A lábból a szívbe

A lábból a szívbe tartó vérrög
jelzi, nem vagy fiatal, te vén dög.
Maholnap feldobod végül a talpad:
nincs a halál fölött hatalmad.

Fáj a lábad, jön a trombózis,
ha nem figyelsz, még ha tombolsz is,
bárhogyan járnád a legényes táncot,
szíved nem szakítja már el a láncot.

Foggal harapni ne próbálj patkót,
mert csak eltöröd vele a protkót,
és ha reggel véres az ágyad,
aranyér okozta, nem pedig vágyad.

A lábból a szívbe tart a vérrög,
fél úton jár már. Figyelsz, te vén dög?
Még lehet egy pár napod hátra,
hogy felkészülhess a halálra.

Nem maradhattam

Nem maradhattam neked égig égő,
lábfejedtől ég fele felszivárgó,
bűneink titkát a füledbe súgó.
Nem hiszem én azt.

Nem lehettem már, aki téged illet,
szűkülő szempár sugarában égett,
szemzugokban zárt eleven különcség.
Tán sose hittem.

Nem maradhattam meg a délibábban.
Felzokoghattam: haza nem találtam,
elsirattam rég az egész szerelmet
végre itélve.

Nem lehettem már örök újra-nyertes,
általad újból születő szerelmes.
Félelemtől? Szerteszakadt az álom,
s csöndbe az élet.

Az álhitek világa

Szemforgató az álhitek világa:
itt érmehalmokkal mérik a hitet,
piacra dobott búcsúcédulákra
adagolják majd ki üdvösségedet.

Szemforgató az álhitek világa,
ahol kaparj-kurta-elv érvényesül,
kifosztott nincstelent árkokba hányva
az álpolgár mintegy szentté lényegül.

Szemforgató az álhitek világa,
ahol a hit bizony csak másodlagos
a pénz mögött. A nagy marakodásba
mindent bevetnek. A harc heves, fondorlatos.

Szemforgató az álhitek világa,
itt testvér csak az, akit fejni lehet,
a "nemzet" szó is bűzlik, mint a trágya:
hisz bírvágy nemz csak új "nemzettesteket".

Szemforgató az álhitek világa,
ahol a jó nép holtáig csak butul,
és rád lehel a tőke tátott szája:
lélek méreg terjed durván és gazul.

Szemforgató az álhitek világa,
ahol szitokszó lett a proletár:
a polgár félti létét, s ami drága,
egyre jobban retteg lejjebb csúszni már.

Szemforgató az álhitek világa,
és tömérdek rossz pap soha nem tanul.
A gazemberek húsevő virága
zabálja szét a közösséget vadul.

Szemforgató az álhitek világa,
ahonnan űzzük az ide tartozót,
és akik jönnének jobb sorsra várva,
hajtjuk tovább, mint gyanus kalandozót.

Szemforgató az álhitek világa.
Itt az hírlik, hogy a holnap egyre szebb,
de kérdéses a hír valódisága,
csak honfi-létünk lesz értelmetlenebb.

Szemforgató az álhitek világa.
Itt magyar fosztja ki megint a magyart,
egyre csak zabál, amíg van zsákmánya,
csak zsigerel a magyar vadkan-agyar.

Kiút nélkül

Én nem félek az erdőn
általában: én Dante bozótjában félek,
mert már az emberélet útjának felén
azt hiszem, hogy túljutottam,
a bozót mélyétől tartok,
majd mit is találok ottan.
A Kapu száját, vagy egyszerűen
csak a semmit?
Hiába próbáltam hűen
végig az élet keservit.

A bozótban félek.
Eltéved benne az elme,
csak bolyong a lélek
és kopik az élet szerelme.
Szembe még nem találkoztam
magammal itt sosem,
de rettegek: már vár egy
tűzszemű totem.
Nem olvas fejemre semmit:
egyszerűen elemészt.
Nem kérdi, mit tettél, és mennyit,
sok volt életből, vagy kevés.

Én nem vadászom itt,
és énrám sem vadásznak.
Nyomomat nem követi senki távcsövön.
Akik itt bolyonganak,
vissza nem találnak.
Elemészti lelküket a bozót:
eltűnnek benne kézen-közön.

Már kétlem azt is, lenne út,
más, mint amelyet én magam tapostam.
Hallom, néha más meg gödröt ás
egy ösvényen másnak,
vagy magának, lent, a horhosban.

Van gödör. És én is ástam
- vagy ásómat csak büntetésből viszem -
kincset, vagy vermet
döglött aknának?

Kiút az nincs, én úgy hiszem.

Ne még!

A látóhatárt fürkésztem egyre,
ahol a lehet a sohával összeért,
és most folyton csak várok egy kegyre,
egy-egy elismerésre újabb versemért. 

Egykor olyan elérhetetlennek
tűnt a vonalban összefutó messzeség,
már érzem határait teremnek
végtelen térre vágynék: ne szűkülj, ne még!

Nem félek az erdőn

Én nem félek az erdőn
általában: én Dante bozótjában félek,
mert már az emberélet útjának felén
azt hiszem, hogy túljutottam,
a bozót mélyétől tartok,
majd mit is találok ottan.
A Kapu száját, vagy egyszerűen
csak a semmit? Hiába próbáltam hűen
végig az élet keservit.

A bozótban félek.
Eltéved benne az elme,
csak bolyong benne a lélek
és kopik belőle az élet szerelme.
Szembe még nem találkoztam
magammal itt sosem,
de rettegek: már vár egy
tűzszemű totem.
Nem olvas fejemre semmit:
egyszerűen elemészt.
Nem kérdi mit tettél, és mennyit,
sok volt életből, vagy kevés.

Én nem vadászom itt,
és énrám sem vadásznak.
Nyomomat nem követi senki távcsövön.
Akik itt bolyonganak,
vissza nem találnak.
Elemészti lelküket a bozót.
Eltűnnek benne kézen-közön.
Már kétlem azt is, lenne út,
más, mint amelyet én magam tapostam.
Hallom, néha más meg gödröt ás
egy ösvényen másnak,
vagy lent, a horhosban.
Van gödör. És én is ástam -
Vagy ásómat csak büntetésből viszem -
kincset, vagy vermet
döglött aknának?
Kiút az nincs, én úgy hiszem.

Tüskebozótban

Ha tegnapok lehelnek rá a holnapokra,
arra többé nem nőhet virág:
Megfojtja őket mind a múltnak tüskés bokra.
Mégis érdemes volt várni rád?

Itt nincsen kard. A metszőolló rég kicsorbult.
A bozót már a szívünkig ér,
hegyes tüskékkel vérez össze minket a múlt,
ha szétvágni már nincsen kiért.

A bozótot felperzselni kellene talán.
De nem ég el akkor a virág,
hogy csak üszök marad majd az emlékek falán,
amíg csak világ lesz a világ?

Langymeleg tavon

Lásd, milyen nyugodt a tó,
tükre sima, biztató!
Háton lebegsz, nézve fel
égre; senki nem felel?
Hasra fordulsz? Víz alá
néz arcod? Vár a halál?

Lég és víz helyet cserél,
kit víz fed el, már nem remél.
Hasra, hogyha lent a lég,
és az élet nem elég!
Néha minden fejre áll:
nem fordulsz, vár a halál.

És nyugodt a tó megint,
de a halál ujja int:
csak lebegj a víz színén!
Várunk lent. Képed, meg én.

Tükörtánc

Járjad a táncodat feszesebben!
Csattogjon a csizmád!
Emeld a lábod kecsesebben!
mintha még mindig bírnád!

Tükörbe nézel, és visszanéz
faltól-falig éned.
Mindegy, hogy húzza, vagy nem zenész,
csak ritmus az élet.

Csapd meg lábod a tenyereddel,
csattogjon a csizmád!
Járjad a táncod, ne feledd el,
még szükség leehet itt rád!

Tükörbe réved tekinteted?
Visszanéz pár évet?
Ne hátra nézz! Meg így intheted.
Még nem múlik az élet.

Menj el tekézni!

Tök nehéz vagyok,
néhány naponként megméretkezem,
és egyre nehezebbnek találtatom.
Persze: én nem menek el tekézni, mint mások
(valaha, régebben), kondizni sem járok,
ezért aztán csak szuszogok,
ha a Golgotára mászok.

Mert van keresztem is,
mégis könnyűnek találtatom,
legalábbis magam előtt,
(pedig néha eszem is),
és magam nem áltatom,
hogy ismétlődhet a tavalyelőtt,
amíg nehéz nem lesz a föld alattam,
ha az életbe már belehaltam.

Akkor most vajon
nehéz vagyok, vagy könnyű?
Szívemen, mint vajon
a kés, úgy fakad a könyű,
hogy ilyen képzavarral éljek,
ha élettel egyre kevésbé tudok.
Azt hiszem, én is, mint a férjek
többsége, voltam, és maradok tulok.
És nehézségeimbe, úgy érzem,
belepusztulok.

Semmi dobogása

Nem te lüktetsz ereimben,
csupán hiányod.
Nő az űr majd, mert szerintem
a rossz vért kihányod,
ha nem tölti semmi többé
be az űrt, ha kiszakadt
belőled, elfoszlott köddé,
helyén a semmi maradt.

Nem a te szavaid szólnak,
csak a szél susog.
Sivár lett a tegnap. holnap,
lüktető ritmusok
nem rohannak ereimben,
mint amikor szív dobban.
Semmi süvít. Erdeinkben
sötét leskel a lombban.

Az utálat sivatagjában

Az utálat éget.
A hiány csak tompa fájdalom.
Várom a véget,
az undor talán szűnik arcodon.
Ez így nem élet,
a lét puszta és sivár,
aki betéved,
szinte várja már a halált.

Perzselő átok.
Az éj dermesztő hideg.
Hiába vártok,
a szívet nem tölti meg
az élet árja;
itt minden kiszárad végül,
csak a halált várja
a vándor végső menedékül.

Sortól - sorig

Fogaimnak már lekopott az éle,
szívemet pedig lyukasra marta
a rajta átgyalogló élet.
Csak vinne valaki még magasba!

Mély csöndekbe süppednek az esték,
bár a tél már elmúlt, most, tavaszra
kifakult a régi, nyári festék,
csak színük emelne még magasba!

Már csak sortól - sorig tart az élet,
mit bánnám, ha még a szív hasadna!
Saját hamvába hal, attól félek,
egy ölelés vinné még magasba!

Nyúlnyomok a hóban

Nyúlnyomot láttunk a park füvén
a frissen hullott hóban,
amely lefedte azt üdén.
Csodálkoztál, honnan
jöhetett, merre ment tovább.

Én még a nyúl friss nyomát
sem különítettem el
- téged néztelek, csodát -,
és, hogy mire is felel.
Hisz' a kérdés nem vetődött föl,
míg el nem sírtad magad:
"Mondd nekem, megesküszöl,
hogy minden így marad!"

Nem értettem meg semmit ott.
Miért egy állat nyoma,
és mi az, amit az okozott
- ehhez kevés a diploma -,
de átöleltél két karoddal,
és én tartottalak
nem törődve nyúlnyomokkal.
Nem voltak válasz-szavak.

Évek teltek. Fogy az élet,
a nyúl eltűnt, tova,
szerelmünk a semmibe tévedt,
s én voltam ostoba,
hisz' a nincsből jön és nincsbe tart
egész életünk:
a szerelemből sem maradt
mára semmi nekünk.

A standon

Hé, te lány! Mit keresel a standomon?
Az arcodat tíz körömmel lekarmolom!
Nyugi, nyugi, semmi para, nem túrlak ki!
Ott jön a haverom, az a fekete pali.
Hé te lány! A rongyodat leszaggatom.

Hé, te lány! Hát nincsen benned félelem?
Ez a tér nekem itt az életem!
Nyugi, nyugi, nincsen para, máris megyek.
Majd kerülöm nagy ívben a kis teredet.
Hé, te lány, csak húzz innen, míg nem véresen!

Hé, te lány! Már megmondtam, hogy eltakarodj.
Itt jön Georgio. Nem lesz ebből sétagalopp.
Hajtogasd, hogy nyugi, vagy most húzd a beled,
amíg Georgio le nem szedi fejeteket,
hé, te lány! Majd láthatod, hogy ki a nagyobb.

Ha ölelnél

Jaj! Ölelnél két karoddal
most is csöndesen,
hogy a virágzó hegyoldal
ne ködös legyen!

Jaj, a réten, erdőszélen
sétálnék veled!
Nem felejteném a régen
gyűlt emlékeket.

Szívem tűzre, lángra gyújtja
fájó képzelet,
árad emlék tüzes kútja:
forró két szemed.

Jaj! Ha fölvehetném egyszer
a kopott cipőt,
ha hibás lenne a rendszer,
s adna új időt:

jaj, ha ölelnél karoddal
újra csendesen,
nem zendülne föl halott-dal
többé, kedvesem.

Őzvér fehéren

Csodálkozhat énrám
boltozata égnek,
hogy a holt szerelmek
meg ne élednének?

Reszkető őzbak a
puska csöve előtt,
én vérzem el rajtad,
mint vadász ha meglőtt.

Én nem vagyok tiszta.
Fehér csak a gyászom,
és mibe csavarnak,
a puha gyolcsvászon.

Lüktető szemeim
őz-árnyként idéznek,
áldozó sutaként
egy szerelem-vésznek;

felhők játékában
is téged lát elmém,
míg veres vérfolttá
nem válsz fehér kelmén.

Hányszor furakodsz még
hajnali álmomba,
ina-feszült lábbal,
vérre sebzett suta,

s meddig viselem még
gyötrő távolságod,
szív-sebes őzbakod,
áldozott vadászod?

Zúgó agyam egyre
peremére tolja
őzvadász-emléked:
legyen tegnap holtja!

Léthazugság

Hogy mekkora hazugság ez mind!
Ha az ember csak körbe tekint,
szinte csakis gyötrelmet, halált,
és semmi mást, csak csalódást talált.
Hogy mekkora hazugság ez mind!
A költő hű szerelemre int,
pedig sírig az a hűség tart,
melyet sírba a halál zavart.
Hogy mekkora hazugság ez mind!
De kell, hogy ne érezhesd a kínt,
tudván, hogy pillanatnyi a lét.
Hát hidd csak az "örökké" mesét!

Hazudni: kell

Hazudni lehet.
Nem csak szabad,
de kell:
a színtiszta igazat
mondja szád,
amikor hamis,
ott, ahol hazugság
az igaz, maga is.

És hazudni kell,
ha átejt az igaz,
mert kicsinyell,
és nem ad vigaszt,
és ha végzetes,
ami helyes,
néha nem gaz,
aki hazugságot keres.

Barátaim

                                         Nagy Andrea verse nyomán

Körbe vesznek, tudják, amit érzek,
barátaim, s nincs más, kit szerethetek.
És megfogadtam egyszer, amíg élek,
többé nem mondhatom ki a nevedet.

Én nem lehetek gyámja életeknek,
amelyeket a sorsuk így tönkretett:
megromlott a test, zavarodott lélek.
Ép csak volt, az időt elfeledheted!

Lent felejtjük, ott feküdni a sárban?
Bár lenne onnan felemelni erő!
Amíg lehet, maradjon sorsunk társa,
hogyha többé nem, az mindig leverő:
én azt hiszem, hogy életünknek mása
párunk. Felemeljük? Nekünk felemelő.

Nyúlnyomok a hóban

Nyúlnyomot láttál a park füvén
a frissen hullott fehér hólepelben,
és kíváncsian követted,
vajon honnan jöhetett,
és merre ment tovább?

Én még a nyúl nyomát sem
tudtam volna megkülönböztetni
egy kutyáétól, na jó, egy vakondétól,
vagy megkülönböztetni azt tudhattam volna,
csak azt nem tudtam, hogy ez egy nyúlé.

Aztán egyszer csak elpityeregted magad,
hogy mi lesz így velünk,
és én nem értettem, mi köze van
a nyúlnyomnak hozzánk, a jövőnkhöz,
de átöleltelek, és úgy tartottalak,
amíg meg nem nyugodtál egy kicsit.

Mára már végül csak megértettem,
hogy a nyúl is pontosan ugyanúgy jött a semmiből,
ahogyan a mi szerelmünk,
és pontosan ugyanoda is tartott,
ahová minden kapcsolat,
és maga az élet is tart végül.

A hó alatti füvet azóta újraültették,
de nem láttam többé nyúlnyomot a parkban azóta sem,
hogy veled sétáltunk a hóban.

Feltétlenül

Feltétlenül, és mindig.
Én már ide  tartozom.
Mindegy, minek tekintik,
kikötöttem partodon.

Minden feltétel nélkül,
nemtelen vagy, vagy nemes,
szeretni, rájössz végül,
csak ily módon érdemes.

Várakozás

A nagy mutató hiába kattan
óránként hatvanszor,
én, úgy tűnik, a múltba ragadtam.
Hogyha a harang szól,
sem veszem észre, hogy delet,
éjfélt üt az óra?
Várok nélküled és veled
szabadító szóra.

Évezredek peregnek le csendben
a homok fogyóban:
hogy elfogy végül az élet: rendben,
azt hiszem, hogy jól van.
De amíg hangot harangban
kelt, ritmust üt óra,
csak nem várok haragban
szabadító szóra?

Tenger voltál

Maga voltál a végtelen tenger.
Hullámaid hátán ringatózva
percre perc telt, órára az óra,
míg öleltél megtartó vizeddel.

Határtalan mélységedbe zárva
szelíden préselted össze szívem,
pedig én hajóztam volna híven
simogató szelek szárnyán szállva.

Barlang-magányban

Mint barlang-magányban cseppenő víz
alkot színekben tobzódó cseppkőcsodát,
csordogálnak néha indázón verssorok.
A cseppek őrjítő, monoton és konok
módon potyognak egyre csak tovább,
hangjukat hallván megkeseredik minden íz.

Barlang-szobámban csendülő csöndemben
tűnt boldogság álmait álmodom:
még vállamon érzem érintését kezednek,
de emlékeim csak sötétségbe vezetnek,
keresztül múlt időn, és belső káoszon.
Éj-sötétség támad folyton szívemnek,
hogy korallon törjön hajóm: kialudt fároszom.

Tintaéj

Az égbolt fekete tussal van festve.
A hajnal a bozótosban megakadt,
csak vergődik benne a nappal teste.
Csillagtalan sötét, mint a föld alatt.

Mintha sosem érne véget az éjjel.
Az ablak négyszöge most szürkén dereng,
az ember csak néz kihűlt szenvedéllyel,
és a fájó emlékeken elmereng.

Pedig lehetnének azok boldogok,
békések, fenn szárnyalók és repesők:
képzelni kell csak, hogy fényben ragyogok,
és arcom tisztára mossák langy esők?

Ha a lélek egy féreg kúszó teste,
az égbolt fekete tussal van festve.

Gyönyörű szavad

Szavaidban merítkezik lelkem,
bár félezer éjjel elvonult,
szépségük, mint pogány szentség, felken:
elevenen él bennem a múlt.

Talán nem is volt, ami ma élhet,
talán meg sem történt a csoda.
De az emlék eleven, és éltet,
minden szavad visszavisz oda.

Mint a csendes, langy, tavaszi zápor,
csobogtak le szádról a szavak.
Soha nem lehetnék olyan bátor,
soha nem is leszek oly szabad,
hogy meg ne szédüljek a csodától.
Te elmentél. Hangod itt marad.

V. Az volna jó

Az volna jó, ha a sötétben
valaki mellém állna,
és az éjen az ő szemével
a szemem is átlátna.

Az volna jó ha valaki
végre rám nevetne;
ha bánatot okozok neki,
azért meg nem vetne.

Az volna jó, ha színesen
zengene még az ének,
és élhetnék még szerelmesen.
Nem úgy, mint a vének.

IV. Vaksötét mélységekben

Ötszáz gyászos napom éjben
telt el, hogy a mélyben járok.
Elvesztem. A sötétségben
látom, vissza nem találok
hozzád, ahonnan indultam.
Talán szürkül már az éjjel,
de csak megyek. Nem oly dúltan,
mint kezdetben: szenvedéllyel.

Ötszáz. Bizony, komoran ment,
hiába kísérte ének.
Immár rég elmúlt az ádvent,
féregként élek mint rémek,
mert mit tehet a sötétben
az, aki már nem lát eget?
Mécsei feketén égnek.
Kinek adnak fényt, meleget?

I. Sötétben izzó tájon

Úgy hiszem, már jártam erre egykor.
Sötét az éj, homályos a táj,
és a távolban sötétlő hegysor
rám telepszik úgy, hogy szinte fáj.

Ott, előttem izzik az ég alja,
vörös fény sejlik a mélyben, lent,
szálló pernyéjét a szél kavarja,
fölötte füst. Bíborban dereng.

Millió jaj hallatszik a mélyből,
véget nem ér soha a sirám,
szél susog a fülembe a végről,
borzongatón, túl retorikán.

Zárva most a Kapu szája némán,
vagy kitárva várakozik énrám?

III. A második kör

Jól tudom, hogy vannak még alattam:
a gyötrelemben nincs alsó határ.
A reményt már réges-rég feladtam,
nincs velem, aki megváltásra vár.

Itt a percek végtelennek tűnnek,
s miért kerültem ide, jól tudom;
büntetéseként, egy súlyos bűnnek,
tán tudtam azt is, hogy elbukom.

Túlhaladt a megváltás már rajtam,
többet ebben nem lehet változás;
feneketlen gödörbe zuhantam,
olyanba, amelyet a párod ás.
Magamat meg folyton csak megcsaltam;
én hiszem, hogy ebben voltam hibás.

Az életről, az időről

Elmúlik a percekké feldarabolt élet,
és minden perc, ami nem az ölelésé, immár a semmivé lett.
Csak húzzák egymást mind, szakadatlan, végtelenül a percek,
és mi mégis hagyjuk bután. Irgalmazz nékünk, Herceg!

Elmúlik a percekké feldarabolt élet,
hiába volt a jó és szép, a pillanatot éled.
Az idő elrág, mint a szú, amely a fában perceg
mindent, és itt marad a bú. Irgalmazz nékünk, Herceg!

Elmúlik a percekké feldarabolt élet.
Szellemem a semmibe foszlik, én csak ettől félek.
Gyermekinkben élnek tovább az ősök, akik mertek:
végtelenné nőtt öleléssel irgalmazz nékünk, Herceg!

II. Tornácon

Itt vagyunk. Nem szája ez a Pokolnak?
Ez itt maga a hetedik bugyor!
Mintha már nőne bennem egy tumor.
S az éji lények mind engem okolnak.

Menekülni innen már nem érdemes.
A kín maradt az egyetlen remény
tudni: létezel. Tudható, kemény
a fájdalom. Ha szoktad, nem oly heves.

Hát itt vagyunk. Ez a legbelső kör itt,
vagy a belépő, tornác lenne csak?
A rettenet azonnal mellbe csap;
még fokozhatod magad e pőre kínt?

Cinke-lét

Zápor hullott bokorra, fűre:
fehérezüst, arany virág.
Cinke vár egy társra, hűre.
Csak egy-két év a világ.

Zeng az élet kint a parkban:
madár dalol, zöld a lomb.
Én is szeretni akartam.
Létem lett az ára? Mondd!

Szirmok egy híd alatt

Rózsaszirmok hullottak a vízbe,
s pörögve úsztak át egy híd alatt.
Forogva keringtek, szálltak szinte.
A szerelemből csak ennyi maradt.
Sodorta már, elragadta árja,
vitte őket az elfolyó idő.
A hídon férfi nézte volt párja
arcát a vízben: a szeretett nő
képét a szirmok egy pillanatra
kirajzolták a száguldó folyón,
majd a szirmokat az ár elkapta,
s a tajtékos idő folyt rohanón.

Szétesni darabokra

Istenem! Ez a tragédia:
széthullani darabokra,
ha senki nem mondja soha: szia!
A semminek nincs bokra.

Istenem! Az a tragédia,
és nem segít rajta virág,
vers, csokoládé, vagy a pia,
hogy szürkül a világ.

Istenem! Ne vedd zokon,
hogy a lényeget terelem,
de miért nem jár alanyi jogon
a boldog szerelem?

Túl minden határon

Már megöregedtem, és csakis azt bánom,
hogy sohsem szerettem túl minden határon.
Mindegy, ha nem kellesz, hogyha ki is nevet,
akkor is ismételd az egyetlen nevet!
Mindegy, ha mást szeret, hogyha téged utál,
sokkal jobb az annál, mintha elébed áll
egyszer csak a vége: "ennyi volt, nincs tovább,
szerettél-e? Miért nem? Egy ilyen ostobát!"
Én megöregedtem, és még arra vágyom,
hogy egyszer szeressek túl minden határon.

A hazugságról

Azt mondod a feketéről, hogy fehér,
a mondatban hazugság lesz. "Némi".
Ha azt mondod egy férfiról, szart sem ér,
hát számodra annyit is fog érni.

A hazugság messze bűzlik, mint a szar
bokor alatt, megbújva a földön.
Szar vagyok? A pöcegödör színmagyar,
amiben az életemet töltöm.

Nincsen semmid

Nincsen semmid, amit veszíthetsz.
Minek sajnálnád az életet?
A sok hiány mind csakis beléd metsz?
Szórd róla szerte szélbe versedet!

Semmid sincsen. És, persze, nem így van:
munka, fedél, és van öt gyerek.
Hogyha másért nem, értük a sírba
az utat még elfeledheted.

Semmid sincsen? Semmi, ami számít?
Hogyha így van, önző vagy nagyon,
mert a boldogság hiába ámít,
nem vár már öröm, vagy nagy vagyon.

Vérfarkassá válni

Éji farkasként felüvölteni Holdra,
mintha annak még foganatja, ha volna,
s elzavarhatnám a pokolra a rémet,
vissza ne jöjjön.

Vérben úszó szemmel üvölteni némán,
mintha másként úgyse' figyelne fel énrám
senki többé már, aki érteni vélte
egykori létem.

Fekete folpack

Fekete folpackba burkolom énem,
és mélyhűtve tartósítom magam.
Senki sem lát át rajta, és én sem
látom, más miért nem boldogtalan.

Fekete folpack. megőrzi mindazt
a fekete fényt, amely bennem ragyog,
minden egyebet kívül maraszt:
tartósít olyannak, amilyen vagyok.

nem járja át majd a levegő lelkem,
a fekete folpack kizárja azt.
Észterek és savak erjednek bennem:
a fekete folpack élve elrothaszt.

Kiürült az élet

Úgy kiürült az élet,
az enyészeté lett,
hogy nincs már szavad.
Csak vergődik a lélek,
bár még szeretnélek,
de már nem szabad.

A fogaskerék kattan,
harcom rég feladtam,
vívd most már magad!
Lassan itt van a semmi,
egyedül kell menni.
Jövő nem marad.

Eltüntettél

Eltüntettél hirtelen.
Azóta senki vagyok,
hogy rám szemed nem ragyog,
a jövőm esélytelen.

Te vagy a hiányjelem.
Negatív lett már a lét,
hogy nem álmodom mesét,
mióta nem vagy velem.

Epigramma

Egyre csak azzal kínlódom,
hogy jól körülírjam
ritmust, formát, stílust adva a gondolatoknak újra, meg újra,
hogy egzakt, pontos rímbe gyötörjem azt,
mit próza sosem fedhet fel, csak a vers.


(Egyre csak azzal kínlódom, hogy jól körülírjam
ritmust, formát, stílust adva a gondolatoknak
újra, meg újra, hogy egzakt, pontos rímbe gyötörjem
azt, amit próza sosem fedhet fel, csak a vers.)

Úgy halok meg, ahogy élek

Úgy halok meg, hiszem, ahogy' élek:
nincs mellettem senki sohasem.
A haláltól nem, csak attól félek,
nem lesz, aki fogja a kezem.

Az életből úgy megyek el, némán,
ahogy' mindig, csendben éltem én,
Akkor sem vet ügyet senki énrám,
amikor már nem marad remény.

Ezt gyakorlom hosszú évek óta,
hogy amikor eljön majd a nap,
és nem zenghet többé már új nóta,
mert a szám egy utolsót harap
az életből, mert elfogy a kvóta,
ne csak egy remegő húsdarab,
ember legyek, aki még marad.

Red Evening by Union Square

                                Jeremy Mann festménye

A Union Square-en vér színű az éjjel:
stoplámpák fényében a világ.
A Nap lement, de még vöröslik kéjjel,
az ég akár vérevő virág.

Kettő sávon áramlik az élet.
Jobboldali itt a forgalom.
Az üvegfal izzik. Szinte félek:
végigcsorog majd az aszfalton.

Vöröslik a látóhatár alja:
Nagy szél támad itt reggelre még.
Mindenki figyeljen, aki hallja:
beleremeg majd a Golden Gate.








A szóismétlések és a szótagszám-eltérések kiszűrése után:

A Union Square-en bíbor az éjjel:
stoplámpák fényében a világ.
A Nap lement, de vöröslik kéjjel,
az ég akár vérevő virág.

Kettő sávon áramlik az élet.
Jobboldali itt a forgalom.
Az üvegfal izzik. Szinte félek:
végigcsorog majd az aszfalton.

Felizzott a látóhatár alja:
Nagy szél támad itt reggelre még.
Mindenki figyeljen, aki hallja:
beleremeg majd a Golden Gate.

2017. márc. 26.

Űzd el!

Jaj, űzd el a démont tőlem,
amely éjszaka látogat,
s én hallgatok róla bölcsen,
ne dúlja fel álmodat!

Jaj, űzd el a démont tőlem,
mert elveszi minden erőm!
Ne éljek fájdalom-körben
némán és rettegőn!

Nem hiszem

Nem hittem sohasem, földerül életem,
létem még belecsen szép napot énnekem.
Nem vártam soha már: egyszer is élvezem,
hogy még rám süt a napvilág.

És mégis ragyogón égre derült a fény,
úgy tűnt, hogy nekem is nyílt valamely remény,
és aztán eleven éjszaka tört reám,
és még abban is élek én.

Miért van az úgy...

Miért van az úgy,
hogyha szeretsz,
nem szeret vissza senki?
Miért van az út,
ha nem veled:
egyedül kell menni?

Miért van a felhő,
ha a Napot
elfedi szemem elől?
És mire felnősz,
miért hagyod,
hogy a vágy tornya ledől?

A létige nem tárgyas

"A szép szavak lesújtanak, a holnap alkony-ágyas".
Minek is bármit gyűjteni? A létige nem tárgyas.
Kemény jelek az éjjelek: nincs ágy, amely túl keskeny.
A szellem egyre tévelyeg, miért nem éltem szebben?
Már nem vezet az élvezet, a szívben nincs parázs.
Ha volt is, végleg elfeledd: kihűlt már a varázs.
A holnap, hogyha volna még, már semmivel nem csábít,
hiába hallasz új mesét, már többé el nem ámít.
"A szép szavak lesújtanak. A holnap alkony-ágyas".
Vagyok. Csak éltem új tavaszt. Az élet már csak fáraszt.

Az idézet egy, a poet.hu-n olvasott versből való, amelyet pillanatnyilag nem találok.

Bronzcipők

Megnéztük, az előbőre megvan-e:
Lerángattuk róla a cipőt, gatyát,
megkeresni, hova dugta aranyát.
zsidós volt az orra, meg a termete.
Hasa rezgett, mint az állán a toka.
Sipítozott, és tördelte kezeit,
fennhangon hívta a süket istenit.
Szájba vertem. Kitörött a két foga

Keze-lába összekötve egy dróttal,
Vízbe löktük megnézni, hogy úszik-e,
megvagdosni senkinél sem volt szike.
A torkunkból csak úgy zengett a bordal.

Így is kell ezt. Ezeknek nincsen pardon!
Cipőiket mind otthagytuk a parton.