Állomáson

Állomáson ülve állok,
már megint vonatra várok.
Vártam itt már sötét éjjel,
vártam telve jó reménnyel,
várakoztam padon ülve,
hanyatt fekve, elterülve.
Futottam már vonat után,
azután bámultam bután
ahogy elhagyta a peront -
az emléke mindent leront.

Végül mégis hazaértem,
hogy mire, azt ma sem értem:
találkoztunk bár két este -
szemed sem volt még kifestve -
tíz percre, mit tőled kaptam,
ajándékom átadhassam.
Ajándékod megőriztem,
emlékedet eltemettem.

Most megint vonatra várok,
a múlt széles, sötét árok,
átugrani megpróbálom,
míg a vonatomat várom,
nehogy megint beleessem,
emlékekbe belevesszem,
ezért aztán folyton írok,
míg csak a tollammal bírok.

Nem értem, hogy miért megyek
oda, hol a magas hegyek
lezárják a látóhatárt,
hogy ne láthassak semmi mást,
csak, mi megengedett nekem,
azt, amire szól a jegyem,
hova a vonatom robog,
miből kiszállni nem fogok.