőttek jobbról és kik balról.

A szomszéd lakása üres volt soká.
Egy jó orvos lakott benne azelőtt,
Manyi néni emlegette csak tovább,
mindig, amikor nem kapott levegőt.

Egy esős napon azután új lakók
költöztek oda, az üres lakásba.
Manyi néni aztán sokat hallgatott;
háta fájt, nem volt levegőhiánya.

Aztán költöztek, hogy jött a karácsony,
egy új lakásban lett saját szobája.
A ház nem hordott nyomokat a falon,
anyának divatos lett a ruhája.

Október (átírva)

Hagymát szelt. A könnye csak úgy potyogott,
aztán odatette főni a babot.
A rántás még várhat egész délelőtt,
ablakot tárt: alig kapott levegőt.

Két lépés a kamra. Hozta a csülköt.
Közben fél pohárral magának töltött:
nem lesz baj belőle, nem látja senki,
és ma délelőtt már nincs hova menni.

A nyitott ablakon bejött a lárma,
tömeg gyűlt a téren egy mulatságra.
De neki ilyenre sosem volt gondja,
nem járt az utcán, mint falu bolondja.

Falikúthoz vitte most a zöldséget,
- a petrezselyemhez még kicsit tépett:
Kevés lenne egynek zöldje levesbe,
mindig szerették, ha sok úszik benne.

Megmosta a zöldet, mindet a csapon,
elgondolkozott a bejövő zajon.
A fiókból éles kést vett kezébe,
a répát, gyökeret, vágni majd félbe.

Odalenn, a téren zúgott a tömeg.
Ropogás hallatszott: valaki lövet?!
Az ablakhoz lépett: mi ez a lárma?
Egy golyó eltévedt, fejen találta.

Síkföldön

Félegyenes vagyok,
nem járhatok körbe,
hogyan nézhetnék
egykor a tükörbe?

Görbéket átmetszve
folytatom az utam.
A biztos pont messze.
Merre tartok, Uram?

Erdőszélen

A fű a mezőn rövidre vágva.
Szálain ott csillog az őszi Nap.
Az élet máskor borzalmas vágta,
de az ég ma fakó bársonykalap.

Erdőszél. Cserjéken és a fákon
aranylón rozsdállnak a levelek,
nem zöldek, mint voltak akkor, nyáron,
amikor egy pár voltam teveled.

Az út mentén, a cserjesövényen
rózsaszín, apró, elfonnyadt virág.
Megtapasztaltam már, jó keményen,
hogy milyen is hiába várni rád.

A fű a mezőn rövidre vágva,
vagy lelegelték itt a tehenek.
Kabátom alatt húsomat rágja
a hideg szél, amely itt tekereg.

Sarokház

Ő már ott toporgott a megbeszélt helyen egy csokor virággal kezében, amikor a lány megérkezett.

A Park vendéglő teraszára ültek, ő férfi módra sört, a lány egy kólát kért, azután őt hallgatta. Csak egy órájuk volt összesen, így hamar elindultak hazafelé. Azt mondta, elkíséri a lányt.

Alulról mentek föl a Himfy utcában, és a lány a lépcső alján elbúcsúzott tőle.

-Elköltöztetek? -kérdezte döbbenten - hiszen a Ménesi úton laktatok!

-De buta vagy! Ez ugyanaz a ház! - kacagott rá a lány és még egy búcsúpuszit nyomott az arcára, aztán beszaladt a kapun.

Meglepődve nézett föl: A ház valóban sarokház volt.