Sötét helyen

Én nem tudom, hogyan
jutottam e helyre.
Azt látom, nem sokan
járnak éjjel erre.

Ki kell találnom azt,
van, ami itt maraszt?
Visszavisz még utam,
vagy semmibe zuhan?

Én nem tudom, hogyan
hagyhattam el a fényt.
Talán még megfogan
szívemben a remény.

Fojtogat majd kétség,
elnyel a sötétség?
Visszavisz még utam?
Hazamegyek, Uram?

Már nem

Nem ölelsz már, a vállunk sem ér össze,
ha együtt megyünk el valahova.
Ez a harminc év úgy elszállt tova,
már azt sem figyelem, hogy végre jössz-e.

Nem ölelsz már és így van oly régóta,
hogy a délután alkonyba fordul,
a tavasz immár a télbe zordul.
Túl hamar elfogyott az öröm-kvóta.

Nem ölelsz már, ennyi jutott csak nekünk.
Talán minden ölelés véget ér,
és még azt sem mondhatjuk, hogy szenvedünk,
hiszen van asztalunkon kenyér.
De nem száll jég fölött közös énekünk.

Féreg

Kertemre támadt a féreg,
színeim elölte méreg.
Beszürkült, ami tarka volt,
ami élt, mára mind megholt.

Noha az égen a Nap ragyog,
én folyton szürkeségben vagyok.
Őriznék színeket egyre,
de nem jutok föl már hegyre.

Magamban gyártom a színeket,
s úgy tűnik, elűzök szíveket.
Kertemben hervad a virág,
mert egy rút féreg foga rág

De hiába rág rút féreg,
a haláltól már nem félek:
ne éljek tovább leverten,
színeim versbe kevertem.

Színező

Kertemre támadt a féreg,
színeim elölte méreg.
Beszürkült, ami tarka volt,
ami élt, mára mind megholt.

Noha az égen a Nap ragyog,
én folyton szürkeségben vagyok.
Őriznék színeket egyre,
de nem jutok föl már hegyre.

Magamban gyártom a színeket,
s úgy tűnik, elűzök szíveket.
Kertemben hervad a virág,
mert egy rút féreg foga rág.

De hiába rág rút féreg,
a haláltól már nem félek:
ne éljek tovább leverten,
színeim versbe kevertem.

Semmi kétség

A lakásban este tíz után hideg volt,
és meleg víz sosem volt fürdeni elég.
Meló után nem él az ember, inkább holt,
de ha lámpát oltanál le, szólt a ne még!

Reggel, amikor fölkeltél, a sötétség
vagy félhomály járta át még a kis szobát,
nem lehetett akkor bennünk semmi kétség,
ezt így kell megélni még sokáig tovább.

Este tíz után, mikorra kihűlt a lakás,
a vastag, több réteges takarók alatt
öleltük szorosan, melegítve egymást.
Mindennek mára csak az emléke maradt.

Hajnalban, ha holnap kelek, a sötétség
majd megint átjárja ezt a kicsiny szobát,
és mára nem maradt bennem semmi kétség:
életem így folyik már örökre tovább.

Sűrűsödő alkony

Akár Petri virágai,
tapogatózom tétován
a sűrűsödő alkonyban.

Minden gyümölcs beérett már.
Az első fagyos éjszakák
megrepesztik majd a fákat,

néha dörrenve szakad le
törzséről egy-egy vastag ág,
és ropogva esik földre.

Hódarát ver majd szívünknek
a sötétséggel érkező,
acélhúrokon zengő szél.

A sötétség fölött

Végtelen mélységek fölött járok,
és nincsen, aki megtartana engem.
Sötétséggel feltelve az árok,
belenézve a szívem visszaretten.

Mintha üvegpallón lépkedne lábam,
reccsen meg a való talpaim alatt.
Mindig szakadékperemen álltam;
a part eltűnt mára, csak a sötét maradt.

Leomlottak a hidak mind mögöttem,
a kezdethez visszatérni nem lehet.
Hogy merre megyek, azzal nem törődtem,
majd igaz útra vezetnek az egek,
de most csak a sötétség van előttem.
Szívem retten, bármily bátor is legyek.

Kognitív disszonancia

Disszonanciában élek önmagammal.
Tudom, hogy örülnöm kellene,
hiszen létem minden kelleme
folyton a rendelkezésemre áll.
Nyilván én vagyok nagy szamár:
mást érzek, mint gondolok agyammal.

Disszonanciában élek önmagammal,
mert számomra más az igaz élet,
mint amelyben állandóan élek.
Számomra teljesen más az igaz,
mint amelyet elhitetne annyi gaz,
vártam, de a sötétség jött, nem a hajnal.

Disszonanciában élek önmagammal,
a disszonanciám kognitív,
van, hogy belőlem mindent kiszív:
mást hiszek, mint mondok, teszek,
és csak hagyom, hogy a döglegyek
beköpjenek, letaglózzanak a zajjal.

Disszonanciában élek önmagammal,
és ezt megszüntetni nem fogom,
bár nem középiskolás fokon
próbálom tanítani magam,
de a maturitatem még messze van,
és csomóim szét nem vághatom egy karddal:
hát disszonanciában élek magammal.

William Butler Yeats: Barna Penny

I whispered, 'I am too young,'
And then, 'I am old enough';
Wherefore I threw a penny
To find out if I might love.
'Go and love, go and love, young man,
If the lady be young and fair.'
Ah, penny, brown penny, brown penny,
I am looped in the loops of her hair.

O love is the crooked thing,
There is nobody wise enough
To find out all that is in it,
For he would be thinking of love
Till the stars had run away
And the shadows eaten the moon.
Ah, penny, brown penny, brown penny,
One cannot begin it too soon.



Azt súgtam, hogy túl fiatal
vagyok, majd azt, hogy túl öreg.
Pennyt dobtam: mondd hamar,
hogy vajon még szerethetek?
Fiatal vagy szeress, szeress,
hogyha hölgyed szemérmes, szép.
Ah, penny, barna, barna penny,
haja csigája szívemig ér.

Keserves ügy a szerelem,
senki sem lehet elég okos,
hogy addig, addig töprengjen,
amíg el nem szaladnak a csillagok,
amíg az árnyék Holdba mar.
Ah, penny, barna, barna penny,
nem kezdheted el túl hamar.

       fordította: fabijoe

Vonókés

A vonókést még apám mutatta,
ő a nagyfatertól tanulta használatát
gyerekkorában; mára már kiment
a divatból: senki nem farag kapanyelet
városon, de talán falun is csak kevesen.

Még emlékszem használatára,
mégsem tudom, vajon valóban
apámnál láttam a telken,
vagy valami filmben,
mert előttem van ugyan,
hogy lovagló ülésben ült a kecskepadon,
aki használta, de ilyen
padunk a telken sosem volt.

Ez is milyen: kecskén lovagló ülésben ülni!
De hát a pad sem lópad és az ülésmód
sem kecselő ülés, így nincs mit tenni,
a vonókést kecskepadon,
és lovagló ülésben használjuk.

Csak el ne vágjam vele a kezem,
ha egyszer közé kerül, mert éles,
és én gyorsabban ütöm a billentyűket,
mint amilyen gyorsan pengét éleznék.
Ha egyszer még ráfanyalodom,
biztos, hogy belevág a penge a kezembe.

Felnőttem

Anyám azt mondta rólam, szép vagyok,
apám meg azt, hogy nagyon okos.
Tükörbe néztem. Két szemem nem ragyog,
habár a lázam negyven fokos.

Anyám azt mondta, mindig jó legyek,
apám meg azt, hogy bátor.
Hogyan, ha jönnek a döglegyek,
s mozgásban bénultság gátol?

Anyám azt mondta, enyém az élet,
apám meg azt, hogy a világ.
Felnőttem, és most folyton félek,
hogy nem nő sírjukon majd virág.

Végállomás, kora reggel

Még nem is dereng a hajnal fenn, a háztetők fölött,
amikor a végállomásra végül is beérünk.
A híd alatt a víz is piszkos szürke.
Kabát-kabáthoz szorulva döccen népünk,
és akár egy kazalnyi ázott ürge,
lép a platformra, amely homályos, ködbe öltözött.

Ismerősök a kabátok, hátak mind; tíz-tizenöt
utasról is tudható, melyik állomáson indul,
a végállomásig jön-e majd velünk.
Itt soha senki sem siet, és nem izgul;
szinte azonos ritmusra lépkedünk,
a hajnal még csak nem is dereng a háztetők fölött.

Jön a hajnal?

Azt mondod, hogy jön a hajnal.
Szerintem még előttem áll
az éj megtetézve bajjal,
és a bajban nincsen határ.
Azt mondod, hogy nézzek égre,
ott már látszik egy fénysugár,
csak azt nem értem, hogy mivégre
szeressem, hogy lángokban áll,
izzik már egész világom.
Sötét füst száll fel belőle.
Elandalodnék virágon?
Jön valaki, hogy lelőne.

Azt mondod, hogy jön a hajnal.
Legyek vak, de én nem látom.
Nem keni rózsaolajjal
bíbor színre láthatárom.
Azt mondod, már kél a szellő
vízre kivinni hajómat.
Pár nemzedék úgyis felnő
mire innen indul csónak,
és azt én meg nem érem már.
Egyébként is: mi értelme?
Jobb feküdni földben, szépen,
mintsem élni letérdelve.

Azt mondod, hogy jön a hajnal.
Nekem estre harangoztak,
éjszaka jön démonhaddal,
legyen, mivel hadakozzak.
Nincs szivárványos szemöldök,
ölnek nem lobban a lángja,
mosolyotokkal megöltök,
foltot, amelynek nincs zsákja.
Nincs erős pajzs, nincs hajsátor,
a szélvésztől, hogy megvédne.
Mire lehetnék még bátor?
Már jogom sincsen reményre.

Atlantisz legendája

Nem tudhatod, hogyan történhetett,
hogy vízbe merült egy egész világ,
miért nem segítettek az imák,
hogy föld helyébe tenger léphetett.

Falak, tornyok, álmok és emberek
nyomtalanul merültek víz alá.
Ahol egykor aratott a halál,
ma már csak az óceán szendereg.

De mindez tán tündérmese csupán,
mert nem volt sosem boldog élet ott,
ahol halált a víz okozott:
Atlantisz vágy illúziók után,
mert hinni jó, hogy már volt aranykor,
hiszen ha volt, eljöhet bármikor.

Szívszaggató

Szívem szaggatom, ne szeresselek,
mert messzire elűztél magadtól.
Árkot ások, bele temessenek,
utánam úgyis csak a harang szól.

Szétmállik tenyerem bársony bőre,
mert arcod nem lehet pillangója.
Hogyan is lehettem ilyen dőre?!
Kihűlni fekszem most hideg hóra.

Nem szóltál. Hallgatsz. Hát nincs, mit mondjak.
Nem érintem meg többé ajkadat.
Nélküled a percek földbe nyomnak,
és amíg az arcodon átszalad,
szemedet felhőzi futó emlék,
elébem áll az üvöltő nemlét.

Figyelő szemek

Szempár figyel metsző pillantással,
mereven vizslatva meztelen torkom.
Éreztem élét, bármerre jártam,
bár puszta léte megszabná sorsom,

éle nyomában vérpatak csordul,
s feketén befolyik gallérom alá.
Kérded, mi bajom, csak szólok mordul:
a hajnal, lehet, még élve talál.

Figyelő szempár. El nem űzhetem;
véremet veszi minden pillanat.
Mióta van nálam vérző telem?
Meddig nem érem el még a nyarat?
Azt nézik figyelő, merev szemek,
m'ért élek még, ha csak szerettelek.

Amikor Lázár a kérdést sem érti.

Van, amikor Lázár János a kérdést sem érti (index, 2015. XI. 18.)

"Dr. Vidoven Árpád, az Ön tárcájának közigazgatási államtitkára, illetve családi érdekeltségébe tartozó cégek kaptak-e vissza nem térítendő állami, vagy uniós támogatást?"  képviselői kérdésre Lázár úr a következő választ adta:

"Az ön által talán tudatosan használt  tág értelmezési keret jogilag nem értelmezhető".

Az érdekeltség fogalmának jogi értelmezése:

"A jogi érdek akkor áll fenn, ha (valamely jogi) döntés a peres fél élet- és jogviszonyaira kihat, jogokat és kötelezettségeket keletkeztet számára, vagy valamely kötelezettség alól szabadul, illetve jogvédelmet nyerhet."

azaz az érdekeltség fogalma jogilag értelmezett, és nem "nem értelmezhető". Lázár János válasza tehát hamis.

Cég: Az a gazdálkodó szervezet (lásd Ptk. 685.§ c. pont -kivéve az egyéni vállalkozó-) illetve egyéb jogalany, amely a cégnyilvántartásba történő bejegyzéssel jön létre üzletszerű gazdasági tevékenység folytatása céljából.

azaz a cég fogalma és a cég jogi érdekeltségbe tartozásának fogalma egyértelműen értelmezhető jogi szempontból.

család: a családjogot az új ptk. egyértelműen definiálja,  azaz a családi érdekeltség fogalma egyértelműen meghatározható a fenti jogi fogalmak kapcsolásával.

vissza nem térítendő támogatás:

"Meghatározott feltételek fennállása esetén az magánszemélyeknek, vállalkozásoknak nyújtott
támogatás, amelyet nem kell visszafizetni."
A kérdés még pontosította is a vissza nem térítendő támogatás fogalmát: a magyar állam, illetve az Európai Únió által nyújtott támogatásokra vonatkozott.

Tehát a feltett kérdés minden eleme jogilag egyértelmű, a kérdés maga pedig értelmezhető fogalmak magyar nyelven, nyelvtanilag helyesen megfogalmazott kombinációja.

Lázár úr tehát vagy nem ért meg a szakmájába tartozó, értelmes magyar nyelven megfogalmazott  kérdéseket, vagy egyszerűen, tudatosan - és arrogánsan - megszegi a házszabályt.

Első esetben - értelmileg korlátozott személy lévén - alkalmatlan a miniszterelnöki hivatal vezetőjének - a  miniszterelnök helyettese - posztjára, hiszen értelmi fogyatékkal bíró ember ezt a pozíciót nyilvánvalóan nem töltheti be, hacsak az őt jelölő miniszterelnök, és az őt kinevező államelnök szintén nem értelmi fogyatékos, és így nincs racionális döntésképessége birtokában.

Második esetben pedig a házszabály büntető szankcióit kell alkalmazni rá.

De úgy tűnik, hogy a bolsevik=többségi politikusoknak(?) ebben az államban bármi megengedhető.

A bandzsa Idő

Nézett a bandzsa Idő belém,
mint ahogyan én néztem bele
tükrébe párszor: nahát, de vén
alak az ott, épp, hogy nem lóg bele,

csak orra le a földre néhanap!
Pedig, haj, nézhetne fel égre,
nem sütne szemébe se a Nap,
ha kalapját föltenné végre!

Nézett, lám, rám Idő tükörből,
de remélem, hogy még nézni fog,
és még hátamon sem dörömböl,
és nem hasít belém éles fog,
amely Időnk szájából kilóg.

Na, húzzatok el, depressziók!

Parkbéli fák

Ahogyan a fák a parkban állnak,
egymástól távolságot tartva mind,
talán bátorító jelre várnak,
de nincs, amelyik másikra kacsint.

Néha susognak is egymás között
aprócska titkokat szemérmesen,
hogyha ligetük ködbe öltözött,
talán hallom is, bár nem érthetem.

Pedig a fák mirólunk beszélnek.
Sorolják, mi mindent tettünk velük,
elsusogják történetük szélnek,
jövőjüket, ha letelt idejük,
mi lesz a sorsa levélnek, ágnak,
ahogyan a fák a parkban állnak.

Mindig csak sivatag

Folyton csak a sivatagról írnék,
ahol húst morzsol csontról a homok.
Oázist teremtenék, ha bírnék,
egyfolytában arra gondolok,
de mit tegyek, ha a szívembe árad
a sívó, szürke és meddő közöny?
A kavicsba, kőbe belefárad
az ember, hogy már vissza se' köszön.
Folyton csak a sivatagról írnék,
amely lángoló, magányos pokol.
Könny teremthetne oázist: sírnék,
így még a táj is csak engem okol.

Háttal a jövőnek

Lepusztul, íme, hegygerincnyi vállam,
homály borul ma már a bérctetőkre.
mióta többet, ím, nem élsz te nálam.

Sötét terült a napsütötte tájra,
a völgyek oldalán a jégmezőkre.
Homályuk, ím, pokolnak éjszakája.

A szívedet a szív nem érzi mára.
Eloszlik arcvonásod őszi ködben,
s az este hűs, ha vetkezem le, ágyba.

Az éhemet se' csillapítja semmi,
a fájdalom marad, és el se' röppen.
A fényhiánnyal télbe kell ma menni.

Egyetért-e?

Ez a hölgy, aki ilyen népszavazási kezdeményezést ad be vagy komplett idióta, vagy bolsevik agymosásban részesült, és a kezdeményezés szövegét valamelyik párt főideológusától kapta, aki maga a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetem gyorstalpaló szemináriumán tanulta a dialektikát, ezért képes a ködösítés ilyen fokára.
Nézzük a szöveget!

"Egyetért-e Ön azzal, hogy a kiskereskedelmi üzletek vasárnap zárva tarthassanak?"

Ezt a kérdést komoly, politikusok (az Országos Választási Bizottság tagjai), akiknek feltehetően 8 általános végzettségük megvan, ügydöntő népszavazásra alkalmasnak találták. Nézzük a lehetséges kimeneteleket először!
Tegyük fel, hogy a népszavazás eredményes lesz, és az igen szavazatok győznek!

Mi következik ebből? Az, hogy Pártunknak és Kormányunknak lehetővé kell tennie, hogy a kiskereskedelmi üzletek - ha úgy ítélik meg, hogy szükséges - vasárnap zárva tarthassanak. Ellenben - minthogy semmi nem kötelezi Pártunkat és Kormányunkat arra, hogy a jelenlegi helyzeten változtasson, nem is teszi meg: a kiskereskedelmi üzletek jelenleg kötelezően zárva vannak, illetve amelyeknek nem kötelez a zárva tartás, azok saját akaratukból szabadságolás,m betegség, leltár stb.) bármikor zárva tarthatnak. Vagyis az igenek eredménye semmin nem változtat.

Tegyük föl, hogy a szavazás eredményes lesz és a nem-ek győzedelmeskednek!

Mi következik ebből: annyi, hogy ezután minden kiskereskedelmi üzletnek kötelező lesz vasárnap nyitva tartani. Azaz: vasárnapra nem lehet leltárt, betegséget, családi ünnepséget rendezni, ellenben minden áruháznak, áruház láncnak is kötelező a nyitva tartás.  Miért?

Mert ha nem értek egyet azzal, hogy az üzletek vasárnap zárva tarthassanak, akkor nem megengedem a nyitva tartást, hanem kötelezővé teszem.

Amellett, hogy egy ilyen szabályozás a jogalkotó komplett idiotizmusát tételezi föl, a cél kizárólag a népszavazás intézményének kiüresítése lehet amolyan bolsevik módra. Nem meglepő ettől a KISZ- és MSZMP-emlőkön nevelkedett "polgári" politikus gárdától, akik a logikus gondolkodásnak a minimumával sem rendelkeznek.

Simonnéról semmit nem tudok, az azonban bizonyos: középiskolai érettségi biztosan nem adható neki, ha ez a kérdés valóban a saját kis okos fejében született (ezt persze kétlem). A Választási Bizottság tagjainak értelmi színvonaláról semmit nem tudok, de ha tisztességüket feltételezem, akkor értelmes voltukat kell kétségbe vonjam, és viszont.

Vannak, akik mindig józanok

Vannak, akik mindig józanok,
soha nem tétováznak
nem zavarják őket szólamok,
a tettektől nem fáznak.

Kivált, ha buzdítani tettre
karosszékből lehet mást,
hivatkozni igazra, rendre,
hogy "feladatod ellásd!"

A magam részéről nem tudom
sokszor, mit gondolhatnék.
Bizony van, hogy homokba dugom
fejem, míg gyilkolhatnék
vágyam végül csak el nem ül.
Az ártatlan így menekül.

Dolgozom

Csak dolgozom.
Hogy érdekel, vagy nem, amit írok,
énreám egyáltalán nem tartozik.
Mert foltozom
tollal kezemben, amíg csak bírok
írni, a világ lyukait és repedéseit.

Hogy jó a folt,
magamtól megítélni én sem tudhatom,
és ha holnap mérges gáz, dinamit
ledönt vakolt
falat köröttem, és minden verssorom
a füstbe száll, már az se számít:

költő vagyok.
Nem érdekel, ha meghalok,
bár nyüszít bennem a lélek,
utat mutatok.
Nem számítanak a gyilkos tanok,
még akkor sem, ha tőlük félek.

Úszik

A víznél könnyebb a mocsokhab,
az áradat is felszínén sodorja,
és ha végül majd halmokba lerakja,
a napfénytől elzártan rothad.

Száz éve bűzlő eszmék habja
fertőz meg ma újra tiszta szíveket.
Hogy ismét eljöhessen egy rettenet,
ezernyi rontott lélek várja.

Tölcséren át folyik a szájba
a méreg megrontva hitet, életet.
Ellene tenni tán semmit nem lehet?
Ne hidd! Megépülhetne gátja,

felismerni kell akarni csak
sima fedőmáz alatt a szennyvalót.
Gátakhoz verjünk le végre sok karót,
mert végül a hullalé kicsap!

Újra tölti szennyel szívünk, szánk,
tüdőnket, elveszi jövőnk, levegőnk,
torzzá formál minden emberi erőnk,
s pusztulás vár, dicstelen miránk.

A víznél könnyebb a mocsokhab,
amely a felszínen rikácsol folyton.
Nem ártalmatlan dinnyehéj folyónkon,
tőle lesz e nép majd újra rab.

Hát ember kell a gátra újra,
visszatartani a szennyáradatot,
amely nem kintről: belülről támadott,
s nem félelemben élni, bújva.

Kilakoltatás

Sosem lakoltattalak ki téged,
és, hogy ki, kibe csapódott, kérdés.
Sokára csillapult csak a vérzés,
ha valaki mást gondolna, téved.

Megjártam a sötét bányák mélyét,
és meghasonlottam önmagammal.
Hogy pokolra űzhetne egy angyal,
míg nem jön, talán magad sem vélnéld.

Az ajtók bezárultak mögötted,
a tükör repedt, elhomályosult.
Ragyogása mára csupán a múlt,
s hogy én repesztettem, eldöntötted.

Belém csapódott lövedék nyomán
vér folyt szívemből létem alkonyán.

Nem profiknak

Én verset sosem írok íróknak,
csak magamnak, és az olvasónak.
Ha kritikusnak nem ízlik versem,
hogy mit egyen, azt megmondom nyersen.

Az én versem soha sem jópofa,
még ha nem is mondogatna oda.
Amit írok, az ritkán nyalatnyi,
a bú sem póz, és nem árnyalatnyi.

Írni én még soha nem tanultam,
erre nem is predesztinál múltam.
Versem nélkül telik minden este?
Szegény marad irodalmunk teste.

Én a verset nem írom írónak,
ahogyan írok, gyakran megrónak:
"Nézd csak! Elszállt egy század fölöttem!"
Na és? Mindig markomba röhögtem.

Madárujjak

Lecsapkodott madárujjak.
Nem szállhat le ágra többé.
Félelmemben hova bújjak?
Ami volt, elfoszlott köddé.

A madárláb vékony pálca,
nem állhat meg ujjak nélkül.
Nem segíthet semmi álca:
a fényre kell állni végül.

Madárujjak kapaszkodva
rácsfalba a kalitkában.
Hogyan éljek panaszkodva,
hogyha leszakadt a szárnyam?

Egyre háttal a jövőnek

Megroskadt hegygerincnyi vállam.
Szikláit koptatják felhőim,
amióta nem alszol nálam.

Napvilágon is sötét honol
mély völgyeimnek jégmezőin.
Mélységük feneketlen pokol.

Már nem tartja szívedet kezem,
elillan arcod őszi ködben.
Hűvös az este, ha vetkezem.

Éhség mardos, és a fájdalom,
vánszorog az idő, nem röppen.
Kihunyt fényekért szól bús dalom.

Sosem tudom

Sosem tudom, csináljam? Ne csináljam?
Sosem tudom, mikor nagyobb a jó,
ha versbe írom álmaim és vágyam,
és bánatom, hogy elmegy  hajó,
vagy csendben tűrni, mint sok millió.
Sosem tudom, sikoltozni kell-e
ha a lét a szívbe szöget verne,
messze űzve mindent, ami jó.

Sosem tudom, érdemes-e étert
bemocskolni szavakkal bután,
vagy küldeni boltba sörért Pétert?
(Bár nem lehet vasárnap délután).
Sosem tudom, hogy vajon elég jó,
az, ami a szívemből fakad
- versekből már van egy pár rakat,
amit költő írt meg, légió.

Sosem tudom, csináljam-e vagy ne,
de azt hiszem, mindegy ez ma már,
mert írni kell. El nem hagyom. Hogyne!
Nem lehetek olyan nagy szamár.

Útközben, 1980.

A mély sötétben hirtelen megáll,
a csattogás is végre véget ér.
Egy körte fénylik csak a ház falán,
körös-körül sűrű most az éj.

A sínpár, mint két szürke fényvonal,
a messzeségben tán találkozó.
A szél se rezzen. Nincsen semmi zaj.
A fény, lehet, hogy itt halált hozó?

Egy óra tán, vagy fél három lehet?
Az időérzék eltompult nagyon.
Próbálkozunk egy játékkal veled:
hogy' üssük ezt a holtidőt agyon?

A pad rövid, feküdni nem lehet,
s ha elfeküdnél, șef de stație
szól, nu este permis itt nekünk.
Majd eltűnik, mielőtt kérdezünk:
az állomást, hogy ő vezeti-e.

Majd véget ér ez élhetetlen éj,
mert tudjuk, újra fölkel majd a Nap,
s ha vonatunk az állomásra ér,
tovább megyünk. Nem lesz, ki boldogabb.

Egy pillanatnyi késedelem

Egy pillanatnyi késedelem,
hogy kinyitom behunyt szemem
egy forgalmas kora esten
mondjuk Budán, vagy Pesten,
a Nagykörúton, a járdán:

Késve indulnak az emberek,
járművek. Szívem megremeg.
Késve vált a lámpa zöldre,
késve hull az első csepp a földre
egy forgalmas délután.

A késés csupán árnyalatnyi,
mint amikor kétszer fut át a macska,
kétszer int az állatkert medve,
és csak állok ott megdermedve,
majd visszaintek sután.

Ez egy pillanatnyi késedelem csupán.

Esti fényben

Esti fényben, hogyha rám lenéznek
ablakok és sötét házfalak,
eszembe jutnak azok az évek,
amikor annyira vártalak.

Kószáltam este a parkban,
és tavasszal ott fönt, hegyen,
nem vágytam másra és nem akaratam,
csak, hogy majd te élhess velem.

Elmúltak már régen azok az évek.
Most csupa nosztalgia esti dalom,
néha-néha lassan attól félek,
ezt megváltoztatni már nem is akarom.

Meddig búcsúzom még?

Jaj, hányszor búcsúzom el még tőled
írásban rejtve és gondolatban,
majd leszek ismét meggondolatlan,
aki beszédébe beleszőhet,
mint hivatkozást, vagy példaképet?
Miért nem pusztultál ki belőlem,
miért tartlak még ilyen eszelősen?
Jaj, hányszor említelek még téged?

Miért nem lett a vágyé a nemlét,
miért hiszem, hogy emléked megvéd,
hiszen egy élet elmúlt azóta?

Miért is nincsen új dal lelkemen,
új utamat miért nem lelhetem,
miért ily nosztalgikus a nóta?

Pingvinék

Zörgettek az ajtón. Odamentem.
Két pingvin állt kint dermedten.
Fényes, fekete frakkjuk szét volt ázva.
Gyanakodtam: maradt az ajtóm zárva.

Ezek nyilván ügynökök lehetnek,
migránsok, akik beálltak jegesnek,
és most házról-házra járva
próbálják jegüket rásózni a világra.

Vagy halat eladni jöttek.
Hogy ezek mennyire lököttek!
Vinnék inkább halukat a piacra!
Nyugodtan kiállhatnak ott a placcra.

Aztán elgondolkodtam: hátha
mégis én hívtam meg őket vacsorára.
Ez Pingvin úr, és neje, hát persze!
Beengedem őket, ne egye kint a fene.

Növekszik a dudva

Őszi, de enyhe idő fogadott ma reggel.
Nem támad ma az ősz nagy sereggel.
Sárga avarral leterítve az utca.
Nincs, akinek szóljak, a kezed addsza!

Nincsenek fönn a csillagok most az égen,
mégsem esett ma. Ha volt is eső, már régen.
De a lámpák fényében oly nedves a járda,
vízzé válhatott ott a hajnali pára.

Éji sötét van még, de indulok én is.
Alhatnék még egyet, fölkelek mégis.
Hétköznap van: vár ma újra a munka.
Szállnak az évek. Csak nő bennem a gaz, a dudva.

Úgy szólt a szó

Úgy szólt a szó, hogy szeretlek.
Szinte úgy böktem oda.
Azóta falak merednek
kint is, bent is. Nem csoda.
A lég megfagyott, akár, ha
Karinthynak verse volna,
bár forró volt, mintha kályha
mélyén a koksz lángolna,
kettőnk között a levegő.
Elmúlt és kihűlt nyomban.
A hideg semmi leverő.
Megfagyok magányomban.

Kiölte az élet

Belőlem kiölte a szót az élet.
Már nem lesz belőle senkinek kára,
hogy magamnak azt hazudhattam mára:
ami volt, már régen a semmié lett.

Mert volt, ezt te tudhattad nálam jobban.
Mint akit élve temetett lavina,
hiszen nem volt közöttünk semmi vita,
és nem is lesz, amíg szívem dobban.

A hóolvadást már nem várom többé.
Maradok a firnjégbe belefagyva.
A napfény mára átváltozott köddé,
a lét íze keserű, mint a hagyma.
Még mondhatnám újból, de attól félek,
kiölte belőlem a szót az élet.

Halál betegsége

Halál megfázott tegnap éjjel,
reggelre kelve csúnyán köhög.
Leple, kaszája szanaszéjjel,
és bár azt gondolta, hogy örök
az állás, ha nem ér be, akár
még munka nélkül is maradhat.
Hitele nincs. Bizony, nagy szamár!
Nincs bank, amely így kölcsönt adhat.

Halál nagyon meghűlt az éjjel,
amíg azt a címet kereste.
Hiba volt az utca nevével,
meg is öregedett a teste,
a kaszát alig bírja keze,
kis pihenő ráférne végre.
Gyakran recseg sorsa lemeze:
kopott a tű, cserélni kéne.

Halál úr megfázott az éjjel.
Orvost kell hívni hozzá gyorsan,
hogy a rendszer ne essen széjjel,
mert ő kulcspozícióban van.
Ilyen régi tapasztalattal
helyettesítése nincs senki.
Szilárd felelősségtudattal,
betegen kell munkába menni.

Elmúltak az ünnepek

Ünnepet várva
ünneplőbe öltöztettem a lelkem.
Most szívem árva.
Csak állok itt a semmi előtt leverten.

Nézem a naptárt:
most már újból minden ablaka zárva.
Már minden ajándékot megkaptál.
Nem lesz újra az ablak tárva.

Rég elmúltak az
ünnepek immár, szótlan
ápolom újra a
lelkemet. Jól van.

Nem jön többet már a
kedves, a drága,
nincs, akinek teríthetnék
asztalt vacsorára.

Nincs mire várni tovább
az éji sötétben.
Szenny üli újra a lelket
a végső télben.

Vannak bennem tájak

Vannak bennem tájak,
amelyeken magyarul zeng a dal.
És vannak bércek, völgyek,
ahol a magyarság nem akar
előtörni, mint buzgó áradat.
Mert a gondolat nem magyar,
hanem emberi, akár az érzés,
és ha kizárom a másikat,
a vérzés soha nem áll el talán.
Mert nekünk is ott áll
minden lakoma falán:
"Majd megméretsz egyszer",
legalább magad előtt.

Én úgy vagyok magyar,
hogy ember is vagyok,
örmény és a tót, zsidó és arab,
és egyik sem, mert dalt a szám
magyarul dalol,
és én is tudom nevét, virágát,
ami itt a lábam elé térdepel,
örömmel hallgatom a gólyát,
ha szekérkeréken, oszlop hegyén kelepel,
de szelíd hegy-völgyeinken túl,
és a piszkosszürke Dunán
vannak tájak bennem,
amelyek nem itt vannak Pesten,
vagy Budán.

Repülés a homokdűnén

A homokdűne oldalán
szaladtak, ugrottak égbe.
Ott repültek, mint a madár,
súlytalanná váltak végre.

Háttal esni a homokba,
csúszni le a domboldalon,
nem volt még ilyen jó móka.
Abbahagyni sem akarom!

Még egy ugrást utoljára!
Homok fedett el egy csákányt.
Esés a repülés ára.
Nem feledheted a látványt.

Az ősi magyar turul

Az ősi magyar turul nem tudja önmagáról,
hogy ő ősi magyar turul. Azt sem tudja,
hogy soha nem létezett.

Amikor ősiségét emlegetik az emberek,
soha nem figyel rájuk, hiszen a füle
sem létezett soha.

Az ősi magyar turul ugyanolyan lény,
mint a teknőc hátán álló négy elefánt,
hátukon a Földdel.

Az ősi magyar turul sosem tudta magáról,
hogy ő egy szent szimbóluma egy egész nép
uralkodóinak.

Az ősi magyar turul sokkal fiatalabb,
mint az a hatalom, amelynek eredetét
magyarázza.

Az ősi magyar turul pogány madár.
Fogalma sincs arról, hogy ő valaha is
szent állat lett volna.

Hajnal a hídon

A hajnal a szennyes ködbe fúl.
Homály kavarog a folyó fölött.
A nátriumlámpák fénykörén túl
a túlsó part még ködbe öltözött.

A sínpár tompa fényben csillog
betonbuckákkal szegélyezetten.
Szívemen most is éget a billog.
Volt idő, amikor még szerettem.

A napkorong még láthatár alatt,
alul az ég színe szennyes ibolya.
Ami elment régen, az itt maradt.
Nekem nincsen már menni hova.

Reggelünk már novemberi hideg,
az éjjel alighanem fagyhatott.
Mintha még élne, tisztára ideg
az ember, bár szívében halott.

A hajnal a szennyes ködbe fúl,
homályba, mint a lélek bent.
Ha a szívben nyugtalanság dúl,
hiába fogadná be a végtelent.



Átírtam (a sorok cseréjével egy pályázatra) ölelkező rímessé:

Homály kavarog a folyó fölött.

A nátriumlámpák fénykörén túl

a hajnal még a szennyes ködbe fúl.

A túlsó part még ködbe öltözött.

A sínpár most tompa fényben csillog

betonbuckákkal szegélyezetten.

Volt idő, amikor még szerettem,

szívemen most is éget a billog.

Alul az ég színe szennyes ibolya,

a napkorong még láthatár alatt.

Ami elment régen, az itt maradt.

Nekem nincsen már menni sehova.

Az éjjel alighanem fagyhatott,

reggelünk már novemberi hideg.

Mintha még élne, tisztára ideg

az ember, bár szívében már halott.

A hajnal, mint a lélek odabent,

a homályba, a szennyes ködbe fúl.

Hogyha a szívben nyugtalanság dúl,

nem fogadhatja be a végtelent.

"Oldás és kötés"

Engem a földre lehúznak a dolgok,
amelyek tán mást égbe emelnek.
Nem tudom, hogy lehet ember boldog.
Tán a bátrak azok, ha kik mernek.

Engem a földre lehúznak a dolgok,
s nincs ami sárból majd kiemelne.
Nem sok a kötél, amelyet eloldok.
Ebbe, lehet, beleőrül az elme.

Éjre szélvihar jön

           (Thomas Tranströmer: Autumnal Archipelago: Storm című verse nyomán)

Vándorunk most hirtelen nagy fába botlik.
Mint királynak fejfedője, őszi lombja.
Már fogyó az esti fény bár, újra lángol
lombkoronája.

Éjre szél jő, szélvihar, de berkenyének
fürtje hízik. És az égen - jól figyelj csak -
százezer szám csillag izzik szerteszórva
fák tetejében.




Meg kell jegyezzem, ez nem szigorúan vett fordítása a Tranströmer versének, noha eléggé közelről követi azt helyenként.

Valami történik velem

Valami furcsa történik velem,
és ezt nem a Geiger-Müller számláló
ketyegésével összhangban álló
jelenség okozhatja, mert telem
során, eddig bizony, már máskor
is előfordult velem ez a dolog.
Lassan kényszeresen arra gondolok,
hogy eljött immár egy más kor,
amelyben nem találom helyem.
Mert valami furcsa van velem.

Valami furcsa történik velem,
hiszen bár fényesen ragyog fenn a Nap,
bizony lehetnék tőle boldogabb,
s én alig bírom nyitva tartani szemem.
Az biztos, hogy nem érzem bőrömön
a Nap hevét: bár világít, hője nincs,
és lassan már az élet sem az a kincs,
lassan az lesz egyetlen örömöm,
ha csiszolgathatok egy versemen.
Valami furcsa történik velem.

Ki mondja meg, miért?

Folyton az jár a fejemben,
hogy vajon miért?
Vajon más az én helyemben
mit tett, az Istenért?

Én vagyok ilyen elbaszott,
vagy az egész világ,
amely annyira átkozott,
hogy megölte fiát?

Mert a saját fiát öli
minden, ami csak élt,
azután magát gyűlöli.
Ki mondja meg, miért?

Néha fáj

Néha baszottul fáj az élet,
és nem tudom, mit tegyek,
hogy ne fájjon jobban.

Pedig tudom, és nem csak félek,
a vége, hogy a döglegyek
járnak jól, ha fejem koppan.

Lehet, naiv vagyok, de az jó,
ha nem változott semmit
a majd négy évtized alattam,

mert hisz' nem is volt olyan hajó,
amely valahová is elvitt
volna, amikor itt maradtam.

Néha baszottul fáj az élet,
pedig olyan egyszerű
lehetne mindenre a gyógymód!

Én nem hiszem el azt, hogy téved,
aki tartja a derűt,
míg nem veszi Athropos az ollót.

Vagy tán csak jó arcot kell vágni
mindenhez, és a többi
majd előbb-utóbb úgyis jön magától?

És mi lesz a valóval? Zsáknyi
zűr rohan folyton kitömni
csomagod, súlyuk a lebegésben gátol.

Egy a falépítők népéből

A falépítők népéből vagyok.
A világokat választom széjjel.
Falam nyomán, ahol ma Nap ragyog,
megérkezik majd a sötét éjjel.

A sötétség vezet az utamon,
de, hogy micsoda, merre, hány méter,
azt bizony a sötétben is tudom.
Ellenség, aki egy falat szétver.

A mély homály, az minden vagyonom.
Bár nálunk úgyis lassú az éter,
a fényt betörni mégsem hagyhatom,
mert szétesik ez az ócska fészer.
Itt a falbontó mindig elbukott,
az elmúlt százötven évben négyszer.

Már nem

Nem ölelsz már, a vállunk sem ér össze,
ha együtt megyünk el valahova.
Ez a harminc év úgy elszállt tova,
már azt sem figyelem, hogy végre jössz-e.

Nem ölelsz már és így van oly régóta,
hogy a délután alkonyba fordul,
a tavasz immár a télbe zordul.
Túl hamar elfogyott az öröm-kvóta.

Nem ölelsz már, ennyi jutott csak nekünk.
Talán minden ölelés véget ér,
és még azt sem mondhatjuk, hogy szenvedünk,
hiszen van asztalunkon kenyér.
De nem száll jég fölött közös énekünk.

Én még ma is jobbnak tartom a táncot

Vannak, akik a kosárlabdára esküsznek;
például huszadik századi harcosoknak nevezi
a bronzbőrű, fiatal indián fiúkat Sherman Alexie,
bár megjegyzi, hogy páran a sivatagban feküsznek.

Én szebbnek tartom a férfitáncot,
főként a legvirtuózabb formájú magyart,
amelyet Erdélyben jártak, lerázva mind a láncot,
nem tűrve szaggató agyart,
de szép az andalúziai flamenco is,
zenéjében jókora arab beütéssel,
és a balkániakhoz is kell kurázsi,
hogy tartsd az ütemet, ne essél széjjel.

Persze változnak az idők,
ma talán már nem népszerű a tánc nálunk,
néha azt sem tudjuk, hogy mit csinálunk,
amióta pár újabb generáció kinőtt,
és a hajviselet sem az a vállig érő lobonc,
mint volt vagy harminc év előtt,
amikor még nem kapkodtam a levegőt,
és nem volt még az évek száma ilyen kolonc.

Kosárlabda nálunk nem megy,
a grundon kevesen rúgják a bőrt,
a focicsapat külföldön folyton csak lebőg,
hiába a gázsi és az ingyenjegy.

Most a Walt Whitman védelmében íródott vershez
hasonlóan fel kellene hoznom egy magyar költőt,
hogy áthidaljak egypár emberöltőt
tisztelegve emlékének. E tervhez
valami jó fordulatot kellene találni.
Az nem lehetne akármi.
Ha nem költő, hát legyen Vasvári!

Valami tánc kellene , hátha
emlékeztetne Vasvári Pálra,
aki a Szabadságharchoz verbuvált.
Fiatalokat, tánccal.
Mert akkor még az dukált.

Lepusztult kert

Lepusztult kertté vált a lelkem.
Nem nyílik benne többé gondolat,
hogy messze űzné minden gondomat.
Csak állnak itt a fák szárazon, meredten.

Itt nem dalol madár az ágon,
dallamot csak meddő szél énekel,
monotont. Ez senkit sem érdekel.
Néha már csak a csöndet várom.

Lepusztult kertté vált a lelkem.
Fölveri a dudva, gaz és a gyom.
Hogyha megműveletlenül hagyom,
értéktelenné lesz a telkem.

A másodrendű felperes járulékigénye

Perben állok Istennel,
én vagyok a másodrendű felperes.
Az elvesztegetett élettel
szemben szívem kárpótlást keres.

Benyújtom igényem járadékra:
minden napért fejenként fél napi öröm.
Nem tartok igényt óvadékra,
de a folyamatosságot előre kikötöm.

Én csak a másodrendű felperes vagyok,
az elsőrendű a harmadik fiam.
Amíg érte kárpótlást nem kapok,
perelem Istent morálisan.

Követelem a teljes kártalanítást,
alább semmiképpen nem adhatom.
Nem érdekel, ha teljes átcsoportosítást
kell is a Teremtésben végrehajtatnom.

A magam kárától eltekintek,
vagyok ennyire nagyvonalú.
Lehetőségeimre csak rálegyintek:
nálam már megmarad a bú.

Perben állok Istennel,
és tudom, hogy nálunk az igazság.
Mert tudom, hogy ő nem bottal ver,
de fiaimat üti, és ez nagy gazság.