Ahogy megsimítom...

Ahogy fiamnak arcát megsimítom este,
néhanapján eltöprenkedek:
Íme: ő is felnőtt férfi immár,
de megmaradt benne az örök gyerek.

Ha egykoron én boldogabb lehettem volna,
ő nem élne ma, ez a való.
Ki tudja, talán jobb lenne-e úgy ma
mindegyikünknek? Csak a fellebbvaló,

ha létezik fejünk fölött az égben,
és gondot fordít valamennyire reánk.
Hiábavalók ily gondolatok az éjben.
Hiába nyílik imára, káromlásra szánk.

Senki nem kapja azt, mit érdemelne.
Mit is érdemel egy újszülött gyerek?
S mit érdemelhet anyja, ki remegve
figyeli éveken keresztül: miért is nem nevet?

Miért nem beszél, bár kortársai fújják
és éneklik a gyermeki rigmusokat,
miért nem játszik, szaladgál magától,
és miért csak várja egyre az utasításokat?

Így élünk mi ebben a világban.
Mindannyiunk cipel egy bánatot,
de ha megsimítanánk egymás arcát néha,
talán elnyerhetnénk egy kis bocsánatot.