Zöldülő csontvázak csipkefüggöny mögött.
Nyár végi levelek mozdulatlan szélben.
A csend a fülbe már beleköltözött,
a zajos háborgást már régen nem értem.
Tejszínhab úszik kékítős vízben:
a mama mégis kiteregetett.
Pedig kértem hányszor! Nem csak egy ízben,
mindig azt mondta, hogy nem mehetek.
Lassan véressé válik az a kékség.
A sárgán izzó vasgolyó kihűl.
Sötétedik. Falból csápjait a rémség
nyújtja. Nem látod, csak én látom, belül.
A csontvázak majd eldobják a zöldet.
Marad, ami volt: a fekete bozót.
Nem az idegenek fenyegetnek Földet.
Embertől kapsz szót csak lelombozót.
Zuzmó-verte vers lett ebből a pár sorból.
Zöldül, mint hetes kenyéren penész,
pedig régen nem kortyoltam már jót borból,
józanul az élet meg nagyon nehéz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.