Tele üreskét!

Csak egy tele üreském lenne!
Én most úgy hiszem,
nem kéne más nekem talán.
Meglátnám önmagamat benne,
mint látnék ismeretlen arcot
a Holdnak másik oldalán.

Mert ez itt a Zóna.
Drótjait hiába védi
százezer szabály,
ne higgy a szónak!
A sok csoda - ha új, ha régi,
és ha megfizetted -, csak téged vár.

Csak egy tele üreske kellene,
hogy más legyen az élet.
Rögtön lenne kelleme:
a Zóna szelleme
nem téved.
De nem talált még senki sem olyat,
mi telve lenne,
és körben sem folyat.

De ez itt a Zóna.
Ha kint vagy, kint maradsz,
és bentről nem nyílik kiút.
Lehetsz pici, vagy bátor arc,
ha pénzed van, hát kaphatsz lányt, fiút,
hogy elvezessen száz veszélyen át a célig,
és ha nincs,
nem éled majd az életed, csak félig.

Csak egy tele üreske kellene,
és felvidulna még a lét is.
Nem tehetnél semmit ellene,
folyton hibáznál, és úgy is, mégis
tiéd lenne majd az összes szépség,
amit csak ez a világ kínál,
kerülne messze minden kétség.
Ott állhatnál a boldogság kapuinál.

Csöndedbe burkolózva

Csöndedbe bújok hónapok óta;
hogyha beszélek is, csak hallgatok.
Csöndeden nem tör át zaj, vagy nóta,
szóljanak akár őrült tamtamok.

A csöndet őrzöm, ajándékodat,
mint víz alatt, tüdőmben levegőt.
Ez nem olyan, mit eltékozolhat
bárki, míg eléri a temetőt.

Csönded véd meg, ha egyedül vagyok,
ha zajával támad rám a világ,
ha talmi fény, ha silányság ragyog,
köröttem bömböl a kivagyiság.
Mindenki más csak hadd csúfolódjon!
Én majd csöndedbe beburkolózom.

Megint a zongora

Majakovszkij: Lehetetlen

"Nem bírom.
Egyedül nem bírok vinni zongorát."
Egy csembalót talán.
Az ember nem mindent gondol át,
amíg tűnődik baján.
Hiába húznánk két felé,
a négykezes nem halad.
Mintha egyikünk sem értené
meg az akkordokat.

Nem bírom. Egyedül nem lehet
négykezest játszani,
bár mindent megteszek
profi zenésznek látszani,
zenévé össze mégsem áll,
csak a kakofónia marad,
amely a szélbe szerte száll.
Ne erőltessük az akkordokat?

Smaragd a fű

Smaragd a fű a fák alatt,
és benne sok pipitér.
Az élet, ha egyedül maradt,
az embernek, mondd, mit ér?

Zöldben állnak mind a parkban
a télben még kopasz fák.
Én nem ilyen életet akartam.
Már nem várok rád.

Zörög a kavics a talpam alatt,
ahogyan lépkedem.
Akármit tettem, üres maradt
tiszta életem.

Kák a kertben

A kertben szarnak a kák.
Az ablakig csörren a hangjuk.
Csak gyötrelem várhat ránk,
hogyha, mint én, hagyjuk.

Nyerít az úton a zebra,
ha lábbal rátapodom.
Ezt nem játszhatom babra:
már látszik koromon.

Folyton a fejemre lépnek:
a zebra én vagyok.
Engem használnak féknek.
A csík rajtam ragyog.
A versek mit sem érnek,
amit magam után hagyok.

Zongoraakkordok

Megint a zongora.
Üvöltő semmi szálldos.
Hiába. Nincs hova.
Tegnapból nincsen út a mához.

Csak zeng a rettenet,
s nem áll az őr a gáton.
A semmi eltemet.
Már folyik. Hiába látom.

A páncél mit sem ér.
A szó a pajzs csupán.
A ritmus itt a vért,
s a szótagok bután
sikoltanak a rímekért.

Akkordok délután.

Prométheusz és a keselyű

Prométheusz és a keselyű vagyok,
májamat tépem folyton.
Szívemben a tűz lángja lobog,
kínjaim belefojtom.

Belőlük táplálkozik fénylő tüzem:
ha nincs kín, nincs lángolás,
általam talán az öröklét üzen:
az élet csupán állomás.

A tűz és a keselyű is én vagyok,
elemésztem önmagam.
Fénylő lángom szárnytollaimon ragyog,
a májam már odavan.
Keselyűm is pusztul, ha meghalok,
s tüzem kihuny nyomtalan.

Szertefújja a szél

Ez se volt más:
őrület.
Nem is hitted el,
hogy tavasz vált föl telet,
és hívásra felel
a lét, de tudtad: vége lesz,
és vár a semmi rád
újra. Hát miért keseregsz?
Miért sikolt a szád?

Ez se volt más:
őrület,
s most éget a hiány.
Szaggatnád a bőrödet,
mert rossz volt az irány?
De jól tudod, hogy nincs más út,
mint amerre mész.
Az ember végül csöndbe jut,
a semmibe vész.

Ez se volt más:
őrület,
s bár vége lett talán,
ott hagyják a képüket
az emlékek falán.
A falon, amely majd ledől,
kövön nem marad,
szertefújja a semmi elől
a szél az álmokat.

Ne ítélj meg!

Nemes nagy Ágnes verse nyomán

Nem! Ne ítélj el engemet!
Szívemben nincs más csak szeretet.
Csak szeretet és fájdalom,
ami szíjat hasít a hátamon.

Jessica Ray: Könnyei (fordítás)

Jessica Ray: Könnyei

Minden nap álomba sírja magát,
de kitart, feszítve akaratát.
Egyre retteg, mit hoz a jövő,
marad-e még elveszthető?

Azt hiszi, teljesen elhagyatott,
nincs, amit csak otthon adhatott.
Szemébe mélységes fájdalom ült,
oly sok hazugsággal szembesült.

Úgy hull a könnye, mint az eső,
tört szíve kíntól szenvedő.
Lelkében egyre mélyül a sötét,
ez adja lényének jéghidegét.

Könnyei egyre hullanak, hullanak...



Her teardrops

She cries herself to sleep every night,
holding on with all her might.
She worries about what the future will bring,
Will she lose everything?

She thinks that she's all alone,
And that nowhere feels like home.
She's got a lot of sadness in her eyes,
Her pain and suffering from all the lies.

Her teardrops are falling down like rain,
Her heart is broken from all the pain.
There is so much darkness in her soul,
Which makes her very cold.

Her teardrops are falling, falling...

Már nem változol

Minden reggel tükörbe nézel, borotválkozol,
és nem látod, hogy egy évben mennyit változol.
Egy úton jársz oda-vissza, mint vak bányaló,
és nem érted, hogy az élet így mire való.
Rádiót hallgatsz, olvasod a napi híreket,
nem érdekel: áradásuk maga alá temet.
Verset írsz, vagy mások írásait bírálgatod,
a nyugdíjig még hátralévő éveket számolod.
Szürke volt az évtized, a következő homály,
szíved még egy utolsó megdobbanásra vár.
Minden reggel ott zötyögsz a tizennyolcason,
régen volt, hogy lelkesedtél a vizes nyolcason.
Táncos lábad viszeres lett, a lépcsőn lihegsz,
sportolhatnál, de azt mondod, és aztán kinek?
Az utcán még megnézed a csinos lányokat,
de már régen nem te vagy az, aki válogat.
A szép nők már vigyorognak, ha lennél kanos:
"mit is akarhatna tőlem ez a vén szaros?"
Falnak fordulsz esténként, és úgy alszol el,
semmibe fullad a léted, de már nem érdekel.
Büszke vagy, hisz' fölneveltél egy-két gyereket,
és pontosan tudod, életedben már semmire sem viszed.
Túl öreg vagy, nem leszel már osztályvezető
(ez karrier?), az út végén vár a temető.
Minden reggel tükörbe nézel: borotválkozol.
Lassanként aztán elvérzel. Már nem változol.

A kasba lépve

A kasba léptem,
az zuhanni kezdett.
Nem volt végem.
Ez volt még a kezdet.

Évmilliók
szálltak velem szembe.
"Dimenziók",
ez jutott eszembe.

Egy más világ
kel majd birokra velem:
színes virág
itt csak kőből terem.

A falon suhant
a Davy lámpa fénye.
A kas zuhant,
de élt a fény reménye.

A kasba léptem,
ez volt a kezdet vége.
Az égre néztem,
s nem láttam már, hogy kék-e.

A hasadás kínja

Millió éve
nyögöm kínját
a hasadásnak.
Nincsen reménye
többé immár
a változásnak.

Egy egészből
szétválasztva
félember lettem,
egyedül, félben
rosszabb, mint volna
egészben, ketten.

Millió éve
süt rám feketén
a Nap és Hold.
Mint szalma szélbe,
szállunk te, meg én,
ha a szél sikolt.

Fekete csontgolyó

Már csak emléktől vágyképig pattogok,
mint fekete csontgolyó.
A lét csupán fölszántott, zöld posztó.
Egyenes utamról kemény karambolok térítenek más irányba,
néha le is pattan egy-egy szilánk.
Soha sem tudhatjuk, mi vár miránk,
erre nem derít fényt a lámpa.
A lepattant darab
láthatatlanul ott marad,
talán valaki másnak,
talán te leszel majd, magad,
akinek eltéríti utadat.
Következménye támad minden botlásnak,
és be nem látjuk előre utunk.
Azután már csak helyre nem hozható,
halványuló emlékek, hibák,
reszkető vágyak között pattogunk,
akár a fekete csontgolyó.

Varrótűre várva

Megállítom tudathasadásom:
máma már nem hasad tovább.
Egyelőre nincs belőlem három,
így sem tudom, melyikünk ostobább.

Egyik énem előre néz folyton,
azt képzeli, övé a jövő.
A másikat meg a múltba fojtom.
Nincs benne remény, felnövő.

Mint a kabátszövet elrepedve,
az én is várja a szorgos kezet.
A hasadást megvarrni szeretve
kinek lehet vajon élvezet?
Tűt, cérnát a kerevetre vetve
kinek fején ragyog fel ékezet?

A lét peremén

A lét peremén gatya nélkül,
egy ingben ücsöröghetsz.
Sőt: az aztán minek?
A szád itt úgyis kékül,
az atomok is csörögnek,
nem szúrsz szemet senkinek.

Lógathatod a lábad,
úgyis a semmibe vész.
Ne sikolts! Fogd be a szádat!
Látod? Nem túl nehéz.

A lét peremén nincs élet.
Nem, mintha másutt lenne.
Itt már szabad a lélek,
lepereg a való szennye.

De a létnek peremén túl
csak a fekete szakadék vár.
ott minden jövőt szétdúl
az értelmetlen halál.

A lét peremén gatya nélkül,
ing nélkül ücsöröghetsz.
Végül minden kibékül.
Békét magad is köthetsz.

Savaztunk

Ki sósavval, ki papírral,
ki az arcán enyhe pírral
öntene nyakon.
De én nem hagyom.

Énrám senki se savazzon,
kénsav-mentesen havazzon,
hogyha jön a tél!
Az ember még remél.

Én nem savazhatok rátok,
hiszen életem egy átok.
Nem lesz már kiút.
Megölted a fiút.

Kevés maradtam

Rőten izzó páfrányerdőt járnék:
a Vénusz lángoló tűzdzsungelét,
vagy fagyasztana egy jeges árnyék
a Ceres kisbolygónak felszínén.

A rianásra ügyelnék folyton
a Titán vastag, csillogó jegén,
de álmaimat írásba fojtom:
szereplő nem kell, csak a "te meg én".

Én Tazieffel kráterbe szálltam,
míg Széchenyi oroszlánt kergetett,
meteort néztem halálra váltan,
s Pirx kommunikátoron fecsegett.

Lángoló csodákat vártam egyre
- míg voltam szikrázó lábú legény:
mire egyszer fölérnék a hegyre,
száz nyilával lő rám majd a remény.

Komor kőerdőket járok újra,
a pokolba visz éjsötét utam.
Bozótban alszom lopva, elbújva
előled. Kevés maradtam, Uram.

Megálló

Nyughass már! - próbált rálépni a cipője orra előtt mocorgó csikkre, amely hirtelen odébb szökkent a közelítő cipőtalp elől. Kissé utána nyúlt a lábával, de a csikk megint elinalt előle, mire diszkrét spárgába lemenve próbálta eltaposni a renitenskedőt.
A mellette álló lány, talpa alatt a járda szélével egy félmosolyt küldött.
Emlékezett rá: a posta még az expess küldeményeket is csak egy napos határidővel vállalta, és éppen nem lesz otthon, amikor a postás kisasszony, akinek az apja már évek óta fogja csapni a szelet, ha a hőmérő higanyszála 25C fölé emelkedik, kihozza, így a blankettával be kell majd mennie érte a postahivatalba.
Sokára jár majd ott legközelebb, ezért beletelik majd egy időbe, mire megtalálja az ablak, amely mögött egy unott tisztviselő próbálja nyakon csípni egy halom papírból a menekülő borítékokat, hogy büntetésképpen jó nagyot sózzon a hátukra a nagy kerek pecséttel. Ilyen pecsétet lát majd a Szigorúan ellenőrzött vonatokban a postáskisasszony kerek, fehér hátsóján.
A küldemény sérült lesz. Alá kell majd írnia valamilyen jegyzőkönyvet. A félmosoly addigra megkopik, fényét veszti, és a fele hiányzik is majd. Valaki megdézsmálja, hallani fogja, hogy már a postára is bekerülnek a szarkák, hiába zárják szorosan az ablakokat. Egyre ritkábbak a hullott szarkatollak a postaládák környékén.
A negyed mosolyt a neki járó, átsuhanó örömmel nyugtázza majd, a nyugtát elektronikusan kézbesíti a hálózat.
Amint rés nyílt az előttük hömpölygő fém-műanyag folyamon, a gázlón átkeltek a szigetre. Emlékezett: holnap is itt látja majd a lányt, aztán minden reggel, ugyanebben az időben, ugyanarra a villamosra szállnak majd föl, szinte egy ütemre csattogtatva szárnyaikat a körülöttük állók néma ovációjától övezetten.
Most viszont majdnem feltörte az aszfaltot. A lábra, nem az az alatt lévő villamoslépcsőre ügyelt, így az kihasználva a felügyelet pillanatnyi lazulását, megszökött. A levegőre lépett, amely ezen a meleg nyári reggelen nem bizonyult elég Szilárdnak. Maximum Jánosnak vagy Lacinak.
A villamosvezető is együtt vallotta a társadalom 3/2-ével, hogy a plakátokon ferdén jobbra, Európába emelkedő jövőbe kell tekinteni, így vissza sem pillantott: ami lesz, elmúlt, spongya rá!
A berregéssel egy időben becsukódó ajtó úgy fogta két szárnya közé hősünk nyakát, ahogyan azt még egy kondorkeselyűtől, de még a szárnysegédek alá rendelt alakulatoktól sem várná az ember.
- Mennyit is futok százon? - tűnődött. A kérdés persze költői volt: több, mint két évtizede lesz, hogy utoljára mérte, négy perc, harminckét másodperc lesz a részideje , hogy a pálya egyharmadánál, 133 m 33. cm-nél meghal. Teljesítménye addig úgy változik, mint a kommunizmusé, amelyik eléri a Föld területének 1/6-át. De addig nem nyúlik történetünk.

A következő megálló azonban 613 m-re volt (pár centi bizonytalansággal), erre pontosan emlékezett, mert másnap meg fogja nézni a Google Map-en, külön kis scriptet ír majd rá. Mindig gondosan készül a megtörtént baleseteire utólag. De a szoknya alól kilátszó lábat nem tudja majd bevenni a számításba. Még kevésbé a lábak és a derék közötti, szoknya által takart gömbölyödő részt.
Az ajtó szorítása engedett a nyakán, és a villamos úgy állt meg, hogy el sem indult. Aztán egy szisszenéssel kinyíltak az ajtók, és a lány tartotta a szárnyakat széttárva, akivel majd rendszeresen utazik együtt ettől fogva reggelente, és ki tudja, hova, még, ez azonban a már ismert happy end, amely nem témája a történetnek.
A történetnek, amely a reggeli találkozó előtt egy éktelenül pocsék éjszakát rejtett a múltban, amelyet egy igen rossz este előzött meg, bizonyságul, hogy minden pech után következhet valami jó, és minden jó dolgot ugyanilyen gyakorisággal előzhet meg valami éktelenül leverő szörnyűség. Vagy fordítva. Amíg a kétféle dolog egyenlő relatív gyakorisággal jelentkezik, addig igazából mindegy is: csak a libikóka marad, mindegy melyik irányból nézzük: egyszer fönt, másszor lent, vagy egyszer lent, másszor fönt.
Persze ilyen lapos bölcselkedésekre nem nagyon futotta az ajtónyitás előtt, örült, hogy a tüdejében maradt levegő még elegendőnek bizonyult ezúttal nem csak a pálya egyharmadáig, hanem a túléléshez is. Ámbár... Kérdés, hogy ez a libikóka emelkedő vagy a süllyedő végéhez fog-e tartozni. De ott már nem tartunk. Már az előző esténél járunk, amikor egy végső lemondással döbben rá, hogy az a történet is véges, mint minden a világon, amely majd a történet végén veszi kezdetét. Ha egyáltalán...

A remény folyója

Hiába nézem a folyót, hogy árad:
a remény folyója apad talán.
Az ember lelke lassan megfárad,
mert fogy a hely az emlékek falán.

Pedig az a fal még tágulhatna,
ha lenne több megőrizni való;
egy kis jelenet, amely meghat. Na
például: billeg egy kis hintaló.

Hátán rajta ül egy apró huszár.
Kezében fakard, csákó a fején.
Amire felnő, vállas, és sudár
emberré válik: neveli mesém.
Amerre jár, ragyogó fénysugár
kíséri léptét: vele jár a remény.

Emlék

Dédelgetem, bár tudom,
elorozza holnapom.
Búra alá zár.
Elfogy majd a levegő.
De ez mégsem leverő,
ha nincs jövő már.

És mënd paradisumben...

Rothad az élet,
mint fogaim a számban,
ahogy' múlik az idő.
Elmúlt, félek,
az, amire vártam,
s többé vissza sose jő.

Mily kegyelemben
teremtett meg
engem eleve a lét!
Feltehetem,
nem feleltem meg,
hogy végig éljem a mesét.

Rothad a lét,
férges lett az alma,
ahogy' múlik az idő.
Sosem elég
az ember hatalma:
újra nem éppé tehető.

Megállás forgalmi okból

Három csaj a Gellért téren,
a pipitér között.
Vagy két csaj, egy srác?
Mindegy is az.
A Közgáz ablaka
most odatükrözött
egy fénypászmát.
Tehát igaz,
az ablakokban van üveg,
és Nap süt még a hegy mögött.

A csajok lábai nadrágban,
illedelmesen.
Nahát! Tanulnak, vagy mi
a fenét ülnek ott
a gyepen.

A kocsi másik oldalán
a Folyó folyik,
most nem magas az ár.
Ismertem pár embert. Olyik
egy jobb világra vár,
ha elmúlt már a kor,
mikor
csak néztünk szerelmesen.

És kiúszik a kép:
a villamos továbbüget velem.

Hullámlovas

Mire mindent lebont az enyészet,
és csak a moraj marad,
sem látod át úgysem az egészet.
Örülj, ha felismered a hullámokat!

Mélybe ne merülj, szörfölj a tetején!
Mindegy, ha nem látod a Fiút;
ha elveted magadtól az állatot,
akkor is a mélybe vezet minden út,
ahová nem jut el a te meg én:
a halál szerelem nélküli állapot.

Gondolatblokád

Alig merem végiggondolni helyzetem,
mint a hajótörött, aki a nyílt vízen
hánykolódik egy szál deszkatutajon,
és csak azon mer töprengeni, hogy vajon
holnapra lesz-e még elég vize,
tudja, távolabb már nem látszik semmi se'.

Napról-napra élek, mint a lelketlen állat,
egyre kevésbé nyitom szólásra számat.
Aki volt, már mind megcsalt, úgy érzem,
néha eszemben van: a lantot letészem.

De csaltak vagy én csaltam? Melyik volt a csaló?
Elhagyhat-e minket hogyha olvad a hó,
vagy ha befagy a víz, s ott maradunk árván
a vízparton fázva, olvadásra várván?

Alig-alig merek írni szóképeket,
hiszen attól tartok, hogy ismét eltemet,
mint temetett egyszer, és megfagy a velő,
lesz napfényes rétből zord, hideg temető.

Öreg titán

Öreg titán ül a széken,
mellette az ifjú padavan.
Vagy három méterről érzem,
s mondanám: önöknek szaga van,
aztán mégis odébb állok,
ahol már nyitva van egy ablak:
szólok? Még rám szól: "Majd megcsaplak!",
s szégyenemben szertemállok.

Öreg titán ül a széken,
kicsit büdös, de nem túl nagyon.
Mosdott talán, de már régen:
az ember ilyenkor eloson.
A nyakában aranylánc lóg,
kabátja sem túl vacak fajta,
csak az a kosz ne lenne rajta!
Így leszünk mi kívülállók.

Ha ebből tán azt képzelnéd,
hogy e két ürge "füstös fajta",
nyugodtan képzeld, csak rajta!
De tévútra viszi elméd.
Valóban nem fehér az arca,
de csak azért, mert nem mosdott.
Nem veszi soha a gondot,
hogy más majd mit szagolhat rajta.

Emlék a tűzről

Bár mára kihunyt az őrület,
de ott állsz két hallgatás között.
Nem szíthatok már ellentüzet;
léted részben belém költözött.

A lobogást csodáltam benned,
amely a lángot gyújtotta fel,
hogy ne hagyhasson percnyi enyhet,
amíg rá a lélek nem felel.

Tűzre tűzzel válaszolt a lét,
s míg záporozott a szikra-ár,
egyre vártam az újabb mesét,
és sehol sem látszott már határ.
Új szimfóniát kezdett zenéd,
amelyet be nem fejez halál.

Rőt mezőn

Fütty süvít a bíbor estbe.
A jégmező vörös, kihalt.
Távol ott egy lila medve.
Ők elkerülnek minden bajt.

Két hold cammog most az égre,
mint öreg vitorlás hajók.
Nem vihet már semmi jégre,
ha rosszak lennénk. Vagy ha jók.

Csend szuszog most. Kábulatban
megkoccan két lélek-szilánk.
A rőt mezőn alkonyat van:
ismét Barna Nap kel miránk.

Mályvabíbor alkonyatban

Csak virágzó mályvaföldről írnék,
ahogyan fodrozódik hullámosan.
Fölé szállva bíbor könnyet sírnék,
mikor az illat a szívembe suhan.

Mályvabíbor nyári alkonyatban,
amikor az égbolt csillagfényt szitál,
és a Földön esti hangulat van,
az ember mindig egy új csodára vár.

Csak virágzó mályvaföldről írnék,
tobzódjanak bíborok, bordók, lilák!
Nem kell többé már a sárga ínség:
viola éjben hiába várni rád.

Mondd, Donát!

Mondd, Donát!
Ez mind komoly?
És én hülye vagyok?
Vagy újabban a versírás
ilyen dolog:
"gereblye fröccsen",
"télapók szikráznak készakarva",
és szól az
ópiummal töltött
szilvaszirmos bömbölés,
az olvasó meg legyen leszarva?

Mondd Donát!
Ez itt modern?
Vagy ez már poszt-utáni?
Én vagyok már vén tulok?
Tudom, hogy őskori Rodin,
selyemzsinórt, neki
ha értelmesen gagyog,
de mondd, milyen a húrja
a parajnak,
és ki játszik rajta dallamot?
És ha nem hallhatom másnak,
csupán csak zajnak,
mindegy is az?
"Oszt jónapot?"

Csernobil

Mozdulatlan már a csend,
halott a táj.
Itt nem repül madár.
A szélben itt-ott néha leng
egy-egy törött ablakkeret;
mindent megmérgezett a nincs,
hiány süvölt a táj felett, mint szélvihar,
mégsem mozdul semmi sem.

Csak áll a csend
itt bent,
és kívül is,
bár villamos zörög,
és ember él a messzeségben,
házak falán
is villan reggelente játszi fény.

Még vagyok.
A sejtjeimbe gyűlt anyag még dolgozik;
míg tart a lendület, a meglökött golyó gurul,
hát létezem.
Kádat súrol,
programot és verset ír
két kezem,
s agyam.

Mióta nem vagy itt velem,
köröttem itt vár Csernobil,
és a létezés a Zónában
céltalan.

Gyorsul az idő

Csak gyorsul az idő, de ez, tudjuk, közhely.
S nem az idő gyorsul, csak a változás.
Elszáguld mellettünk sok-sok állomás,
száz kerék dübörög, pörög ezer tengely.

Nincs idő kiszállni, hogy lassan ballagjak,
a sebesség mára életelemem.
Hiába lenne belőle elegem,
mind meghalnak, akik végleg lemaradnak.

Skizofrén világunk hangosan dübörög.
Csak csikorog benne ezer új csoda.
Kapkodom fejem egyre ide-oda,
koponyámban agyam, már úgy érzem, lötyög.

Csendes ölelésre olyannyira vágynék!
Nem hosszú ideig: életemen át
ölelve tartani karcsú derekát,
amíg ránk nem vetül egy félelmes árnyék.

De addig is élni, viharban, mint szálfa,
napfényben kóstolni ezer mágiát,
télben énekelni Ave Máriát
alkonyi napfényben tó jegére állva.

Szélben hajladozni, mint rugalmas nádszál,
magamhoz ölelni egész világot,
elfeledni a mindennapiságot.
Csakis én lehetek, nem más, akit vártál.

A mélység bejárata

A mélység bejárata bennünk nyílik.
Ott ásít a tudat küszöbén,
mint sötétlő barlang,
amelyet nem fed féltucatnyi sallang,
meg talán a te meg én,
amíg el nem jutunk a hídig.

A figyelem elterelődik róla,
de ha le nem zárod,
egy cseppnyi üresjárati idő,
nem kell más, ez elegendő,
hogy megkezdd utazásod:
lelkedet magához vonzza.

És nincs már gát, amely védene,
a sötét, ha felszínre tör,
és behúz magába a fekete gödör.

Felhagyott kert

A virágokat nem gondozza senki.
A kert már sok-sok éve csupa gaz.
Nem megyek tovább sehova, igaz,
de nincs is innen hova menni.

Nem jön varázsló, aki kirázogat
irgalmat, jóságot, és zenét
ingujjából, hogy legyen meséd.

Nincsen kertész sem, aki válogat
a gyümölcs között, rothad-e vajon,
leszedjem, vagy még a fán hagyhatom.

Hogy' gondozzam magam a virágokat?

Önemésztve

Egyre gyötrődöm, ráz a hideg,
a szívem sokszor tiszta ideg.
A szoba mély, sötét verem,
fejemet falába verem.

Szürkék és hidegek a reggelek,
sajgó sebekkel felkelek.
Hiába ért véget az éjjel,
nem virrad rám már szenvedéllyel.

Ha minden hajnal a földre aláz,
hogy nem tér vissza a régi láz,
és a szívből kifut a vér,
az élet már semmit sem ér.

Eső hangú madár

Esőhangú madár szállt a párkányomra.
Alkonyatkor tavaszi esőt énekel nekem.
Tolla csillog, mint egy csiszolt márvány kocka,
selyemfénnyel szórja be magányos életem.

Hogyha napfény süt fel, és a madár énekel,
dalában szivárvány millió színe ragyog.
Ilyenkor a világon már más nem érdekel,
azt mondhatom, szinte már boldog is vagyok.

Sajnos ez a madár nagyon ritka vendég nálam.
Amikor jön, általában csöndben maradok,
hadd kopogja párkányomon dalait el bátran.
Ha Nap is süt, zenéjéből boldogság ragyog.

A téli fák

Jegyezd meg jól a téli fákat,
amint a parkban kopáran állnak!
Alakjuk mintha úgy lenne metszve,
késsel karcolva a végtelenbe.
A lomb lehullott, nem integet,
nem éli túl a kemény telet.
A törzs marad, ha szikár, erős,
tavaszra élettel viselős.
Ha meghasadt, már tovább reped,
a tél ver bele jégszegeket.
Jegyezd meg jól a téli fákat,
amint a parkban magányban állnak!
Jön a tavasz, virágban áll
a társ, de érte jön a halál.

Jan Allison: Az utolsó vonat

She was standing on the station waiting for the express train
It would be her last journey, wouldn’t see her folks again
Her head it was swimming with dark and angry thoughts
Of her husband’s betrayal and all the pain he’d brought

The signals indicated the express train would come
She jumped off the platform, her time on earth was done
Her family were torn apart and couldn’t understand why
This loving wife and mother was so desperate to die

This tale is oh so tragic, people thought their marriage was fine
But her journey with her husband had reached the end of the line

Jan Allison
15th May 2014



Peronon állt, állomáson, csak várta a vonatot,
az utolsó utazásra indult, nem volt holnap ott.
Rokonait már nem látja. Egyre zúgott a feje,
férje árulása kínját kell belőle kiverje.

A szemafor jelezte, hogy rögtön befut a vonat.
Lelépett a peronról, hogy eldobja a gondokat.
A családja szétesett, és nem értette, hogy miért,
feleségnek és anyának sincsen tovább, semmiért.

A történet oly tragikus. Azt gondolták a népek,
a házasság jól sikerült. Mégis így ért most véget.

(fordította: fabijoe)

 

Kalifornia felett a felhő

Kalifornia felett a felhő
kiterjesztett szárnyú sas.
Amire egy fiúgyermek felnő,
lesz belőle negyvenes pasas.
Elveszíti a szárnyait addig,
kihullanak mind a tollai.
Esténként már szívesebben alszik,
lehet texasi (vagy tolnai).

Az Alföld fölött a felhő
néha bárány, máskor víziló.
Hogy parasztlány volt-e vagy egy delnő,
már csak éjszakai vízió.
Fejjel lefelé rezeg a torony,
Török Bálint már rég nem üzen,
A Ladában rozsdás minden horony.
Az élet néha húsz órás üzem.

Kifelé a napvilágból

Még felparázslik a késő délutánban
az erdőszélen a fatörzsek közönyös,
repedezett kérgét vörös
ragyogással gyújtva lángra

a leszálló Nap korongja,
hogy szívünket melegítve
az éjszakába térést megsegítse,
mielőtt a fényt az idő kioltja.

Védtelenül

Nem félek a kilakoltatástól.
Már elveszítettem az otthonom.
Másik otthont nem várhatok mástól;
azt hiszem, én többé nem alkuszom.

Nekem énekelted el a zsoltárt,
vagy én énekelhettem neked azt?
Csak egy darab kő lesz minden oltár,
amikor nincsen isteni malaszt.

Szűkülő gömbbe szorul az éltem,
az űr tátong ott, ahol volt hitem.
Ahogy mást, úgy magamat sem féltem,
amikor már nem szeret senki sem.

Te szakadtál ki belőlem akkor,
és nem holnap, ma ért el az aggkor.

Mozaikképeket álmodom

Virágot csak a múltban
lelek, a jövőm sivár.
A jelenből kihulltam,
rám csak a semmi vár.

Emlékek alkotják létem,
pár színes mozaik-kép.
Belőlük tudom, hogy éltem,
hisz' elmém álmodik még.

Lánckerekek

Kerekek forognak: rozsdás csigák.
Megérte éveket várni rád?
Láncot csörgetnek a kerekek.
Hová leszek már nélküled?

Forog a kerék. Hova emel?
Messzire tőled? Innen el?
Forognak egyre a kerekek,
ledarálják életedet.

Rozsdás fogakról csöpög a vér,
az emberi lét csak ennyit ér?
Fogak közé, ha porszem kerül,
a kóceráj az égbe repül.

Amíg a lelkeden csörög a lánc,
nem lehet boldog a lepketánc.
Hozzon a szerelem gyerekeket,
állítsák meg a kerekeket!

Cinquain

Cinquain
rímtelen, ritmustalan,
Amerikából származó vers.
Létedet szedheted szavakba benne.
Versforma.

Andrea Dietrich: Salaklány

Cinder Girl

An ember sparked will softly glow,
and fed by fuel, will grow and grow.
I once was cinder, sparked by you,
first timid. . . till the flames then grew.

And so our start was touch of dawn,
with amber hue, for I was drawn
to eyes so welcoming and warm
I never guessed you’d do me harm.

Like morning glory, love in June
the rapture of mid-afternoon,
romance of which the ancients wrote,
our passion had no antidote.

And with the dusk, though scarlet tinged,
our love began to come unhinged,
for clouds arrived, which filled your eyes,
extinguishing bright twilight skies.

With cold of night came shadows’ pall,
and I could not tear down your wall.
By midnight’s hour, the fire was dead.
Mere ashes smoldered in its stead.

You left, and should you reappear,
I’ve vowed to shun you.  Now I fear
the very thing for which I yearn -
one touch. . . and then again - to burn.


Salaklány

Ha egy szikra fellobban,
egyre nő, jobban, jobban.
Hamu volt és megfújták,
gyengén... nő az első láng.

Hajnallal jött a kezdet,
sárga Nappal érkezett,
úgy megfogott két szeme,
nem hittem, hogy sértene.

Mint fény reggel, nyárelőn,
szerelem volt lebegőn,
románc egy szép délután,
nincs ellenszer azután.

Szürkülettel, mint beteg
őrület, megérkezett
a felhő a szemedbe,
bent az eget elfedve.

Jött a hideg éjszaka,
árnyékok leples hada.
Falat emeltél, a gúnyt,
éjfélre tüzed kihúnyt.

Elmentél. Jönnél újra,
elkerülnélek bújva:
meglátnálak még téged,
egy érintés... és éget.

(fordította: fabijoe)

Lent, a téren

A téren hallgatag
földmunkás ballag át.
Képzelet hallja csak
szívének dallamát.

Vállában az erő
- nem fáj már az izom -,
fejére az eső
hull és rózsaszirom:

föltámadt most a szél,
szórja a szirmokat.
Holnap munkát remél,
nem suttog szitkokat.

A téren hallgatag
ülnek az emberek.
Éljenek? Haljanak?
Egyikük sem remeg.

Verset ások

Az égig elhallatszik sikoltozásom,
de mellettem sem hallod meg sosem.
A pokol-verseket csak magamnak ásom,
mélyükben vár egy tűzszemű totem.

Vad sötétség árad égető szeméből,
mint olaj kúszik a lélekre fel.
Elragad, hit, jövő szótlanul elé dől,
száztizenkettőre* a semmi felel.

Még ásom a verset. Távol még az alja.
Nem lelem fenekét sosem talán.
Aki a hívó szót csak egyszer meghallja,
egyre várja, indul-e karaván.
Hosszú lesz még az út, és aki sokallja,
menjen inkább moziba délután!







(*segélyhívás)

Beszögelem ablakomat

Fehér-ezüstösen izzik a Hold,
és fénye olvadt viaszként csorog végig
a falon fölfutó borostyán
amúgy is fémfényű levelein,
amelyek szívós léggyökereikkel
elválaszthatatlanul a vakolatba kapaszkodva
tartják meg a fény felé törekvésében
ezt a dzsungelszerűen vadul burjánzó,
túlélésre törekvő parazitát,
amely mintha nem is egy növény lenne,
hanem élőlények millióiból, milliárdjaiból összeálló,
egész, teljes ökoszisztéma,
melynek egyedei, egymás leszármazottai
szárakkal, kacsokkal kapaszkodnak egymásba,
és bár egyikük a másikából ered,
mégis vadul küzdenek maguk között
a megszerezhető legkisebb fénymorzsáért is.
Ha a szél megmozgatja a leveleket,
még ádáz harcuk máskor néma csatazaját is hallani,
ahogyan hangosan veszekednek,
szidják a másik - maguk - lemenőit,
és visszhangzik a lég
a halálba fordulók sikolyaitól.

Hiába zárom be az ablakot,
a sikolyok a dupla ablaküvegen át is befolynak a szobába,
lassan-lassan feltöltik azt,
a hullámok már-már a heverőt nyaldossák,
amelyen fekszem,
kishíján elborítanak,
belefolynak a fülembe,
megtöltik fejemet,
már a számon sem kapok levegőt,
belecsorognak az orromba,
és feltöltenek mindent elárasztó szenvedésükkel,
mintha nekem nem lenne
éppen elég a magam baja.

Persze így inkább a levelek élet-halál harcára,
az éjszakai telihold fényében folyó,
ádázul öldöklő küzdelemre koncentrálok.

Nincs is más árnyék a falon,
csak a borostyáné.
Itt nem válik a holdfényben kút fölé hajló
lányalak árnyképévé a vízparti fűzfa,
mint Derek Walcott Európájában,
hiszen a legközelebbi fűz
innen majd negyedóra járásnyira áll
a tó partján;
alatta több, mint ezer napon át
jártam el oda-vissza,
romantikus képeket szövögetve elmémben
még világos nappalokon is.

A fűz megvan, de ma már csak
a borostyán levelén megcsillanó viaszos holdfény
hozza elő belőlem az emléket.

Pedig a csillogó levelek
nem nosztalgiára serkentenek,
mert fényük,
mint az éles pengéken csillanó fény,
a torkomat fenyegeti:
zárnom kell az ablakot,
mert valamelyik hajnalban,
éjfél után,
amikor legmélyebb a csend,
szellő sem mozdul,
és az utolsó éjszakai postavonat zaja is régen elhalt a távolban,
amikor a legvalószínűbb,
hogy az éjszakai őrség tagjai elszunyókálnak,
esetleg egyikük-másikuk a kimerültségtől
a földre zuhan,
majd elszakítják magukat a házfaltól,
egyenként, vagy szárastól,
csoportosan, élő láncot alkotva,
magukkal vonszolva egy,
leszakított,
jókora darab vakolatot,
amely csikorgón súrlódó hangot ad
a terasz kövezetén,
ablakom alá kúsznak,
karcolás- és mészpor nyomot hagyva a vakolat után,
amelyet a hajnali eső majd a csatornába öblít,
fölfeszítik a zárt ablakszárnyakat,
és a telihold fényében betekergőzve szobámba
egyenként végighúzzák fénylő éleiket torkomon,
miközben olyan szorosan az ágyhoz nyűgöznek,
hogy mozdulni,
és levegő híján még sikoltani se legyek képes.

Be kellene szögelnem az ablakot.
Lehet, holnap reggel meg is teszem.

Olvastam

Eugenio Montale: Őszi barlangok fordította: Kálnoky László
Nichita Danilov: Káin fordította: Jánk Károly
Wisława Szymborska: Megemlékezés fordította:Kerényi Grácia
Enyedi Tibor: Fájdalmaim
H. Gábor Erzsébet: A kaktusz virága
Zajácz Edina: Angyalok fészke a szemed
Szilágyi Ferenc Hubart: Nem lettem
Laurence Hope - Haász Irén: Kasmíri dal - műfordítás
Sea Miller: Kardhal
Szilágyi Ferenc Hubart: Kalapálok
Haász Irén: Ünnep után
Sea Miller: Magamra veszem
Szuhanics Albert: A sánta Jákob
Richard Hugo: Helyszínrajz

Hársfavirágzáskor

Édes illatok szállnak a parkban:
most nyílik a hársfavirág.
Hosszú időn át magamat martam.
Megérte éveket várni rád?

Extravagáns, trükkös jelzőkkal
nem tudom illetni életemet,
de ha az érzés nem nő fel,
a hiány lesz, ami földbe temet.

Ismét száll az illat a parkban.
Április, május virágot bont,
de én újra az őszbe ragadtam,
a tél közelít, és pont.

Kétharmadnyi művészet

Miként az MMA-ból is kiveszett a dráma,
nem állhat más kérdés most a költő elé,
holnap érjük a Szebb Jövőt el, vagy már ma?
Ez motoszkált bennem így, ma hazafelé.

Nincs igaz forma művészetben sem más, mint
pozitív: amelyik kifelé hasas.
Elvenni belőle nem szabad, mert így int
egy nem régen elhunyt, isteni pasas.

Megtanítják újra, hogy csak az a vers lesz majd jó,
amelyik a népről ír, és előre mutat.
Töri nekünk nyolcvan fölött pár nagy hasú golyhó
a négy sávos, nemzeti színű beton utat.

Mit nekünk egy Vasarely, Ady vagy egy József?
Bartók, Kurtágh, Ligeti, mondd csak el, mit ér
annak, akinek Kerényi és Wass Albert jó lesz?
A giccs a butasággal így szépen összefér.

Tudom jól, hogy nem szabadna dühből írni verset,
ha most mégis: indulatból, féltésből teszem:
kihalásra ítéltetett az a bolond nemzet,
amely ha tanulnék, írnék, megköti kezem.

Kecskerágó

Nem volt szénaboglya,
felénk nincs kaszáló.
Egy pokrócot leterítve döntöttem hanyatt.
Aztán délutánra
néhány kecskerágó
levél szőke hajában még benne ragadt.

Ma sincs szénaboglya,
hisz' nem is kaszálnak,
de pokrócot teríthetnél még most is velem,
hogy így adjunk újra
egy esélyt a mának:
harminc év után is lehet szép a szerelem.

Október végén

Szél szalad át a fák levelén a téren.
Estefelé járhat ott kint az idő.
Ablakomat hamarabb becsukom, mint régen:
gyorsabban hűl már ez a friss levegő.

Tarrá vált a csipkebokornak ága,
vörösen izzik rajta a csipkebogyó.
Ablakomat zárom. Végleg? Mára?
Késő ősszel élni, mondd, mire való?

Jákob létrája

Minden reggelen fáj a derekam;
nekem nem a csípőm lesz sánta.
Pokoltól az égig úgy tele van,
szinte zsúfolt Jákob létrája:

százezer angyal fut rajta föl-le;
személyes üdv vagy magán-pokol.
Rád lel? Nem szabadulsz soha tőle.
Győzöl? Vesztesz? Csak téged okol.

Minden nappal új harcodat kezded,
feleded: tegnap már volt ilyen,
és életed már mérlegre tetted,
éjjel megméretsz, mindegyiken.

Mindegy, angyalod bevallod, rejted,
győzelmet arat, hogy elvigyen.

Mert kell

Nem vagyok félpercnyi ember.
Ha valaki magához rendel,
csak akkor jövök fel a víz alól,
ha visszamenni nem kell.

Meggörnyesztettek az évek,
és nem tudom, mennyit érek,
de amíg a szám folyton dalol,
csak szóljon messze az ének!

Nem fürdöm tejben és vajban,
és velem mindig csak baj van.
De hangom majd akkor is messzire szól,
hogyha már meg is haltam.

Mindig csak attól félek,
hogy nincs bennem elég élet.
Pedig élhetnék szépen és jól,
hogyha rávinne a lélek.

Nem vagyok félperces ember:
bár Isten kevésszer nem ver,
nem futok el a feladattól,
de csak azért élek mert kell.

Lassul az idő,

mert már barna ősz száll le a tájra,
amely avarral fedi a földet;
a levelek szárazon zörögnek.
Mintha kettétépett szívünk fájna,
amikor egy leszakított rojtja
leng lassuló ütemben a szélre,
úgy derül fel fagyos fény az égre
reggelre, és reményünk kifosztja.