Korai hó

Louise Glück Late Snow c. verse nyomán

Hét éven át gyakorta láttam én

a szomszéd asszonyt

tolószékben tolni férjét.

Ő meg csak ült, és nézett mozdulatlanul.

Olykor gurgulázó hangot hallatott,

s nem nézett vissza párjára sosem.

De egy tavaszi szép vasárnapon

kristályból metszett, mozdulatlan arcát

felém fordítva rám meredt az ablakon keresztül.

Egy éve ősszel eltemették.

aztán az első hó gyorsan megérkezett,

és a szomszéd asszony ritkán jár azóta ki.

Emlékszem, egykor, nyári estéiken

a tóparti sétaúton kart-karba öltve,

meg-megállva, csillagok közt válogatva andalogtak.

Csákány által

Egervári József novellája nyomán

Lyuk van a homloka közepén,
négyszögletes, csákány ütötte.
Régen volt már a te meg én.
Tárt karral zuhant a kövekre.

Tágra nyílt szemei meglepettek;
- de hát miért? - kérdezik a szemek.
Nem várhatnak több feleletre,
A test kihűlt, a pupillák merevek.

Ott hagytál még kettőt
- szólt utolsót - drágám!
Feszültség lett ettől,
megfizetett drágán.

A csákány középen,
homlokon találta.
Bement rajta szépen.
Várja a faláda.

Kora ősz

Darázs köröz mellettem. Kitartó,
amíg emlékedet versbe szedem.
Belém égett képed. Többé velem
nem úszik fénylő vizeken hajó.

A Csontherceg csöndje marad való,
míg kenyerem maradékát eszem.
Rám mered. Szinte belém szúr e szem,
tekintete perzselő, átható.

Értem, miért, alacsony most a víz,
miért keseredett meg minden íz,
ami édes volt, évek óta már.

Értem, miért ily üres a garázs,
hogy semmi nincs, csak a fürkészdarázs
kering aléltan: véget ért a nyár.

Petite mal

Embernek kél sikoltozni kedve
fejhangon, és velőt rázó módon,
fakérget tépni, mint barnamedve
ahogy látja, minden olyan ódon,
elavult, és nem halad semerre,
egy helyben áll, vagy retrográd módon
hátra menve hat az életedre.

Embernek kél sikoltozni kedve,
életében olyan sok a kordon,
hogy kiszárad minden életnedve,
amint töpreng a soha sem volton,
bámul csak a sötétbe meredve
levegő nélkül, akár a Holdon
az űrhidegben megdermedve.

Meggyűrődött, megtépázott lelke
rongyként lóg, mint a gatya a folton,
amelyet még senki sem szegett be,
és még el is válik tőle folyton,
mintha el is lenne már temetve,
fekete, mint szénrajz a kormon
az álma. De ha föléledne,
mindenki vesztene a bolton.

Tél évek óta

Volt, és elment,
és nem jön vissza már.
E tény alól fel nem ment,
hogy véget ért a nyár.

Hogy te bántottad el,
azt jól tudod belül.
Szíved most telel,
és föl nem derül.

Volt, és elment.
Hiába itt a szó.
A sárban élsz majd itt lent,
míg betemet a hó.

Megérintett Ady

Megérintett Ady az este.
Csak lerázni a rettenetet,
úgy éreztem, el vagyunk veszve,
az ég ránk szakad, eltemet,
mert lencséért adtuk szabadságunk,
most ripők bohóc hadurunk,
és amíg új rendet nem vágunk,
nem növünk, csak gyávulunk.

Nem csalóka remény igazgat,
csak túlélő-félelem,
mert sok szegényre kevés a gazdag,
és holnap nem lesz már élelem,
mert kifosztottak mindenkit ismét,
ezúttal saját véreink,
és bárhányszor mondom is még,
lepattognak érveim
süket faláról a közönynek.
A butaság és a nyomor
nyit utat a tenger könnynek.
A lét itt marad komor.

Kalitkában

Valaha verdesett,
korlátot talált,
aztán még megmoccant.
Holnapra leáll.

Csitítottam,
nem halkult nagyon.
Megszűnt volna?
Á, hagyom.

Két évesen

Miértezés most élete,
nem bébiétel étele.
Megáll az árnyékok előtt,
és cipőjéből már kinőtt,
pedig csak tegnap vette fel.
Ha kérdezed, már megfelel,
de visszakérdez, hogy miért,
s nem hagyja el a istenért.

Retinámba égve

Alakod a retinámba égett:
soha sem láttam még olyan szépet.
Vagy ha láttam, elmosta azt arcod.
Ha halványul, feladom a harcot.

Húsz éve már, hogy a semmi éget.
Eloltani találtalak téged.
Bár bennem már nem buzog sok hormon,
jégen égek. Ez marad a sorsom.

Telkem bozótja

Kötésig ér a gaz a telken,
a bozótban rozsdás lábosok.
Egészen olyan, mint a lelkem,
amit versekkel átmosok.

A gaz, bozót, a muhar, dudva
húz az égből a porba le.
De vállaltam a jövőt tudva,
előre látva. Mondd: Na ne!

A pára megakadt a gazban,
folyton rétemen lebeg.
Mennyi évemet elbasztam!
Csak jönnek sorban a telek.

S a balladának nincsen vége,
kifutást ember nem talál,
bármennyit is harcol érte,
megoldás lesz csak a halál.

Kötésig ér a gaz a telken,
felverte már a bozót.
Csak állok, és nézem leverten,
a sors belőlem mit alkotott.

Véres karók határaimon

Karót ütöttem útpadka földjébe
magamnak jelezni, jártam már erre.
Ne szálljak magammal később majd perbe,
megszúrtam, rácseppent szívemnek vére.

Telve karókkal az egész környékem.
Alvadt-vér szag elől nincs út semerre,
más útra sorsom hiába terelne,
Ebben a határban lelem meg végem.

Karóm majd elriaszt idegen vándort:
Eddig jöhettél csak, ne gyere tovább!
Itt vörös vért találsz, meg üszkös tarlót,
világ kataklizmát. Nem adom alább.

Vagy csak egy ujjamat szúrtam meg tűvel,
hogy megriadj, s riasztásomat tűrd el.

Semmit ér

Senkim sincsen, sosem volt.
A szívemen van egy folt.
Mellette folyik a vér,
az életem semmit ér.

Senkik közé tartozom,
nem csodálkozom azon,
nélkülem fut a szekér,
hisz' életem semmit ér.

Megiszom két felesem,
holnap aztán elesem.
Ki átlép majd, ki kitér,
az életem ennyit ér.

Nincsen senkim, sosem volt,
a szívemen ott a folt.
Holnap vért nem visz az ér.
Az életem semmit ér.

Bűnrossz doggerel

Egy verset, ami jó lesz doggerelnek,
amiért majd lehengerelnek,
hogy egyenetlen a szótag szám,
érte dicsőség vár majd rám.
A ritmust elrontani nem nagyon nehéz,
az ember néha olyan hülyén néz:
mi ez a szemét, amit leírtam?
A legjobb lesz, ha azonnal ki is irtom.
A feladat volt tíz-tizenkét sor.
Én megírtam. És most rajtad van a sor.

Józan vers

Zöldülő csontvázak csipkefüggöny mögött.
Nyár végi levelek mozdulatlan szélben.
A csend a fülbe már beleköltözött,
a zajos háborgást már régen nem értem.

Tejszínhab úszik kékítős vízben:
a mama mégis kiteregetett.
Pedig kértem hányszor! Nem csak egy ízben,
mindig azt mondta, hogy nem mehetek.

Lassan véressé válik az a kékség.
A sárgán izzó vasgolyó kihűl.
Sötétedik. Falból csápjait a rémség
nyújtja. Nem látod, csak én látom, belül.

A csontvázak majd eldobják a zöldet.
Marad, ami volt: a fekete bozót.
Nem az idegenek fenyegetnek Földet.
Embertől kapsz szót csak lelombozót.

Zuzmó-verte vers lett ebből a pár sorból.
Zöldül, mint hetes kenyéren penész,
pedig régen nem kortyoltam már jót borból,
józanul az élet meg nagyon nehéz.

Szél, szél

Szél, szél, őszi szél,
mit susog a falevél?
Azt susogja, sárgulok,
majd a sárba lehullok.

Szél, szél, hideg szél,
mit hoz nekünk most a tél?
Fagyot hoz majd, és havat,
dideregve várj tavaszt.

Szél, tavaszi szél,
Mikor megy el már a tél?
Nem is alszol már tizet,
megárasztom a vizet.

Szél, szél, nyári szél,
mező rólad mit beszél?
Sárga kalászt lengetek,
az aratás közeleg.

Még jelszavamba foglalom...

Még jelszavamba foglalom nevedet,
még hangodat susogja esti szél.
Aki tudja, hangosan kinevet:
ez a vén bolond még mit is remél?

Még falombok között rejtőzik szemed,
még arcod fénylik fenn, ha itt a dél,
még előfordul, hogy álmodom veled.
Boldog az, aki közeledben él.

Most homályos, szürke köd a világ,
bizonytalan, tétova itt a lét.
Elhervadt, és lehullt minden virág,
hisz' nem fordíthatja fejét feléd.
Tudom, ott, ahol lábaid járnak,
soha nem szakad vége a nyárnak.

Jelszavamba foglaltalak

Jelszavamba foglaltam nevedet,
nem, mintha el is felejthetném,
hisz' néha még álmodom teveled,
bár régen elhagyott minden remény.

Arcod még falombok közül nevet,
mosolyodtól fényes fenn az ég.
Még tudom, hogy boldog voltam veled,
habár elmentél tőlem rég.

Felejteni kellene, ha lehet,
erre sok év nem volt elég.
Elmém őriz. Semmi mást nem tehet.
Bemaratva vagy, míg jön a vég.

Elment

Észre se vette, úgy elment,
bár dolgozott vagy fél órát.
- Szép korom engem már fölment,
hogy most nem gondoltam rád.

Azaz, hogy nem rád gondoltam,
más járt most a fejemben.
Egy kicsit, úgy hiszem, túltoltam.
Nem lennél te se' helyemben.-

Észre se vette, úgy elment
az a fél óra a sötétben.
Van, kit a történet felment.
Lennél-e te a helyében?

Saját túlvilág

Minden ritmus hibátlan lesz.
Szépen csendül minden rímem.
Amit ember egyszer elveszt,
visszatér hozzá ott híven.

Lesz majd ott csók, és ölelés
csupa siker, boldog élet.
Le se fekvés, késő kelés.
Ott a pokol, attól félek.

Mind, amit elhagytam régen,
szerencse, bú, baj és átok
előjön majd újra, épen,
ott lesznek mind a hiányok.

Lesz egy saját túlvilágom.
Magánéden: magánpokol.
Minden, míg a száraz ágon
hintázom, majd engem okol.

Kvarcvers

Úgy szeretném verseim, mint a kvarcot.
Legyen mind kemény, fényben csillogó.
Acélnál lágyabbtól ne tűrjön karcot
eszköztől. S fehér legyen, akár a hó.

Ha folt esik rá, ne rajzoljon arcot.
Absztrakt legyen. Szikár, nem pedig bohó,
és ne gerjesszen rímeivel harcot.
Ha olvasod, meg ne akadj rajt': ohó!

De nem lehet a vers ennyire elvont,
mert az érzésekre is hatnia kell.
Lehet bezárt, mint várkapu, ha felvont,
felbontható, de mégsem egy bagatell.
Kvarckristály legyen a vers, ne várbörtön!
Elejtenéd? Csak vigyázz! El ne törjön!

Nem szoktak megölelgetni

Engem nem szoktak megölelgetni már.
Csak ritkán akadok fenn a tényen,
hogy évtizede véget ért az a nyár,
amikor öleltek napsütésben.

Engem nem szoktak megölelgetni már
sem napvilágon, sem fényes éjben.
Testem talán másik ölelésre vár,
bár megvallom, én még nem így érzem.

Postumus Henry: Henry felriad

Arra ébredt Henry az éjjel,
dörömbölnek az ajtaján.
Nem törődve sötéttel, veszéllyel,
kibotorkált, hogy talán
valami fontos történt odakint:
az ismeretlenek
behívó parancsot hoztak megint.
Henry fölnevet.

De hiszen elmúltak azok az évek,
Artyom meg félti azt a hülye fiát,
amit még gondol, nem tűr festéket.

De hiszen én már halott vagyok,
a szélben billegtem egy ágon!
És most az ajtó ott hebeg-gagyog
ajvékol majd' egész családom.

Ő is, annyit miért piált,
hogy a feje most pillangókkal tele.
Az ajtót nyitja már a család,
amire Henryt addig viszi ereje.

És Henry egy piacra csöppen
egy pillanat alatt.
Az előszobából már semmi sem maradt,
a sarokban Pityu, a hentes
bárddal kezében áll,
kavarog a tömeg, mindenki kiabál,
s a gyümölcsös kofa, a kedves,
szája nagyra tátva,
belőle szól az ébresztő telefon.
Henry ébred.
Ez a kurva álma!
Tarkója, mintha baltával csapták volna nyakon.

A költemény

Ez őrület. A mondat széttörik,.
és az alany meg állítmány között,
örülj, ha a többi mondatrészt is megleled.
Ha összeütközött,
hát ne bánd, ami volt,
ha elveszett! Csak mondd nekik,
Isten veled!

Már más utakra vitt a verse,
és még hány csavar! Követni persze
akkor is nehéz, ha tudsz e nyelven.
S nem megy hamar, az értelem
- visszafejtve - messze még.
De az nem elég:
őrjítő a titkok nyelve,
amely e nyelvtanba facsarja a szellemet.

Alkony óra

Charles Wright nyomán* (This is the Bird Hour)

Ez itt az alkony óra.
Peóniák virulnak nagyobbra nyílva,
mint a szívem.
A töltés sínein
most gyorsvonat robog,
de fecske cikkan át a két
villanydrót között.
Augusztus végi alkony,
minden úgy lebeg.

Halált legyőzhet-e
az állítólag mindenen
túlnövő, nagy szerelem?
Ha ki válaszol, csak az lehet, akit
nem szerettek még soha,

s a fecskeszív, mely áthajtja majd
a tenyérnyi testet tengerek,
és sivatagok fölött.
Hallgasd hangjukat!
Már gyűlnek estidőben fenn
a villanydrótokon.

*Azaz nem fordítás, inkább utánérzés

Puszta tájban

Az út végig poros,
már agyagot köpünk,
az ég ragyogó kék,
és izzítja fejünk
a sárgaréz napkorong.

A hegyoldal meredek,
alant a táj említésre sem,
az út meg végigmenni rajta
hiszen nem számít, mi vár,
a nem méltóság biztos.

Csak egy falat
a villahegyre tűzve.
Bekap, vagy kiköp
a lángoló gyomor?
Egyik kimenetre várni
sem kellemes érzés.

Semmivé vált

Évek óta a semmi gyötörte.
Nem is mert aludni szinte már.
Ha benézett bármilyen tükörbe,
senki sem tekintett vissza rá.

Kint az utcán mindenki fellökte,
és elmaradt mind a volt barát.
Átesett kezein a bögre,
ha próbálta tölteni borát.

A neve más lett az anyakönyvben,
mint ahogyan megtanulta rég,
elfeledte végül, bár nem könnyen,
egy-két év sem volt arra elég.
Aztán nem volt ellene mit tenni:
végleg az lett, ami volt is. Semmi.

Rossz hangulatvers a zúgásról

Fáradt vagyok, és fejem zúg folyton.
Sikoltozásom rossz versekbe fojtom,
de senkit sem hatok meg vele.

Még szélesre tárulhatna a tájék,
ha fölkelnék, és utána járnék,
de elérkezett életem tele.

Örvendek, ha túljutok egy napon,
alvást várok, bár nem olyan nagyon,
sok az álmatlanság éjjele.

Olvasni, írni. Időből ez kiemel,
bár lényegi kérdésre úgysem felel.
Kevés műnek van már nálam hitele.

Fénynél sebesebben

Végtelenségig tartó délután volt.
Kiterjed egészen a máig.
Még szívemen sem maradt utána folt,
mint hogyha valaki hibázik.

Nem kezdődött, és véget sem ért soha.
Elmém csak körülötte forog,
hogyan lettem azután oly mostoha,
kutatom, amíg szívem dobog.

Végtelenségig tartó délután volt:
egy évekké tágult pillanat.
Az ember mindig az öröklétből rabol,
ha fénynél sebesebben halad.

Homályos jóslat

Egymásba gyűrődött időrétegek,
mint az invertálódott történelem,
történnek meg az események velem,
és én csak nézek, akár a részegek.

Megismételve meg is őriztetek
mindent, ami gyomorforgató elem.
Amire végül elérkezett telem,
fiatalabban sem mennék veletek.

Ez az út ismét a pokolba vezet.
Keserűségét évek óta nyelem.
Nem igaz, hogy amit tisztán lát szemem,
nem fogja föl elbódított eszetek!

De ne higgyétek el! Nem vagyok vátesz.
Ami van, arra az idő még rátesz.

Ködbe fáradt

Te voltál az élet,
vér, mely szívbe árad.
Hiányollak téged:
tél virágos ágat.

Úgy törtél a szívbe
ledöntve a gátat,
festettél új színre
bokrot, füvet, fákat,

földerült az ég is,
mint hajnal, ha támad,
és elborult mégis.
Most a bánat árad.

Szenvedés már nincsen,
csak borongó bánat,
elveszített kincsem:
sötét van utánad.

Zsákfalu

Itt nem járnak fél percenként autók az utcán.
Nem dübörög busz a ház előtt,
és a kocsma-vegyes bolt bezár tíz után.
Az ember beszívja a levegőt,
de trágya illatot csak ritkán érez,
az állattartás majdnem egészen a múlt.
A pár fiatal régen mind észhez tért,
az utolsó vállalkozó öt éve kivonult.
A kertekben elöregedtek a fák,
akár az emberek a szűk ablakok mögött,
gyakori a temetés. A rák,
mondják, és nem is sokat szenvedett, nyögött,
a pap motorbiciklivel érkezett,
a plébánia évtizede be van zárva,
a Tanácsház feliraton nincsen ékezet,
az emberek többsége itt árva.
De a felvégen új házak épülnek.
Felhúzzák őket két nyári hónap alatt,
aztán évente egy hétre idetelepülnek,
németek, mondják.
A faluból mára ez maradt.

Talán csak álom

Talán igaz volt, talán csak álom.
Fönn az égen ragyogón sütött a Nap,
nem is lehettem volna boldogabb,
s boldogságom többé nem találom.

Egy levél se' rezdült kint a fákon,
az idő megállt, és mégis elszaladt.
Visszfénye éltet. Más nem is maradt,
Talán igaz se volt, csak egy álom.

Kapaszkodom belé, de elcsorog,
mint víz szitából. Felitta szinte
mind a lét. Emlékezni sem fogok,
majd el is felejtem mind, szerinte,
mint mesét, de amíg szívem dobog,
én tudom, boldog voltam, mint te.

Az utolsó nemzedék

Az utolsó nemzedék vagyunk,
amelynek még tiszta víz jutott.
Hiába erőltetjük meg agyunk,
jövőnk ma már régen elfutott.

Az utolsó nemzedék vagyunk,
amely még úgy-ahogy megél.
Amikorra majd mi meghalunk,
jövőt talán csak pár tucat remél.

Az utolsó nemzedék vagyunk,
a Föld leráz magáról minden embert.
Egy szemétrakást hagyunk
magunk mögött és forró tengert.

Az utolsó nemzedék vagyunk,
nyomunkban pusztaság, mocsok,
s ha egyszer mindent itt hagyunk,
a forró tengerekben műanyag rotyog.

Új világokat

Olvasni kellene,
de gyarló vagyok, és rövidül az élet.
Kifogást keres az elme:
már fáradok, és sok a napi dolog, félek.

Betárazva vár rám
a könyv, író, költő, olvasnivaló,
s eltérít az ábránd:
anélkül is felfogom, ami a való.

Pedig dehogy! A világot
meg csak tapasztalással ismerem,
ha nem szagolgatom, mint virágot,
de boncolom.
Nincs istenem,
aki megsúgja nekem az igaz utat.
Az ember addig él, amíg a végeken
új világokat kutat.

Sosem találom (el)

Ha mellé célzok, sem találom el.
Vajon hogyan lehetne jobban ezt?
Mintáim fognak, rendjük nem ereszt;
hát hogyan? A kérdésre csend felel.

Szájon, fülön át. Másként nem emel,
csak föld alá húz, mint ázott nemez,
amelyből víz csöpög. Utam nem ez
volt. Erre lényegi hiány terel.

Szárnyalva fenn, nemes eszmék között,
vagy tárnaéj-sötétben föld alatt,
az íve mindig újra megtörött,
simítva, ütve is törött maradt,
és a telitalálat is álom.
Még ha mellé célzok, sem találom.

Moszkitók a homlok mögött

Homlok mögött zizegő moszkitók
dalolnak fülembe halálzenét,
mintha nem volna ebből még elég.
Bántó zenéjükre felvonyítok.

Mostanában már csak szellem vagyok,
önmagam árnya. Fénylő? Egy fenét!
Mintha áttört volna ezer kerék,
szellemem tompul, régen nem ragyog.

Koponyalékeléstől mentsen meg,
amelyet rajtam hajtanának végre,
sorsotok, maradjon olyan remek,
mint most, ne vonyítsatok az égre,
hogy elárasztanak a dallamok,
fejemből léken át törve fényre!

Nincsen benne érdek

Ezek nem pokolbeli víg énekek,
hanem sötét bugyrai az elmének,
mind fekete fényben világló ének,
nem holmi minták, melyeket követek.

Hosszú napok telnek el így, és hetek,
hogy vissza-visszatérnek szürke rémek,
s én megszabott utamról le nem térek.
Hogy ilyen sötét, arról nem tehetek.

Vagy talán tehettem volna egykor én,
úgy lehetne számomra ma is remény,
de az idő, amely elszállt, temérdek.
Ma már csak az írásban vagyok serény,
csiszolgatom, ami feketén kemény,
és állítom, nincs benne semmi érdek.

Nem tudok

Én nem tudok. Ez csak sikoltozás.
Akkor tudnék, ha lenne helyette más,
tükör talán, amely létezőt nem tagad,
de amelyben nem én, te látod meg magad.

Én nem tudok, csak leírom azt,
ami másnak nem jelent, csak panaszt,
hogy cseng a fül, és folyton zúg az elme,
hogy elment, elmúlt életed szerelme.

Én nem tudok. Ez csak technika,
amiért nem lehetsz nagyon oda,
ha benned semmit nem okoz zavart,
hát vágd szemétbe, felejtsed el hamar!

Én nem tudok. S ha tudnék, volna haszna?
hiszen az olvasó még rá se nézne:
kit érdekel köldöknéző vinnyogás,
ha csak magad vagy benne, és semmi más?

Én nem tudok semmi újat sem talán,
nem állhat más majd kriptámnak falán:
tudatlan bolyongott rémei között,
mint akibe egy árny beleköltözött.

Egy nyugodt napot

Egy nyugodt napot szeretnék magamnak.
Gatyában állok a tűzhely előtt.
feldúlva hagytam ott a heverőt,
az edények még tegnapról ragadnak.

A fejem lágya már jó régen benőtt,
süketelő szólamok meg nem hatnak,
és már nem hiszem, hogy jó lennék vadnak,
még ha könnyebben is vennék levegőt.

De ha nincs más, csak rímek és szabályok,
melyekre mellesleg én fittyet hányok,
túl sok értelme nincs már az életnek.
Van, aki egészem másképpen érvel:
jó sokan vannak, szinte százezrével,
akik ezért akár meg is égetnek.

A nő

Hogy végigment a kerítés mentén a nő,
a tüdőben szinte megállt a levegő.
Árnyéka, amint egy repedést átlépett!
Hittem, nem láttam eddig még olyan szépet.
Szoknyája, amint a szellőben meglebbent!
Nem öltözhetett volna fel ennél szebben.
Lehetséges, hogy más nála sokkal szexebb,
de nekem azért csak ő marad a legszebb.

Motozás a falban

Folyamatos a motozás a falban,
mintha csak férgek rágnák a szemetet
ott bent mindig; én most hallom is őket,
hogy hallgat a fejemben a sípolás.

És már nem is tudom, mit is akartam
most éppen versben közölni veletek,
hogy leültem verni a billentyűket,
elment, átvette helyét valami más.

Valami képzet, hogy a falakon túl
csak a semmi, a pokol szája mered,
és lehetsz akár szolga is, akár úr,
ha nem találod sehogy sem a helyed,
a motozás ott folyamatos lehet,
mintha férgek rágnák bent a szemetet.

Levegőt!

Szűk drótháló egy börtönablakon
talpam alatt a mozaikkövek.
Kóválygásomat abba nem hagyom,
hisz' a Nap rám sugarakkal lövet.
Szürke a cement és halvány piros;
a veszélyesség mértékét jelzi,
szürkén állni lehet, lépni tilos.

Magas a vízszint, messze a felszín.
Felérni addig már reménytelen,
amíg tart tüdőmben a levegő.
Fulladok. Lila foltok testemen
jelzik, már nem túl hosszú a jövő,
még ha egy sávban a szürke cement
jelzi is: itt a lét veszélytelen,
a levegőtlen jövő leverő.

Hajnal a híd alatt

Hajnal. A szél fúj a vízről.
Hódara száll, ezer éles tű
szúrja az arcot.
A hídlábnál az a kis hely száraz még,
de a szél dermesztően, hidegen fúj.
Most zörög át a hídon fenn
az első reggeli járat.
Épp ideje cihelődni,
lassan a fogdmeg is ébred.
Másfél éve az utcán.
Még egy év, tudom, és vége lehet,
de a menhely bűze, nyomor, meg a zártság
gyorsabb vég, mint kint, a hidegben .

Mosdani kéne, talán, ha egy
korcsma beenged néhány percre.
Újabb napnyi az élet,
most köhögés se' kínoz.
Félbemaradtak az álmok,
mint ahogyan az a terv is
- vajh, fölépül-e még valaha az a ház?
Már mindegy. Még idejében
kellett volna talán menekülni messzire innen.
Mára maradt ez a hely a hídlábnál,
és holnap a lét is végire érhet.

A kés

A testet a bozótban hagyta ott
a töltés oldalán.
Maga előtt még tagadott:
Még hazamegy majd talán.
A pengén barna folt maradt,
hiába törölte meg,
és amint az idő haladt,
felfogta: ő ölte meg.

A kést a földbe temette el
a Tisza árterén,
de kérdésre semmire sem felel.
Gondolja: nem én!
Én ki nem adom magam,
jöjjön bár vallató,
amíg a bűntárgy rejtve van,
messze a börtön, bitó.

S az árvíz elvitte a kést,
és minden bűnjelet.
A corpus delicti sem lett meg, és
a többi is elveszett.
Egy darabig várták vissza még
a gyilkos áldozatát,
de olyan sok ember cserélt
akkor nevet, és hazát!

És elelt egy pár év azután
majd néhány évtized,
Egy öreg ember nézett bután:
hol látott vajon ilyet?
A folyó partján, a fövenyen
egy kés csillogott,
a pengéjén feketésvörösen
egy ősöreg folt ragadt ott.

Szilánkok

Talán egy szilánkokká tört élet fragmentált képei egy tükörben,
amely maga is össze van törve, így mozaikosan alkot képet,
az ember tehát folyton csak téved, ha egészet ítél meg belőle,
és azután ráhagyja: felőle ábrázolhat bármi rémet, szépet;
vagy talán a szilánkok csak fejben léteznek,
s mint ahogy a légy a tejben sincsen soha sem rendben a helyén,
ez így feloldhatatlan helyzet, amelyet már számtalan jel jelzett:
szilánkos minden, ha nincs te meg én.

Csend ül a nyelvemen

Ott van a csend a nyelvemen,
és nem hagyja, hogy beszéljek.
Ha szólnék, nem engedi meg nekem,
és nem is visz rá a lélek.

Fejemben folyton sziréna szól,
a szívemben meg sejtelem:
ha szólnék, úgysincs, aki válaszol,
hát csend ül a nyelvemen.

Nem vagyok néma, ó, nem én,
és süket sem vagyok.
Hallom, ha megszólít a remény,
és értem, ha a világ gagyog.

 De választ adni rá nem fogok.
Maradok rejtelem.
Bármit kérdezel, nem válaszolok:
a csend ül a nyelvemen

Visszatérés

Hosszú úton érkezett
a völgyhöz, amely rejtve volt.
A dombtetőn már fékezett,
mert rá meredt a telihold.

Kiváncsian lesett le rá,
vajon mi az, amit talál,
és mit keresne itt, de hát
e völgyben nincsen csak halál.

S a téren állt a ház előtt.
Nézte a vak ablakot,
a bozótot, amely benőtt
mindent, amit itt hagyott.

S a kis szobát, ahol nem repült
többé felé az ölelés,
már meg se nézte. Elkerült
jó régen, és az idő kevés.

A nagy kerék a dombtetőn
is elhagyottan, magában áll,
nem forog. A zöld mezőn
kar évek óta nem kaszál.

Az idő szorít. Menni kell.
A levegő itt még mérgező.
Miért van így? Nem felel
senki, bárkit kérdez ő.

Szeneszsákban

Szenes zsákban bújtam el
a téglagyár emeletén,
Mivel rajtam volt a jel,
nem maradtam teveled én.

Körüljárt, és megrugdosott
a szomszédék Pistája,
Úgy reszketett, majd' befosott:
hiányos volt listája.

Azután meg az égdörej.
Csak a cipők maradtak
bronzba öntve. Milyen röhej!
Emberhúst a halaknak!

Mind elúszott mindörökre.
Pista mindre lövetett.
Dunaparti bronzcipőkre
hordom rá a köveket.