Kötésig ér a gaz a telken,
a bozótban rozsdás lábosok.
Egészen olyan, mint a lelkem,
amit versekkel átmosok.
A gaz, bozót, a muhar, dudva
húz az égből a porba le.
De vállaltam a jövőt tudva,
előre látva. Mondd: Na ne!
A pára megakadt a gazban,
folyton rétemen lebeg.
Mennyi évemet elbasztam!
Csak jönnek sorban a telek.
S a balladának nincsen vége,
kifutást ember nem talál,
bármennyit is harcol érte,
megoldás lesz csak a halál.
Kötésig ér a gaz a telken,
felverte már a bozót.
Csak állok, és nézem leverten,
a sors belőlem mit alkotott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.