Öszvér

Öszvér vagyok. A hangom átmenet
a nyerítés és ordítás között.
Efféle lény csak azóta lehet,
hogy a Pokol a Földre költözött.

Az égi ló és a pokolbéli ördög
nemzett, hogy makacs lettem és erős.
Ha hátamon bazalt követ törtök,
sem megyek, ha nyaggatsz. Nem ismerős?

Butának mondanak, pedig megvan
két fülem között a magam esze.
Az öszvér lassú. Sohasem rohan,
ütöd, vagy enni adsz neki: nesze.

Lassú vagyok, de igaz. Nem hiszem,
a hazug szavát, mondja bár vadul,
de hátamon Istent is elviszem,
ha még egyszer ekképpen alakul.

Túl a bankokon

Hétfő este, a bankokon túl,
a boldogságon bőven innen
a számla számok és -kivonatok bűvöletében
korán sötétedik. Most múlt csak
Karácsony, az Új Évig megmaradt
pár munkanap pénzügyek intézésével telik.
Délelőtt két bank, sorállás ajtón
kívül, kevés az alkalmazott így év
végén, dúl a vírus-rettegés a világban.
Végül ügyvéd tanácsa kell: szabályszerű
legyen a meghatalmazás, s ellenjegyezve
kell, mert apánk öreg, és nem elég
a két tanús szabvány papír a pénzhez.
Holnap-holnapután az újabb menet,
amúgy is elvadultam rímektől és ritmusoktól,
hogy elteltek az évek
                                   azóta.
És túl a bankokon és túl a vírus-háborún hétfő
este van, és ma korán sötétedik így, Karácsony
és Újév között.

Tudatlan vagyok

 Olyan tudatlan vagyok!
Jövőmet csak sejtem:
ha már szemem nem ragyog,
és leáll minden sejtem,
vajon lesz-e még világ
rajtam kívül, emberi?
Ahol még szívet kirág
a magány? Azt szenvedi
vajon utánam ember,
vagy gép lesz majd mind hamar,
amely a mást nem meri
tenni, amit szív akar?

Olyan tudatlan vagyok,
mert nem láttam előre,
hogy a tömeg csak gagyog,
sosem áll ki tetőre
megmutatni önmagát,
felemelni a kezét,
hogy eddig, és ne tovább!
Mindez már volt, és elég!

Olyan tudatlan vagyok!
Mind elszálltak felettem
az évek. Amit hagyok,
néha belegebedtem,
mégsem jött meg az eszem.
Lám még most is azon jár,
hogy verset ír a kezem.
Nem ölel, nem kalapál.

Olyan tudatlan vagyok!
Én tanítsak másokat,
milyen sárga az agyag,
amikor sírt ásogat
önmagának az ember,
amelybe belelövik?
Halottunk, mint a tenger.
Számlálhatnám reggelig.

Olyan tudatlan vagyok!
Nem volt evolúció.
Millárd évet hagyott
ki a revolúció
az emberi tudásból,
mert a tudás: hatalom.
Nem is írnék most másról,
de vajon még akarom?

A nyilvános házak hazudozói I.

Ha a nyilvános házak hazudozói beszélnek,
az irónia az egyetlen ellenméreg.
Az esőcsatornán rémülten lefolyó vének
sohasem valódi bűneiktől félnek.

A nyilvános helyek hazugai csak a pucér seggű igazságtól félnek,
hiszen hazugságukért védelmet remélnek.
Mindent elmos bennük az érdek,
amíg ki nem tetszik: semmit érnek szemétnek.

A nyilvános házak hazudozója mind téved;
csak mocskosabbak lesznek, amint az évek
telnek felettük. Homlokukon a bélyeg
örökre a bőrükbe égett.
Ez mind elveszett és bűnös lélek.

Mire a gép zuhanni kezd

Mire a gép zuhanni kezd veled,
már semmi sem maradhat megbocsátatlanul;
mire kimondod, világ, isten veled,
tudod, már te vagy a pap, aki holtig tanult.

Mire a gép majd a földet éri,
már minden bevégeztetett.
Mind, ami lesz, immáron égi,
örvendett, szenvedett vagy lelkesedett.

A nyilvános házak hazudozói II.

A nyilvános házak hazudozói
kitátják barlangszerű szájukat.
Belőle zagyva sötétség árad,
hogy homályba borul falu és a rét.

Már nem mondják, ti vagytok a föld sói:
maguk lettek azzá. Szájuk halált ugat:
"a hazád legyen, ne házad a várad",
és sokan be is veszik ezt az új mesét.

Ők a földnek sójává váltak valóban:
terméketlenné lesz, mindaz, amelyre
lábukat teszik; a napvilágra indult gyermek
visszafordul anyja hasába láttukon.

Ők az Új Undokok, a régi, véresek utódjai,
akik új szolgaságba hajtották és kifosztották
népüket, elvették képességeit, és sötétet hoztak:
a nyilvános házak hazudozói.

Libanoni cédrus

Cédrus áll a képen.
Festett alakok
táncolják körbe,
ruhájuk lobog,
mint a láng lelkükben.
Hitük égig ér.
Hej, ha nekem lenne,
Nem adnám semmiért!

Mika

Nézd, Mika, mondtam,
én fizetek neked
még egy rundot
szívesen, de
bele ne öntsd
a cserkót a sörbe,
a gyomrom kifordul
tőle.

Robert Creely: Ismerek egy embert

Azt mondtam neki,
haver, figyuzz,
mert mindig pofázok - John,

mondtam, pedig nem is
ez a neve, és sötét-
ség vett minket körül, mi

a francot csánjunk vele,
vagy amúgy csináljunk-e, és
miért is ne, vegyünk egy
baszott nagy kocsit,

vezesd, mondta,
az ég szerelmére, nézd
már, há mész!

I Know a Man

As I sd to my
friend, because I am
always talking,—John, I

sd, which was not his
name, the darkness sur-
rounds us, what

can we do against
it, or else, shall we &
why not, buy a goddamn big car,

drive, he sd, for
christ’s sake, look
out where yr going.

Bánya versek

I.
Bánya a mindenség.
Sötét, bezárt.
Nincsenek ablakok.
Szinteken tárnák.
Bennük csak elveszve
bolyonghatok.

II.
Most gyújtsunk olajlámpát!
Kis fénykörében lássuk meg magunk.
El úgysem hagyjuk ezt a tárnát.
Itt mindannyian bezárva vagyunk.

III.
Én nem a bányász vagyok.
Csak fehér egér labirintusba vetve.
Felettünk csak sötét ragyog.
Az embernek mindentől elmegy a kedve.

IV.
A mindenség bánya.
Vajon mit bányásztak benne?
Minek? Kinek a hasznára
vagyunk bányamélybe vetve?

Kopár az aranyeső

Az utolsó levél is lehullott.
Az aranyeső szikáran áll.
Rajta igazán semmi nem múlott.
Jön a tél, a halál.

Az aranyeső tavaszra még
újra nyitja arany virágait.
Az én tavaszom már elmúlt rég.
Levéltelen vagyok.
Levél, virág, ha lenne még,
vajon helyemben ki állna itt?

Lejtőn

Leereszkedtem
meredek úton,
nem emlékezem
semmire. Tudom.

Pedig itt éltem
le hat évemet,
de e hely mégsem
lesz, ami temet.

Mögöttem a dombon
beépült a rét is.
Túl vagyok pár gondon,
és élek mégis.

Jeges volt az utca
sima tükörjéggel.
Fejem majd' bezúzta,
nem számoltam véggel,

amint hanyatt estem
jégre lépve rajta.
Budán volt, nem Pesten.
Az nem dombos fajta.

Itt szánkón csúsztunk
- út végén jön a busz -
nyáron gokartoztunk.
Szia, anyu! Na, pussz!

Jaj, csak ki ne gurulj
alul a főútra!
Én itt nem vagyok új,
és nem vagyok buta.

Önérzete szólt egy
komoly hat évesnek.
Nem tudhatta, mindegy:
a dolgok megesnnek.

Költözés, házasság.
Elmúltak az évek.
Változott a világ.
De ma visszatérek.

Lemegyek az úton.
Ni! Még ott a terasz!
Csak magamnak súgom:
az volt a szép tavasz.

De az már egy más hely.
Mind kavarog bennem.
Rám szólok: ezt ásd el!
Rég volt. És szerettem.

Rozsdás hátsó udvarok

A hátsó udvarok eltemetett hajnalában
olykor még felizzik egy rozsdás vaskerék.
A rozsdaöv is élt hajdanában.
A dzsumbuj-nép is maradt volna még.

De gyalu jött. Hogy majd legyen
fényes boulevard, crescent, avenue,
csillanjon napfény üvegen, mint hegyen.
Itt is a pénz győz. Jó a gyanú.

A hátsó udvar eltemetve.
A vaskerék föld alá gurult.
Gyűlölve--szeretve, vagy megvetve,
itt élet folyt. Ma már a múlt.

Lejtőn

 Leereszkedtem
meredek úton,
nem emlékezem
semmire. Tudom.

Pedig itt éltem
le hat évemet,
de e hely mégsem
lesz, ami temet.

Mögöttem a dombon
beépült a rét is.
Túl vagyok pár gondon,
és élek mégis.

Jeges volt az utca
sima tükörjéggel.
Fejem majd' bezúzta,
nem számoltam véggel,

amint hanyatt estem
jégre lépve rajta.
Budán volt, nem Pesten.
Az nem dombos fajta.

Itt szánkón csúsztunk
- út végén jön a busz -
nyáron gokartoztunk.
Szia, anyu! Na, pussz!

Jaj, csak ki ne gurulj
alul a főútra!
Én itt nem vagyok új,
és nem vagyok buta.

Önérzete szólt egy
komoly hat évesnek.
Nem tudhatta, mindegy:
a dolgok megesnnek.

Költözés, házasság.
Elmúltak az évek.
Változott a világ.
De ma visszatérek.

Lemegyek az úton.
Ni! Még ott a terasz!
Csak magamnak súgom:
az volt a szép tavasz.

De az már egy más hely.
Mind kavarog bennem.
Rám szólok: ezt ásd el!
Rég volt. És szerettem.

Üdvözlő

Üdvözöllek, asszony,
aki egy vagy az asszonyok között!
Megáldottam nevedet, hogy feleségül kértelek,
hogy áldottak legyenek gyermekeink,
és mind az ő gyermekeik tovább.
Én, tudom, veled maradok.
Asszonyom, te áldott,
óvj és védj meg engem,
bűnös tévelygőt bűneimtől most,
és halálom percéig,
amíg vége!

De most tényleg?

És akkor itt ez még egy vers a versről?
Ugyan! De mondd: tényleg! Kit érdekel?
Nem futnál messze minden olyan kertből,
ahol madár csak dalról énekel?

Vagy akkor ez most megint rólad szólna?
Ne már! S költőnek képzeled magad?
Akárha egy vagonsor mozdonyt tolna,
vagy a méh a mézbe beragad.

Akkor ez itt megint egy vers a versről.
Ezt komolyan te sem gondolhatod.
Mit szólnak rá majd holnap onnan fentről
(már, ha lesz még versben holnapod)?

Noé

A tyúkok mind sárba fúltak,
csak egy maradt, meg egy kakas:
a bárkán.
A víz színén holtak úsztak.
Lehetett ő bármi nyakas,
Káin is szörnyedne láttán.
A talicska is odalett.
Pedig pirosra volt festve.
Mind, ami volt, vízbe fúlt ott.
Vízzé lett a halál teste.

Tíz nap szürke szenny

Lassan tíz napja nem írtam semmit.
Belefulladok a szürke mocsokba,
amely ebben a létben terjeng.
És akkor ne legyek mogorva!

Tíz napja semmit sem írtam.
Még egy árva vacak sort sem.
Ilyen sokáig már régen nem bírtam.
A levegő-hiány létemtől old el.

Tíz napja nem írtam semmit.
Ezt is csak úgy idekenem.
Ennyi telik tőlem csak most is.
Csak hogy valami mára is legyen.

Te sem vagy fehérebb

 Hommage Nagy László

Rémálommá vált egy
keserédes álom.
Semmi nem emel túl
minket a halálon.

Mily sokat vergődtél!
Megszenvedtél érte.
Hosszú volt az utad,
semmi lesz a vége.

Akár sivatagban
útjelző fa híján
eltévedő vándor:
kóró nő a sírján,

így bolyongok én is
szomjtól elepedve,
azon nem enyhíthet
a föld, az ég nedve.

Lásd, bár lila voltam,
vörös, mint a véred,
lett a színem holtan.
Te sem vagy fehérebb.

Mérges gomba tanmese

Az erdőben mérges gombák nőnek.
Egyre-másra felütik fejük.
Fagynak nem, de örülnek esőnek.
Jobb még szóba sem állni velük.

Könnyen felismered a galócát:
virít. Mérgesen pöffeszkedik.
Ne hidd, mit mond! Jólétet nem hoz rád,
elpusztulnak, akik benyelik.

Ne saját károdon tanuld azt meg,
mi a méreg, mi az enni jó!
És ne rágja szájba szajkó, petymeg,
mit gondolj arról, ami való!
Mérges gombáktól ne részegedj meg!
Halált hoznak. Mint várban faló.

Charles Wright: Kis elégia egy öreg barátért

Hát most megkaptad.
           Minden fasza, aztán a szív meghülyül.
Ütnek, újraélesztenek, pofoznak, lélegeztetnek.
Jézusom, hogy jutott idáig,
           az agy kiporszívózva, aztán kész,
mindenki föléd hajol, és egy sincs, akit ismernél?

Annak a fényében, amit beszélnek,
           a Via Mantova is benne volt?
Vagy ez a Via Duomo 6., földszinti apartmentje
Veronában, 1959-ben?
Vagy mindez Krétán volt,
           Ascianoban és S. Giovanni d'Assoban?

Itt az idő emlékezni az elzártakra é selfelejtettekre.
Itt az idő elengedni őket, és túllépni rajtuk.
Nincs gyógyír, barátom,
           még Gileadban sem.

(Caribou)

Munkára biztatnak

Hogy fiatal voltam,
kubikosokkal együtt is dolgoztam.
Gödörben állva lapátoltunk földet,
és talicskán toltuk földhányásokra
pallókból kirakott ösvényen.

Hogy fiatal voltam,
nyomdászokkal együtt is dolgoztam.
Olajos-nyomdafestékes lemezeket tisztogattam,
míg ők ólomba szedték a cikket
kézzel asztalon, vagy mechanikus szedőgépen.

Hogy idősebb lettem,
fúrósokhoz is jártam
a koronafúrókból kikerülő fúrómagot leírni.
A magláda mellé térdelve kérdeztem a fúrómestert,
hány méterig is mélyítettek teljes szelvénnyel.

Most, hogy idősebb vagyok,
már nem ilyen munkákat végzek.
Mégis csodálom, hogy azok akarnak dolgozni küldeni másokat,
akik nem rakodtak almás ládát a vasúton,
nem tisztogattak olajos rézlemezt lavór petróleumban,
nem lapátoltak földet gödörből talicskába,
nem vittek két vödör betont a második emeletre,
nem írtak le fúrómagot november végén,
nem készítettek százhetvenöt ezer tonna ásványi nyersanyagról jelentést,
nem mentettek életet vesét szétrázó mentőben,
nem vezettek metrókocsit húsz éven át baleset nélkül,
mert készen kaptak mindent,
mert beléjük emberek vetették bizalmukat,
hogy majd megszolgálják azt
az élet könnyebbé szervezésével,
de nem tették.

Cserében munkára biztatnak.
Ők.
Engem.

Húsevő virág

 Ma este húsevő virágot nézek
sötét keretben lóg fehér falon
kelyhéből nem csorognak mézek
nem legeli őt le egy barom.

Ma este húsevő virágot nézek
a szerelem ez szívet zabál
nem legyek dongják körül éji rémek
csak kavarog egyre a maszkabál.

Ma este húsevő virágot nézek
vöröslő színe artériás vér
kelyhéből szállnak bódító mérgek
de az élet nélküle mit sem ér.

Charles Wright: Kegyelem II.

 Igazság, hogy a fiatalság törekvései szenes csíkokká égnek az évekkel.

Ma este csak az emlékek a társaim, meg a kegyelem.

Milyen szép lenne, ha túlélhetnének minket.

                        De nem tudnak. Vagy nem fognak.

Nincsen számunkra vénasszonyok nyara. Durvul, és sötétedik,

a napnyugta teliholdat húz az égre hosszú ujjaival.

Jobb is így.

        A kegyelemből kimaradtak tiszták, mint ahogyan azok is, 

akikre nem emlékeznek.

Üvegbúra alatt

A címet Sylvia Plath regénycíméből kölcsönöztem


 Van a világban néha valami álomszerű,
ami oly könnyen fordulhat rémálomba,
amilyen könnyen a Holdat ányékolhatja be egy felhő
egy csillagfényes, teliholdas éjszakán.
Mintha üvegbúra alá szűrődne át a
"Jó napooot! Kisegííít?", vagy a hosszú kocsi 
másik végéről a "Hagyjál békén, nem megyek veled sehova!",
de csak az tart meg az álomvilág bódulatában,
hogy még nem szegezik a torkodnak a kést.
Máskor azonban kiragad ebből a világból
a volt csepeli pártmunkásból agresszív nácivá változott, hórihorgas öreg,
aki miután a HÉV alá próbál taszítani,
még azzal is megfenyeget,
hogy lerúgja a kalapot a fejedről.

Egyébként is: ki hord ma kalapot ebben a világban?
Sport fejfedő a divat,
vagy kötött sapka,
mintha az idők változása nem csak a létre,
hanem annak felfogására is hatna.

Ami valószínűleg így is van:
létünk annyira megváltoztatja gondolkodásunkat,
hogy már ezt a gondolatot is tagadjuk
mindennel együtt,
ami egy nemesnek indult,
de sokszor rémálomba fordult világra emlékeztetne bennünket.
Tagadjuk egy másik,
lassan szintén rémálommá fejlődő világban,
és sem a búra alatt,
sem annak üvegfalán túl
nem hiszünk többé semmiben.

Ködkeverő

 Lassan többé én ki sem ismerem ezt a világot.
Ködben úszik a lét. Nincs, ami fénylene már.
Úgy kavarognak a dolgok a múltból bent a fejemben,
mintha az őszi idő lenne a ködkeverő.
Itt egy vágy, ami múlt, és ott egy szép szerelem tűnt
tőlem messzire el. Ködre a semmi felel.
Jól tudom én, nem az ősz, ami ködbe borítja a létet,
én tudom azt magam is, hogy a köd forrása a szívünk,
s Nap nem tünteti el.

Látni és láttatni

Meglátni az öregasszonyban a fiatalt,
a hajlott vénben a délceg férfit.
A bukásban a fényes diadalt,
a hétköznapok szürkeségében az égit.

Smaragdot sörösüveg-szilánkban,
ahogy a hátsó udvarban csillan rajta fény.
Téli földet nézni, siváran,
de a barázdákban már ott a remény.

Meglátni az időt, ahogyan morzsol,
a rozsdát, amint eszi a vasat.
Látni, lesz gyerek, aki térdet horzsol,
és lesz kabát, ami tovább hasad.

Charles Wright: Cake Walk

(fordítás)

Láthatatlan, nem hallható dolgok.
Mindig valami, ami után vágyódni lehet,
                                   mivel minden, ami írva van,
együtt vágyódik velünk,
a nagy kék kócsag mozdulatlan és nyakát csavarja a kerítés-kapun,
egy negatív vonzás a Napból - a mező végét söpri...
Tizenegy szarvas a boldogság Mark Morris táncában
a fénynél áttetszőbbek, bár nehezebbek,
                                   ha egynél többet pislogsz.
Tanultuk, hogy van a fény, és van a Fény.
Megtenni, amit kell -- észrevétlenül -- és senkiért.
A nyelv, amiben kicsi,
                                   be van szőve bőrünk alá.
A csillagok csírái fertőznek minket.
A kócsag megfordul csapján, nyakát tekergeti.
Hallja, amit mi nem hallunk,
                                   látja, amit mi hiányolunk.
A szarvasok kitáncolnak a napfényből, egyik a másik után. 

 

(in: Caribou)

Vissza nem térő dolgok

(Charles Wright: Cake walk)

Mindig maradnak nem látható dolgok,
amelyek után vágyakozni lehet.
Ahogyan egy csóka röppen fel a faágról,
vagy mókus szalad fel a ferde fatörzsön,
hogy egy szökkenéssel
a szomszéd fa ágvillájában teremjen
a levegőben lompos farkával irányítva magát,
vagy amint a novemberi napfény vonja aranyba
a fák alatt barnuló avart
és a fák-bokrok felkopaszodó,
lassan a hosszú, hideg, fagyos télre készülő ágain
még a nyárból ott maradt leveleket,
úgy üt meg bennünket a vágyódás
valami nyomtalanul elmúlt,
és vissza soha többé nem térő
lehetőség után
a boldogságra,
amelyről nem tudjuk,
mi is lehetett volna,
mennyivel is lett volna más vele életünk,
csak azt tudjuk, érezzük
abszolút bizonyossággal,
hogy elmúlt,
és többé vissza sem térhet már.

Meztelen nő lépcsőn sztroboszkóp-fényben

 

Duchamp nője szétesett,

nézni mégis élvezet,

hogy a lépcsőn lefolyik,

mint Duna víz Nápolyig.

Mint többször exponált kép,

Duchamp nője mégis szép.

Bár olyan mint egy robot,

amint lépcsőn ballagott:

kicsit merev, szögletes,

nincs benne semmi nemes.

Mint lécből szegelt szobor.

Az egész mégsem komor.

Náci vagy bolsevik hős,

ha férjezett, vagy ha nős,

is mind ilyen szögletes.

A leszállás végleges?

És jó sokan van a nő

(a tömegben az erő?).

Mint emlékmű-oszlopok

a téren. (Innen lopok?)

Befagyott a pillanat,

majd rárakott még sokat.

Minden fázist egyben lát

(a nő fönt hagyta a ruhát).

Mint egy film: áll, úgy mozog,

vagy ha sztroboszkópozok:

csak a mozgás az idő.

Lépcsőn jön le az a nő.

Nem találtam. Beesteledett

Az utcák torkolatából alkony szivárog,
mint eldördült lövés után
puskacsőből a füst.
Még nem megyek, még kivárok,
bár már a holdkorong néz rám bután
az égről, mint fénylő ezüst.

Indulnom kellene lassan haza
az utak tekergő belein keresztül,
még mielőtt leszáll az éj,
bár időbeosztásom nem szoros: laza.
Vállaimon sötét kereszt ül,
és nincsen hang, hogy szólna: ne félj!

Még várok egy negyedórát, amíg teljesen
be nem sötétedik,
és azután elindulok.
Ha addig nem lesz változás, tovább nem keresem.
Mindegy. Tudom, végül így is,
nélküle is elmúlok.

Vadászat

 

Egy zöldes döglégy asztalomra szállt.

Mellső lába szárnyát tisztogatta,

amíg néztem, csak nem hagyta abba.

Úgy mosdott ott, mint egy deklasszált.

 

Talán csak nem uzsi morzsát talált,

egypárat úgy odapotyogtatva

asztalomra ez a kis ebadta?

E légy bizony itt talál most halált!

 

Az újságért nyúltam alattomban

- kormányfőnk lángszava lobog benne:

Irtsd az ellent! Más dolgod nem lenne.

Emeltem: most agyoncsaplak nyomban!

Dülledt szemével még visszanézett,

és röhögött rajtunk egy merészet.

2020. november 3. Blogbejegyzés

November 3.-án 16:30-kor a Boráros téren Hév pótló buszra szálltam, amikor fölhívott a kollégám. Közös kolléganőnk, aki a múlt hét közepe óta home office-ban dolgozik, a múlt héten tesztelték erre a vírusra, és ma megkapta a teszt eredményét. Erről főnökünk tudósította kollégámat, miután telefonon beszélt a hölggyel. Megkérdezte, kívánunk-e Home officeba menni. Most. Holnap visszatérünk rá.
A kolléganővel még kedden beszéltünk, bejött az irodába, megállt az ajtóban másfél-két percre - valami munkával kapcsolatos témáról volt szó. Másnaptól ismét otthonról dolgozott, mint ahogyan korábban is volt rá példa. Én mintha két hete egyszer jártam volna az ő irodájában kb 10 percre...
Na most. Ha nem vagyok fertőzött, minek maradjak otthon, ha Orbán KISZ titkár elvtárs és Cecike barátnője szerint eddig nem kellett? Ha fertőzött vagyok, akkor jó eséllyel mindhárom fiam és feleségem is az.
De teszt nyilván nem elérhető
Van üzemi orvos, de az ebben az ügyben nem kompetens (másban sem nagyon, mint hallom, noha nekem nem volt vele rossz tapasztalatom).
Hívjam föl a háziorvost?
Haza érve felhívtam a háziorvost. Elmondtam neki, mi van, azt mondta, jó ötlet, hogy otthonról dolgozom, de ez nem karantén, ki is mehetek. N.b. kijárási tilalom lesz éjféltől(?). Tartsam magam távol a családtagoktól, és jelentkezzem, ha tüneteim lennének.
Aztán megint hívott a kollégám, olvastam-e a főnök levelét. Nem, mondtam, aztán elolvastam. Holnaptól otthoni munkára rendelt a főosztályvezető 10 napra. Holnap reggel bemegyek a laptopért - épp ma járt az eszemben, hogy el kéne hozni - aztán vissza is jövök.
Aztán írtam a hetedikeseknek, meg felhívott Imre, vele vagy fél órát beszéltük, írtam Edinának,aki válaszként panaszkodott egy sort. Ezekre csak hümmögni tudok, érdemben hozzászólni nem, de kell, akinek kipanaszkodhatja magát (miért nem a párja?).
Aztán megjött a feleségem, közöltem vele, hogy holnaptól karantén, és háromnegyed tíz lett.
Fáj a torkom, ég a gyomrom - savtúltengés tavasz óta, semmi nem változik, csak kaptam hozzá a nyárra egy gombafertőzést is, ami állítólag elmúlt, de a torkom azóta is fáj. Savcsökkentőt kellett volna íratnom, ha már beszéltem a háziorvossal, de elfelejtettem.
Elmaradtam a poetry kurzussal is. Már a 9. héten járnak, én az 5.-en.
Szar az egész. Fáj a gyomrom, torkom, innen-onnan rémítő hírek jönnek fertőzésről, tömeggyilkosságokról tegnap Bécsben, ez a kiugrott bolsi-származék ügyvéd bojtárból lett diktátor teljhatalmat kapott.
Öt előtt ébredtem, mint máskor. Hét előtt pár perccel már bent voltam, bekapcsoltam a gépet, elővettem a fiókból a laptopot, és elindultam haza. Negyed kilencre hata is értem, közben beszéltem kollégámmal is. Ő nyolc felé ért be. Összeraktam a laptopot, bekapcsoltam, hogy bejelentkezzem, és dolgozni kezdjek.
Feleségem egy szót sem szólt, tett-vett, mosáshoz készült, mintha nem is látna. Megszoktam.
Igen, de a laptop jelszót kért. Tavasszal nem. Jelszavam a távkapcsolathoz van, a laptophoz nem. Telefon kollégának telefonszámért, telefon a help deszknek, vigyem be a laptopot, csak úgy tudják kiütni a jelszót. Miért nem próbáltam ki bent? Mindegy, akkor leellenőrzöm, jó-e a holnap esti job időzítése. Háromnegyed óra befelé megint. Öltözöm, indulok.
Beértem, közben telefonon tisztáztam, kit kell keresni. Találkoztam az adatbázis gazdával, szóltam neki, holnapután hajnalra kellene a mentés. Oké, írjak requestet a help deskben.
Kiderült, hogy a laptop jelszava hathetente lejár. Három perc volt újra beállítani, irány az iroda. Ellenőrizni az időzítést, amit a kolléga csinált.
Nézzük csak! Ezt most elbaszta. Félrebillentyűzött egy betűt. De jó, hogy ránéztem! Törlöm a jobot, újraidőzítem.
Üres a ház.

Ha minden szétesik

 Ha minden szétesik,
és semmi sem marad
ép,
a versnek is darabra törni kell.
Ha minden összetört,
hát törd össze magad,
hiszen nincs az az egész,
amely szimfóniát zenél,
vagy himnuszt énekel.

Ha nincs zene, himnusz, szimfónia,
a bartóki hangzavar marad,
de senkinek sem kell aggódnia:
e zűrzavarral nem mérgezed majd,
csakis önnönmagad.

Ha minden szétesik körötted,
miért a vers maradjon meg tökéletes-
nek?
Ha úgyis mások döntenek fölötted,
hát mondd csak meg:
vajon egy verset végigélni
érdemes?

Amikor már elhagynak a szavak

 Amikor már elhagynak minket a szavak,
akkorra csak a vers, ami megmarad,
mert ha soha senkinek sem mondhatod el,
csak a szöveg az, ami majd megfelel.

Amikor már nem jóreggeltre ébredsz,
a versnek is több köze lesz a zenéhez,
és a mondatok lázas értelmén túl
a vers dallama lesz inkább az úr.

Amikor már semmi másra nem vágyol,
csak a szavak dallamával játszol,
és nem vársz értük kapott elismerésre,
talán elérkezel a költészethez végre.

Nullba merült

Nullba merült a gondolat,
a lélek elfagyott.
Eldobálja a gondokat,
semmit sem hagy meg ott,
ahol támadt a zaj, zavar,
és minden olyan kusza.
Letisztul így majd hamar.
Nem marad buta
az ember, bár a semmi csak
kényszerű akadály.
Nincsen semmi, de ni csak!
nem marad homály.

Hajnali személy

Tompán fénylik a sín a hajnali ködben.
Nyikkan, zakkan, szusszan, döccenve megáll.
Nem túl későn, épp idejében jöttem,
mégis: hol van már az a hajdani nyár.

Vár a vonat. Még pár percig a csend.
Aztán indul a vég állomása felé.
Mi az, amit a lét nekem végül idecsent?
Hogyan állok majd ítélőszékem elé?

Indul a járat. Csupa szürke a lég még
odakint, túl az ablaknyi üvegen.
Ha nem tudnám, kel a Nap,félnék,
már eltemettek engem elevenen.

Tompán fénylik a sín az utolsó
peronon állva az ablakon át.
Nyugatra tart a vonat; én láthatom
ma a kelő Nap első fénysugarát.

végvári vitézek

vasárnaponként
eljárnak vadászgatni
helikopteren

háziállatot
ölnek helikopterről
és viszik haza

a kereszténység
végvári vitézei
helikopteren

 

Elveszett idő

Megint esik. És későn ébredtem ma fel.
Modern költészetet tanulnék,
de elkéstem nagyon.
Az időnek háta mögött
járok, és a távolság már egyre nő.
Az óra hangosan ketyeg az asztalon előttem,
és oly sok lenne még a munka!

A barázdán végigért a tű, lejárt
a lemez, cserélni kell, vagy megfordítani.
Lehet, ez másra vár már. Én
fiammal jártam kint a reggel,
cipőm beázott, a séta véget ért hamar.
Azóta ismét modernek.
És az óra itt az asztalon,
amint kiméri
az elveszett időt.

Más úgysem tölt el

Mondd, szeretsz?
De miért is szeretnél?
Nincsen bennem semmi szeretni való.
Nevetsz?
Persze, kinevettél:
nyárnak hittem, de esett a hó.

Keringtünk a Szajna parton
- vagy a Sziget volt az talán -,
mint sárga levelek a szélben.
A történetben nem volt pardon:
ott feküdtem a lét asztalán,
életemben először nem féltem.

Mondd, szerettél?
Csak egy kicsit, úgy egyáltalán?
Megjött a kemény tél?
És koppant a levél
fagyottan a földnek falán,
hogy párhuzamban fagyos földdel,
arccal arra vártál változást?
Tudtad, többé úgysem tölt el,
ha találnál mást.

Teremtsd a fényt

Az éjsötétben messze csillogót,
teremtsd a fényt, ha már leszállt a köd,
s az árnyak lesnek rád bokrok között,
s nem játszhatod a gondtalan bohót!

Hiába, no! Ha már megírta más,
a cél az mindig ugyanaz marad:
megtörni az átok-sötét falat,
hogy fogyjon csak a hitetlen Tamás.

Ha semmi van, meg kietlen sötét,
meg vad mocsok, amely beléd ragad,
a fényözönnel áraszd el magad
mind a mást, aki nem leli övét.

Magadból verssel űzd sötéted el,
ha nincs, aki hívásodra felel.

Háború a szívekben

Folyton csak a háború
a jó, s gonosz között.
A derűre jön a ború,
ami már szívünkbe költözött;
ha győzelemre tart a harc,
az veszteség nekünk,
akárki győz, az kudarc.
Csak a Semmiben hihetünk.

Folyton csak a háború.
S ki mondja, ki a jó?
Senki sem lesz már szomorú,
ha betalál egy golyó.
A győztesből lesz új elnyomó,
ha alul is volt előbb,
ha szerény volt is, lesz mohó,
ő lesz előkelőbb.

Folyton csak a háború.
Dúl odakint és bent.
Az emberi lét nyomorú,
soha semmire se ment,
ha a háború beköltözött
a szívekbe, magas ég!
Az ellentmondások között
elvész az emberség.

Lepketánc

Ősz fejem körül az éji lepkék
csaponganak oly rendületlenül,
névjegyüket nálam, hogy letennék,
ha a fáradt idő az éjre ül,
s hiába is kergetném el őket,
egy rebben el, a többi visszaszáll;
csak nem tudok szabadulni tőled.
Pedig olyan rövid volt az a nyár.

S a lepkék csak egyre-másra jönnek,
ha fény világol, vagy hogyha sötét
önti el a fényt. Mi baja önnek?
kérdik, miért nem issza már sörét?

Talán, mert a lepkék visszaszállnak,
míg csak helye lesz arcomon szakállnak.

Ha mondtam volna

Ha mondtam volna, tudta volna,

tudom, tudta volna, ha mondtam volna,

tudtam volna, hogy tudná,

tudta volna, hogy tudom, hogy tudja,

ha mondtam volna.

Nem mondtam, hát nem tudom, tudta-e,

nem tudhatom, tudta-e, nem mondta.

Nem mondta, hogy tudja-e, hát nem tudom.

Nem is mondhatta volna, ha nem tudta,

ha mondta volna, nem mondhatta volna, hogy nem tudja.

Ha mondta volna, tudnám, hogy tudta.

Ha emlékeznék.

Hetesre hagytam

Nem lettem tudós
Nem lettem költő
Egyik szavamat
másikba öltő.

Nem lettem író.
Lehettem volna?
Lenne egy pár könyv,
másképpen szólna.

Nem lettem szobrász,
nem lettem zenész,
de olykor elhagy
a józan ész.

Nem érdekelt a
tőke, a vagyon.
Batyum, amim van,
mind rátok hagyom.

Vitéz sem lettem.
Csak talpas vagyok.
Hírnév, dicsőség
énrám nem ragyog.

Nem lettem szerető,
pedig szerettek,
más álma nincs is
nagynak, gyereknek.

Az első hatban
vannak szép dolgok.
A hétre hagytam:
nem lettem boldog.

Charles Wright: Vízesések

Mikor is jutunk arra a felismerésre,
hogy minden eltávolodik tőlünk?
A korral jár, a szeretet-hiánnyal, vagy azzal
a Gyásszal, hogy nem vezet létra a felhőkhöz?
Bárhogy is, a mindennapokat éljük, amint azt kell,
amíg valahol a hátunk mögött
vízesések zuhannak, és haladnak tovább
a messzeség mérhetetlen mámorába.

Waterfalls

When is it come to the realization
that all things are wandering away?
Is it the age, is it the lack of adoration, is it
Regret there's no ladder to the clouds?
Whatever, we inhabit the quotidian, as we must,
while somwhere behind our backs
waterfalls tumble and keep on going
into the deep desire of distance.

(in: Caribou)

Csak az ég, meg a föld

Csak az ég, meg a föld, meg a fák még.
Csak az erdő, fű, fa, virág.
Ha a nap süt, a fény, meg az árnyék,
a sötét sohasem, mert rág.

Csak a fel, csak a csúcsra az élet?
Sohasem lefelé? Igazán?
Sohasem a homály, rémek,
az agyon vonuló karaván?

Csak a szép, csak a jó, csak a kedves?
Kisöpörni a könnyet, a kínt,
ne legyen vörösen nedves,
ne legyen véres a sín.

Alice Walker: Kifogás

Kifogás

Ma este talán a bor (vagy annak hiánya),

vagy egy levél te tőled (vagy annak hiánya),

csak ülök,

és az eső udvarias csendességét hallgatom,

egy verset írok, azon ölöm magam --

csökkenti kínomat --

Ma este esik, a holnap tiszta lesz,

és azt mondom majd, "a tegnap épp ilyen volt,

kivéve az esőt...

és szorít a cipőm".

Excuse

Tonight it is the wine (or not the wine)
or a letter from you (or not a letter from you)
I sit
listen to the complacency of the rain
write a poem, kill myself there

It brings less pain--

Tonight it rains, tomorrow will be bright
tomorrow I'll say "yesterday was the same
only the rain...

and my shoes too tight."

Lerészegedni

A kör, amely téglalap,

könnyedén préselődik,

ha meghúztad a fülét,

és kiürült.

Louise Glück: Krátertó

 Háború volt jó és gonosz között.
Úgy döntöttünk, a testet hívjuk jónak.

Ez tette a halált gonosszá.
A lelket teljesen
a halállal szembe fordította.

Mint gyalogos katona,
aki nagy harcost szolgálna, a lélek
a test mellé szegődött.

Ellene fordult a sötétnek,
a halál minden formájának,
amelyet csak felismert.

Honnan jön a hang,
amely szerint azt kell higgyük,
a háború gonosz, amely szerint

azt kell higgyük, a test tette ezt velünk,
az késztet félnünk a szerelmet

There was a war between good and evil.
We decided to call the body good.

That made death evil.
It turned the soul
against death completely.

Like a foot soldier wanting
to serve a great warrior, the soul
wanted to side with the body.

It turned against the dark,
against the forms of death
it recognized.

Where does the voice come from
that says suppose the war
is evil, that says

suppose the body did this to us,
made us afraid of love—

Maszk

Maszkoljuk magunk.
Ezen nem változtatott
a pandémia.

Szétesik

Mindünk szívében égi tűz, ha égne,
az életünk lehetne szebb talán,
de világunk szétesik, mint a kéve,
s vad ár dörög minden várunk falán.

Hiába bármi. Összeraknád fejben,
szanaszét zümmögi magát a lét,
és csak vergődsz a napok között,
mint a légy a tejben,
és bárhogy taposol,
sohasem éred el a mesét.

Az évek közben darálóba fognak,
vér fröcsög a szívből, a csont meg úgy ropog,
mint amikor csirkecsonton vad táncokat ropnak
valami elfeledett törzsi táncosok.

És nincs menekvés.
Csak tapos a csizma,
hogyha nincsen, aki megölelne.
A tompa kés
holnap tompább, mint ma,
nyiszál,
hajcsomók hullanak öledbe.

És a világ,
amely oly összefogott volt,
már szétesett:
puszta és sivár,
vagy lehet,
csak benned van egy szürke folt.
Az ember verset vakog.
Vagy halálra vár.

Nyomorultan szeress

Engem nyomorultan szeress!
Három napos borostás-részegen,
hogy csak vigyorgok vissza vén-hülye-félszegen
elhagyván télikabátomat egy padon!

Bennem ne kellemet keress!
Könnyű szeretni fiatal-délcegen,
amikor jó erőben van még mindkét kezem,
és viszonzásként fényes jövőmet adom.

Rankine-t olvasva

 Észveszejtően nyikorog a csuklós busz, a sárga kapaszkodó rudak billegnek szemed előtt, amint a mobil kezedben táncoló, világító téglalapjáról fölpillantasz; Claudia Rankine-t olvasol, aki éppen megállapítja, hogy fekete nő létére egészen kellemesen illatozik a blúza a buszon, amely - feltehetően - zörög vagy nyikorog, és a kapaszkodók szintén billegnek az ember (asszony - akkor huszon- éves, fekete nő) szemei előtt, amint felpillant mobiljából, vagy gondolataiból.
Ő fölteszi szemüvegét, ez különbözteti meg a többiektől, írja, te leveszed és zsebre teszed, mostanában könnyebben olvasol nélküle, egyébként is az elmúlt három hónap során kettőt már elveszítettél buszon billegve, ez a legrégebbi, utoljára három éve hordtad, mielőtt a barátod felesége nem csinált neked egy új multifokálisat. Gondosan hátra lapozott a katalógusban, innen válassz keretet, az utcáról beeső vendégeknek idáig nem lapozunk el, nekünk is élni kell valamiből, ezek az olcsó keretek. Azt hagytad el. Meg egy másikat.
Közben már átszálltál villamosra, az Oktogon metróállomásnál jársz, Claudia Rankine a buszon maradt, talán egy Greyhoundon utazik éppen, majd egyszer még talán megtudod, eláll-e az eső a busz ablakán kívül, amit az imént, szemüvegét feltéve konstatált - talán éppen New Yorkba tart egy felolvasásra, vagy Al Filreis invitálására Philadelphiába - bár oda nem utazik el, hiszen azokon a felolvasásokon mindenki élő youtube streamelésben és video konferenciákon vesz részt kiváltképp ebben a pandemikus helyzetben.
Ismét felpillantasz, mindjárt megérkezel, füledbe zeng "ha valaki ezt nem teszi meg, munkatársaink kizárják az utazásból", és amint a melletted beszélgető (fehér) nő mondja a másiknak, "az nem a harmadikon van, a másodikon", a következőnél leszállsz.
Bűzlik a levegő a maszk alatt, biztosan a gombás fertőzéstől -- biztos vagy benne, hogy egy maszktól kaptad még tavasszal, és azóta nem sikerült tőle megszabadulni - , megérkezvén le is veszed, lefújod kezeidet alkoholos fertőtlenítővel, bekapcsolod a gépet, és miközben a nap várható eseményeit veszed számba, délután végre eladod a huszonöt éve megvásárolt telket, amely már akkor sem kellett a családban senkinek, és amelyet egy évtizede próbálsz eladni, no magadat azért annyira meg nem törve ez ügyben, és még haza is kellene érni, hogy az egyik, a másikat időben ütő, online programod legalább egy részén részt tudj venni - magadnak tartoznál csak vele -, ismét Claudia történetét olvasva, a háttérben folyton ott zizeg a fejedben - szívedben (?) - egyfajta önvád: harmadszorra már elutasítottad, hogy segítsél, bár igaz, kerek-perec megírtad, az előző(ke)t nem kell megadni, de mégis elutasítottad, hiszen ez mégsem tartható a végtelenségig ismétlődően hatvanhármon felül így hét év után.

Úttest

 Forgalomtól elzárt terület.
Az aszfalt felbontása előtt festették.
Negyedébe friss aszfaltozás ékelődik.
Autók sora megy keresztül rajta.

Dupla záróvonallal védett autóbusz sáv.
Külső sávban autó jön,
U alakban fordul
a kétszer dupla záróvonalon keresztül.

Vékony vízfilm az aszfalton.
Vagy csak a hőségtől tükörré vált levegő-réteg?

Megállok a járda peremén, elengedem a buszt.
Megáll, sofőr int, menjek át.
Mögüle gyors személyautó húz ki elém.
Elsöpör.

Sárga, kerek levelek a fa alatt a járdán.
Megcsillan raktuk a délutáni napfény.
Ki lehetett ennél a fánál Júdás?

Nyávog a bazalt.
Itt-ott csorba fogsorok.
Gömbölydedre koptatták az évtizedek.

Szürke világosabb és sötétebb foltjai.
Egymásba hatolnak,
egyenesek választják el őket.
Közművek története van beléjük írva.

Fehér

Olyanná leszek,
akár az öreg hegyek.
Hajam már fehér.

Buzgárok erdőben

Őszi séta az erdőben.
Még mindig jó erőben,
Láb alatt zizegő avar.
és semmi nem zavar,
csak szél fúj a fák között.

Lábam gyaloglásra termett.
Ugatás töri a csendet.
Kiharap belőle egy darabot.
Valaki egy szívet faragott
egy ágra, az elágazás fölött.

Egy betű sincsen benne,
olyan, mintha üres lenne.
Mintha a tél töltené fel:
rég felhagyott a mesével.
Vagy a Föld a Holddal ütközött?

A fák mindegyike reszket,
és látom, hogy ez csak a kezdet.
A végig hosszú az agónia,
az embernek nem kell aggódnia,
bár sosem volt egész, ami ma törött.

Volt vajon telve a faragás?
Az ember olykor mély kutat ás,
és néz, hogy olyanra akad,
amire nem lenne szabad:
felbuzog, amit már régen eltömött.

Dolgozó ember

Dolgozó ember vagyok,
a szemem ritkán ragyog.
Szürke fölöttem az égbolt,
hogy fénylett, az már rég volt.

Az eső minden nap esik.
Néha éjjel is, reggelig.
Az égen felhők rohannak,
nem adnak helyet a Napnak.

Nem volt ez így mindig.
Az embert a jelek intik:
valami elromlott nagyon.
Átkozott vagyok, ha hagyom.

Márpedig évek óta
folyton monoton a nóta.
Nincsen helye a fénynek,
a tüzek régen nem égnek

A munka tart életben,
bár lehetne él i szebben.
Hogy hogyan, talán kitalálom,
amíg le nem száll rám az állom

A feketerigó

A rigó a fán ült mozdulatlan.
Lassan beesteledett.
Két szeme feketén izzó katlan.
Most a hó is megeredt.

Szél támadt, szédülve néztem:
talán lába odafagyott?
Miért nem repül el? Nem értem.
Ittléte okafogyott,

itt nem kap enni. Nincs kitéve
szalonna vagy dió,
nincs gyümölcs fa alá kerülve,
élelem, rigónak enni jó.

Nem pislant, csak néz előre,
Tollait borzolja szél.
Hangja sincs. Nem megy telelőre.
Vajon tavaszt még remél?

Végleg sötét lett végül,
és már nem láttam a madarat,
hogy aztán elrepült? Leszédült?
Másnapra nyoma sem maradt.

Senkim sincsen

Senkim sincsen.
Sosem volt.
Úgy élek itt,
mint egy holt.

Magányom majd
eltemet
Az zabálja
lelkemet.

Fagyos földön
csillog dér,
költészetem
annyit ér.

Hogyha égre
kel a Nap,
a versből csak
sár marad.

2013-2020.

Repedés a falban

Ha megszólal a kórus,

a gerincen a borzongás.

Élni az ilyen pillanatokért érdemes,

bár a percmutató folyton gödröt ás,

de a köznapok lírája is lehet jeles.

A szürke közönyből kiemelkedő

pillanatokon, mint késélen,

úgy csillan a remény.

Havas hegycsúcs, télen,

napsütésben; bár a fagy

odafent is kemény.

Összekevert, nem passzoló

mozaikdarabkák a lét.

Tétova, andalúziai dallam.

Csak figyeld a szivárgó zenét!

Néha egy-egy repedést nyit tágra a falban.

 

Vegetáció

Egy pillanatra bambán pillogott:
égre nézve, a Nap szemébe tűzne,
rámeredt hát egy lehajló fűzre:
tegnap platán volt. Alatta állt meg ott.

Két kezében is kérget fogott,
mintha obskurus játékot űzne,
vagy szikrákhoz kellene, egy tűzre,
de lelke bizton máshol volt legott.

Mint üres héj, olyan volt az élet.
Máshogy nézte, mint ahogy szokás,
bár tudta jól, hogy lehet, hogy téved,
de az egész mégis nagy szopás.
- Hogyan is felejthetnélek téged! -
villant agyába. S: Nincs gondolkodás!

Télváró

Földre lehulló, sárga levél!
Pár napot élünk, s itt van a tél.
Földre kerengő, őszi levél.
Ráírtad, hogy elmentél.

Újra hidegfront hoz ma szelet,
s tépi a fákról a levelet.
Barnul már ott kint az avar,
nem vagy évek óta, zavar.

Este bezárom az ablakot én:
hajnali fagy jön, ronda, kemény.
Semmi se fűti föl szívemet,
várja csak egyre ma már a telet.

Ezra Pound: Kapcsolat

 fordítás

Végig, miközben az új moralitásról beszéltek,
engem fedezett fel szemeivel.
És amikor indulni készültem,
ujjai olyanok voltak,
mint egy japán papírszalvéta szövete.

Sarah Kay: Mrs. Ribeiro

 Mrs. Ribeiro

Észak Indiában látogattam meg egy iskolát, amikor
évtizedek óta először hallottam ismét. Alig volt hallható
a gyerekek kiabálása felett - a fecsegés és nevetés bugyborékolt fel az udvarról
keresztül az osztályterem ablakain. De ott volt:a selyem szárik suhogása,
és a csecsebecse karperecek csilingelő csörömpje, mintha szélharangok szólnának.
Ilyenek a tanulás hangjai. Emlékszem.

Amikor öt éves voltam, általános iskolám igazgatója volt
Mrs. Ribeiro. Indiai nő volt, gyertyaláng méretű,
és úgy siklott keresztül az iskola folyosóin, mint egy vitorlás hajó.
Egyszer, amikor elég közel kerültem hozzá, hogy megmarkolhassam
selyem száriját, megemeltem, hogy lássam, van-egy egyáltalán lába.
Azt hittem, lebeg.

Szinte könyörögtünk, hogy az irodájába küldjenek: a növények,
úgy függtek fejünk felett, akár a dzsungelben, és mint csendes nevetése.
A felnőtteknek időpont egyeztetésre volt szükségük,
de nekünk nem. És mégha felnőtt-találkozója volt is,
egy halk kopogás elég volt az ajtaján, egy kukucskálás a sarok mögül,
és máris mondta, Sajnálom, kedves, új időpontra lesz szüksége,
most valaki mással kell foglalkoznom nagyon fontos ügyben.

Egy fénylő csillagról van szó. Egy új diorámáról.
Egy könyv újraolvasásáról, csak egy szinttel magasabban, mint utoljára.
Minden osztályt meglátogatott, minden tanulót névről ismert.
Úgy beszélt velünk, mintha mi lennénk az oktatók. Művészek. Tudósok. Atléták.
Zenészek. És azok is voltunk. A világom egy krétás doboz méretű volt,
és minden színre szükségem volt, hogy megrajzolhassam őt.

Egyszer egy New Yorki járdán egy csoport nő
színes szárikban sétált és valaki így kiáltott:
Nézd, anya, azokat az igazgatókat!
A világom osztályterem méretű volt,. Olyan magas, ameddig ujjaimmal nyújtózkodtam:
Kérem, hadd olvashassak én Mrs. Ribieronak!
Hadd mutathassam meg én neki, mit tudok!

Ruhák.
Szoknya. Nadrágok. Zoknik. Cipők.

Állatok.
Macska. Kutya. Madár. Hal.

Nézze, milyen sokat tanultam!

Vendégeket hozott, és művészeket és gyermek állatkertet.
Az iskola parkolójában állították föl a ketreceket,
amíg mi mit sem sejtve osztálytermeinkben voltunk.
Nyulak, tengerimalacok dugták ki orrukat,
de Mrs. Ribiero végül a láma ketrece előtt állt meg.
Ő és a láma hosszú ideig méregették egymást.

Megkérdezte, elég szelíd-e, hogy bevigye az iskolába.
Az idomárok nevettek rajta, és azt mondták, hogy nagyon szelíd,
de a láma nem tudott fölmenni a lépcsőn.
Úgyhogy a lifthez vezette. És amikor az ajtó kinyílt
a második emeleten, ott állta Mrs. Ribiero rózsaszín szárijában,
arany csengettyűivel, a láma pórázával kezében.

Osztályról osztályra lebegett, és csak bámultunk,
éljeneztünk, nevettünk és kiabáltunk.
Száriját húzkodtuk, kérdezve,
Miss, mi ez? Honnan hozták?
Ámulatba ejtett. Kérdésekre sarkallt.
Büszkévé tett bennünket arra, amit tanultunk.

Ruhák.
Szoknya. Nadrág. Cipő. Zokni. Szári.

Állatok.
Macska. Kutya. Madár. Hal. Láma.

Nézze, milyen sokat tanultam!

Megtanított bennünket megosztani. Megtanított hallgatni,
amikor valaki más beszél.
És utána elengedett.

Pitypang magok voltunk, amelyeket a szélbe szórt,
és arra kért, ne jöjjünk vissza.
Ma facsemeték vagyunk. Gyenge ágakkal.

A fényes arcú lány a kuszán álló hajtűivel
ma Camerunban dolgozik egy árvaházban. A sorba rakott,
színes markeres fiú most Chicagoban grafikai tervező.
Aki a legjobb diorámát készítette, most Argentínában
állatvédő. A lány, aki hangosan szeretett olvasni,
ma indiai költő. Megtanított minket repülni.

Én meg egy osztállyal szemben találtam magamat.
Diákjaim ruhám ujját húzkodják, és kérdezgetnek,
Miss, minden költőnek ilyen őrült a frizurája, és bakancsban járnak?
Türelemért fohászkodom. És bölcsességért. És azért, hogy
megszelídítsem ennek a világnak minden furcsa teremtményét,
hogy eléggé magamhoz csalogassam őket ahhoz,
hogy be merjenek velem szállni a liftbe,
hogy amikor kinyílik az ajtó, láthassam diákjaim leesett állát.

Minden vad csodálatukat.
Félelmüket mindentől.
Félelmüket attól, hogy mit írjanak.
Félelmüket a vizsgáktól,
Félelmüket attól, hogy ki kit szeret.
Addig beszélnek ki, amíg nem hallom őket.

Mondtam nekik: hallgassatok: hallgassátok meg egymást úgy,
mintha ti lennétek a tanárok. Művészek. Tudósok, atléták, zenészek.
Mintha tudnátok, ti lesztek azok akik a világot alakítjátok.
Mutassátok meg nekem, mennyi színt ismertek, amivel rajzolni tudtok!
Mutassátok meg, milyen büszkék vagytok arra, amit megtanultatok!
Ígérem, én is ugyanezt teszem.

Sarah Kay: A fogkefe a kerékpár-gumiabroncsnak

Azt mondták nekem, hogy én tisztább életre születtem;

és, hogy te belerángatnál engem a sárba.

Azt is mondták, hogy csak átmész rajtam,

és keresztüllátnak rajtad,

hogy csak forró levegővel vagy felfújva,

és majd állandóan követni fogsz,

én meg nézhetem, amint eltűnsz,

vékonyabb modelleket követsz majd,

és hogy ezek véget nem érő körök lesznek.

De én jobban tudom. Minden durva éledet ismerem,

és láttam tökéletes hajlatodat.

Bármekkora helyre beférek, ahova beengedsz.

Ha téged szeretni azt jelenti, besározódni,

csak kend rám a saradat.

Érted elhagyom porcelán otthonomat. Hozzászoktam

a napi kétszeri alkalomból álló kapcsolathoz,

de veled egész nap együtt lennék.

És tudom, hogy különböző világokban élünk,

és mindketten folyton elfoglaltak vagyunk,

de álmaimban olyan gyorsan keringsz körülöttem,

hogy mindig szédülten ébredek.

Úgyhogy egy napon talán majd elfáradsz az úttól,

és visszagurulsz hozzám.

És amikor belepislogok a reggelbe,

az egyetlen dolog, amit látok, a mosolyod lesz.

(in: No matter the wreckage)

 

 

Pandémia

 Mindig volt egy-egy, aki összeesett az utcán. A szimptómák mindig ugyanazok: görcsös izomrángás, fulladás, kiforduló szemfehérje, és hörgő, habzó száj. A delirium 15-20 perce alatt végzett áldozatával. Az illető egy percben még sétált, nevetve beszélgetett társával, aki lehetett gyereke, vagy felnőtt kísérő, a következő percben rángatózva feküdt az utcakövön. Az egészségügyi jármű mindig csak a rángás vége után érkezett, akkor is, ha az állomás csak egy háztömbnyire volt. Más segítségre nem számíthatott: a kitörő betegség - ellentétben a fertőzés korábbi, levegőn át terjedő variációjának közepesen fertőző voltával - érintéssel terjedt, és rendkívül veszélyes volt.
Az egy-egy korábban előforduló, önzetlen segítő sorsáról: két napon belül minden hozzátartozója elkülönítőbe került, és nagy bizonyossággal meghalt - az állami média részletesen tudósított. Mindezek hatással voltak a népességre: egyre kevesebben merészkedtek maszk nélkül az utcára.
Persze olykor egy-egy maszkos járókelő is megszédült, vagy elesett az utcán. Ilyenkor egy perc alatt megérkezett a speciálisan felszerelt rohamkocsi, és a beteget szirénázva a legközelebbi kórházba szállította, ahol a Bölcs Vezető döntésével hónapokkal előre, rendkívül kedvezményes felárral történt beszerzések eredményeképpen mindig volt egy szabad életben tartó berendezés.
Maszk bőséggel volt. Az olcsó fajtákat jelképes összegért árulták a Honi Dohánytól kezdve a Honi Élelem és a Honi Ital boltjaiig, de árusításuk hatóságilag kötelező volt minden kereskedelmi vállalkozásnak. Rebesgették, kik azok, akik behozatalukból a párt vezetőjén kívül a legnagyobb hasznot húzták. De csak halkan. Még inkább csak négy fal között.
A maszkmegtagadókat pénzbírság és egyéb szankciók is fenyegették, ezeket lépten-nyomon hallani lehetett a hangos hirdetések között, és a régen megszűnt Ellenség színeit öröklő, öles kormányplakátok is harsogták.
Persze volt biztonságos maszk a párt maszkjain túl is. A különböző biztonsági fokozatokat áttekinthetetlen betű- és szám kombinációk jelezték az áruházi csomagolásokon a zsebkendőtől az aktív szénszűrővel és oxigénpalackkal ellátott biológiai-vegyi védőeszközig, amelyet az utcákon cirkáló, felfegyverzett járőregységek is hordtak.
A járvány lefolyásáról és várható kimeneteléről mindenki pontosan értesült. A napi új, igazolt fertőzések száma - az egyre kiterjedtebbé váló hatósági, valamint az immáron saját költségre végeztethető teszteléseknek is köszönhetően folyamatosan emelkedett, annak ellenére, hogy még a lakosság egy ezrelékére sem terjedt ki. A kezdeti híradások 10 ezreléknyi fertőzést és a fertőzöttek 4%-os halálozási rátáját - főleg a legyengült szervezetű, többféle betegséggel küzdő és idős állampolgárok körében, akik már úgyis csak terhet jelentenek a gazdaságnak - prognosztizálták. A prognózist sikerült tartani. A tesztelteknek 12 ezreléke bizonyult fertőzöttnek a publikált adatok szerint, és a halottkémi jelentések is hozták a 3,9%-os arányt.
Hiába, a Bölcs Vezető hónapokkal előre megmondta,,mint ahogyan a hullámok időzítését is jól beállította. Hogyisne! Még egyszer nem.lehetett elkövetni azt a tévedést, ami az első hullám idején a gazdaság visszaesését és ezzel a bevételek elapadását okozta!
A két hullám között született rendeletek - amelyek a készültségi állapot idejére felváltották a törvényeket - előírták, hogy minden állami alkalmazottnak a munkahelyén kell ellátnia feladatát, akkor is, ha azt távmunkában is végezhetné. A Bölcs Vezér informatikai analfabetizmusa közismert volt - ő maga, a "jogász gyerek" - dicsekedett vele nagy nyilvánosság előtt - persze ez még abban a homályba vesző időben volt, amikor a bolsevik palántából a liberalizmust egy nagymágnás pénzén tanulmányozó, a liberális Szövetség elnöki posztjára pályázó, nagy szájú ellenzéki vezér le nem csillapodott, és a keresztény-konzervativizmus álruháján át vissza nem tért kiinduló pontjához, oda, ahol a szélső jobboldali fasizmus összeér apja egykori szélső baloldali elkötelezettségével, a proletár diktatúrával.
De ezt csak kevesek fogalmazták meg. A többség rettegve, vagy bizakodóan adta rá voksát ciklusok óta az összes előre elhatározott kimenetelű választáson, és erősítette meg helyzetét a tendenciózus válaszlehetőségeket tartalmazó konzultációs kérdőíveken.
Mindig volt egy-egy, aki összeesett az utcán. Ám a Liget projekt, az Ép Testben Ép Lélek sportlétesítmény-építő projekt, a csernobil-projekt és más, gazdaságilag kiemelt projektek, amelyek kivitelezését rendre a gazdaságilag legerősebb vállalkozás - a Bölcs Vezető gyerekkori barátja vállalkozása - kapta meg, a járvány ellenére rendületlenül haladt. Csakúgy, mint az ország, az "építésének utján".

Charles Wright: A Holtak Appalachi Könyve

Vasárnap, szeptemberi vasárnap...kint,
mint a Holtak Appalachi Könyvének egy korai lapján, a napfény csillog minden felületen,
galambok ülnek, mint hamis angyalok a faágon, dobozágon,
egy varjú károg, saját sötétsége mélységéből,
ezek mind rétegek, amelyeken át testünk emelkedik, puszta ereink, melyekről a bőr lecsiszolódik.
Például bármilyen megvilágosodás lehet honvágy és szánalom, e két hűbérese az életünk fölötti folyónak,
amelynek vizét érzékeljük az éjszaka
érzetében és még később is.
Kényelmetlen, külvárosiasodó módon
sodródom a batiszt karosszékből a törpe hátsó kert tornácára a füvet és a sövényt ellenőrizni.
Nyugalom, mint a Paradicsom sétányain,
veszi búra alá a délutánt.
A levelek, mint ex-votok, függnek keményen, fénylőn a Mennyek végtelensége alatt.
Minő vázlatos oltárok, milyen üres szentségek!
Mindig csodálatot ébreszt bennem,
mennyire újrakalibrálja a táj a holtak stációit,
ahogyan a szemrehányásokat látjuk,
fura aránya azoknak, amelyeket nem látunk,
Isten hogyan alkotja újra fel-alá sétánkat. Az ősz első pillanatai,
feszítetten tágult és szeletelt, egy rossz arc emelkedik,
bevillan és elillan;
virtuális valóság.
Itt az idő elkezdeni a hosszú megosztást.

Te ezt honnan tudod?

Amikor apád egy együtt töltött este során
elfecsegte barátainak,
még nem volt dolga nővel anyádon kívül,
hangosan kiröhögték.
Miért? Mit gondolsz róla,
kérdezték tőle, azt hiszed,
ő mindig hűséges volt hozzád,
és csakis terád várt?

Te talán tudsz valamit,
amit még csak nem is sejthetek?
kérdezett vissza apád,
mire a hangzavar lassan csöndbe fordult,
mintha a tagadás zaja változott volna
a beismerés csödjévé.

Apádban akkor valami megpattanhatott.
Szívélyes, harsány kedélyessége,
szűkszavú szótlanságba,
nyílt, barátkozó természete
óvatos, ellenszenves visszahúzódásba fordult.
És ilyen maradt azután hamar bekövetkezett haláláig.

Anyád nem sokkal halála után követte.
Amennyire tudom,
soha nem beszéltek erről a dologról.

- És akkor te honnan tudsz mindezekről?

Edzés járvány idején

Lábat lóbál korlátot fogva.
Feszül fenekén a rövid nadrág.
A férfiszemet szinte megfogja.
A vonzást ívelt vonalak adják.

Elfut. A combokban rezeg az élet.
A maszk mögött tán ott a halál,
az ember nem tudja, mikor téved:
a holnapután életben talál?

Ezra Pound: Kapcsolat

Végig, miközben az új moralitásról beszéltek,
engem fedezett fel szemeivel.
És amikor indulni készültem,
ujjai olyanok voltak,
mint egy japán papírszalvéta szövete.

 

 "The Encounter" by Ezra Pound

All the while they were talking the new morality
Her eyes explored me.
And when I rose to go
Her fingers were like the tissue
Of a Japanese paper napkin.

Wallace Stevens: Egy feketerigó tizenhárom nézete

 I.
Húsz hófödte hegyen
az egyetlen mozgó dolog
a feketerigó szeme volt.

II.
Három eszméletem volt,
mint egy fának,
amelyen három feketerigó ül.

III.
Feketerigó forgolódott az őszi szélben.
Parányi része a pantomimnak.

IV.
A férfi és a nő
egyek.
A férfi, a nő és a feketerigó
egyek.

V.
Nem tudom, mit szeressek jobban,
a hajlítások szépségét,
vagy a sejtetések szépségét,
a feketerigó dalát,
vagy ami utána jön.

VI.
A jégcsapok barbár üveggel fedték be
a hosszú ablakot.
Egy feketerigó árnyéka
járt rajta oda-vissza.
A hangulat
az árnyak között
egy felfejthetetlen okra vezethető vissza.

VII.
Ó, Haddam vékony férfijai,
miért arany madárról képzelődtök?
Nem látjátok,
hogy asszonyaitok lábai körül
a feketerigó utánatok jár?

VIII.
Ismerek nemes hanghordozást
és tiszta, ellenállhatatlan ritmusokat;
de azt is tudom,
hogy a feketerigó ott van mindenben,
amit csaki ismerek.

IX.
Amikor a feketerigó elrepül a szem elől,
megjelöli a peremét
a sok kör egyikének.

X.
A zöld fényben szálló
feketerigó láttán
még az összhangzás kerítói is
élesen felkiáltanak.

XI.
Üvegkocsiban
utazta át Connecticutot.
Egyszer csakl félelem nyilallt belé,
és tévedésből
feketerigó-csapatnak nézte
a kocsi árnyékát.

XII.
A folyó folyik.
A feketerigónak repülnie kell.

XIII.
Egész délután este volt.
Havazott,
és havazásra állt.
A feketerigó
csak ült a cédrus ágán.

 

"Thirteen Ways of Looking at a Blackbird"

by Wallace Stevens

I

Among twenty snowy mountains,
The only moving thing
Was the eye of the blackbird.

II

I was of three minds,
Like a tree
In which there are three blackbirds.

III

The blackbird whirled in the autumn winds.
It was a small part of the pantomime.

IV

A man and a woman
Are one.
A man and a woman and a blackbird
Are one.

V

I do not know which to prefer,
The beauty of inflections
Or the beauty of innuendoes,
The blackbird whistling
Or just after.

VI

Icicles filled the long window
With barbaric glass.
The shadow of the blackbird
Crossed it, to and fro.
The mood
Traced in the shadow
An indecipherable cause.

VII

O thin men of Haddam,
Why do you imagine golden birds?
Do you not see how the blackbird
Walks around the feet
Of the women about you?

VIII

I know noble accents
And lucid, inescapable rhythms;
But I know, too,
That the blackbird is involved
In what I know.

IX

When the blackbird flew out of sight,
It marked the edge
Of one of many circles.

X

At the sight of blackbirds
Flying in a green light,
Even the bawds of euphony
Would cry out sharply.

XI

He rode over Connecticut
In a glass coach.
Once, a fear pierced him,
In that he mistook
The shadow of his equipage
For blackbirds.

XII

The river is moving.
The blackbird must be flying.

XIII

It was evening all afternoon.
It was snowing
And it was going to snow.
The blackbird sat
In the cedar-limbs.

 

Hiszem, meguntam

Azt hiszem, meguntam,
és már rég nincs tovább
mímelni konok ostobát.

Mind, amit csak tudtam,
nem számít odaát.
Elfelejtem most már tehát.

Szövegekbe bújtam.
Rím, ritmus körbezárt
elkerülni majd a halált.

Az ember csak úgy van,
hogyha semmit talált,
azt gondolja, hogy nem is várt.

Fire-breathing hills

(Dickinsonian mode. Translation from Hungarian)

There are mountains fire-breathing,
snowy, reaching for the sky.
Should I be a deep ravine,
if I have to choose, but why?
sith there is no answer when
a mountain asks, only from sky,
- they are so terribly high,
but you will fall through some days,
and till there is a long way,
to the deep. What's else to say?

Szakadékperemen

 Szél-tépett fa meredély peremén.
Gyökérzete tekergő kígyók fészke.

Kék ing

Kék ing csapkod, lobog a szélben.
Tengervízen tükröződő égbolt.
Alatta, akartam, hogy lánggal égjen
szívem. Egykor lobogott, éltem.
Mára elhamvadt. Rég volt.

Kék ing csapkod, lobog a szélben.
Nem kell mosóvízben külön kékítő.
Én folyton mindentől csak féltem.
Milyen jövő vár már a télben?
Hideg, fehér. Nem rémítő.

Kék ing csapkod, lobog a szélben.
A jövő szakadt, foszlott rongya,
amelytől annyi mindent reméltem.
Semmi sem lett. Már megértem,
akkor is, ha az okokat senki se mondja.

Bíbor sivatag

Bordó ing gyűrődés-mentesen.
Vasalt, bíbor sivatag.
Megfojt. Beborít teljesen.
Sohasem-volt kedvesem,
a világ nélkülem halad.

Volt, és lesz megint

Ha döndülnek majd a bomba robbanások,
mint döndültek már hetvenöt éve lehet,
menekülhetsz a haláltól.
Túl sok választásod
más akkor már nem lesz majd neked.

Zárhatsz magadra vasbeton kapukat
metró-szinten, Duna alatt talán,
ha odafent a halál ugat
még emlék sem lehetsz sokat,
egy kép, gyereked szobafalán.

A hangok ugyanazok ma is,
mint voltak nyolcvan évvel ezelőtt.
Lázálmokat hajtogatnak csakis,
egy igaz sincs köztük, mind hamis,
és megritkítják köröttünk a levegőt.

Háború volt, és lesz megint.
Ez szinte annyira biztos,
mint, a lét, amelyre szemed tekint.
A béke sosem volt túl izmos,
erre az ember már csak legyint.

Ezra Pound: Egy metróállomáson

 Ezeknek az arcoknak a látomása a tömegben:
levelek egy nedves, fekete ágon.

 

In a Station of the Metro

The apparation of these faces in the crowd:
petals on a wet, black bough.

Nyár végi kánikula

Kalapom fejem búbjára tolom,
meleg van: tűz a Nap rendesen.
Ahhoz elég jól megy még a sorom,
hogy régen elhagyott a kedvesem:

Van tejem, van, mit aprítsak bele,
és fedél is van még fejem fölött.
Míg más embernek kilóg a bele,
én írok. Miért vagyok ily lökött?

Kit érdekel ma, hogy mit gondolok,
ily csapongó módon, kit érdekel,
ha látom, letérdepelnek bokrok,
táncolnak fák, ha rigó énekel?
Én magamnak írom verseimet.
Bizton van, aki értük kinevet.

Gyászolni kellene

 Sírni kellene volt szeretőért.
Volt-e nekem szeretőm igazán?
Asszony, féltő, és aki meg is ért,
és otthonná teszi hazám.

Sírni kellene volt szeretőért,
s nincs akiért lehet ejteni könnyet.
De hagyta volna a szívben tőrét,
úgy se lehetne az élet könnyebb.

Sírni kellene volt szeretőért
vinnyogva, mint farkas, a sebzett,
az, aki épp mentette a bőrét,
mégsem lett az élete legszebb.

Sírni kellene volt szeretőért,
üvöltve, hangod halljon az égig,
hamuval szórni a testet pőrén,
úgy gyászolni a voltat, a régit.

Hiánnyal fizetünk

 Sétáltam én is a Szajna-parton,
Miasszonyunk még ott nézte a vizet.
Előbb-utóbb, legalább úgy tartom,
az ember mindenért megfizet.

Augusztus volt, harsogott a hőség,
s egy vén kurva a place Pigalle mellett
nyűtt pongyolában a kapu lépcsőjén
az utcán állva mutatott mellet.

És egyszer volt, hogy szobára mentem.
Egy másik hely, ok, és egy más idő.
A két hely keveredik már bennem,
de az ok össze nem keverhető.

Ugyanúgy izzott akkor is a lég,
a kis szoba a háztetők felett
ugyanúgy látta, hogy még nem elég,
mert egyikünk sem várja a telet.

S hogy egyszer az Ermitázsban járva
a falon lévő festmények helyett
egy arcot lestem, és szívem árva
maradt azóta, arról ki tehet?

És nincs folytatás. Életem ennyi.
Akármi volt, minden félbeszakadt.
Mindenért hiánnyal kell fizetni,
és többé nem kergetni álmokat.

Átmeneti fázisok ismételgetése

 Mindazt, amit megírhatnék, megírták már régen,
olyan sokszor, mint amennyi csillag van az égen.
Mindent, amit elmondhatok, elmondtak már szebben,
aki hallja, mit beszélek, a szeme sem rebben.

Az, amit ma én leírok, ezerszer leírták
mások, kik a nyelvet nálam sokkal szebben bírták.
Minden, ami nekem még majd az eszembe juthat,
már volt sokszor. Az ember csak pótköröket futhat.

S minek írjak? Csak magamnak? Vagy olvassa más is?
Hiszen minden szöveg csak egy átmeneti fázis,
véglegessé akkor válik -- ezt még kitalálom --,
ami után befejezte életem halálom.

Holnap tovább hasad

 Mi van, ha nincs stabil énje,
s vert veri a verőt versben,
és szétesik, mint a kéve,
szempontokat listáz nyersen,

a költő énje egyszerre
hódol be, és behódoltat,
mérget vesz be, és vegyszerrel
gyilkol, sírja a gyilkoltat,

ha a próza átlényegül,
és a líra kopog, száraz,
üvegcserépen fény derül,
amit nincs, ki szerteszálaz?

Gyémát ez az üvegbross itt,
vagy lőre metszett üvegben
kever mindent, csak mondd, proszit?
S változik, ha szemed rebben.

Agyhasadás? Jobbról nézve
az alja van tőlem távol,
s balról: folyhat szava méze,
s mégsem látok a pipától.

Piramist rak koponyákból.
Jade csillog szemgödörben,
mégis ő az, aki vádol.
Véres vizelet vödörben.

Míg a légben napalm izzik,
a Covid dúl. Isteni átok?
Ne higyj nekik, hülye icig!
Mindig csak egymást nyaljátok.

Vérnarancs vált feketére.
Akár cefre, pálinkához,
ha ott hagytad. Ez a vége.
A holnap új hasadást hoz.

Eltolom

Eltolom már messzire önmagamtól:
fölsebezné újra az arca szívem,
és nem adhat géz e sebemre gyógyírt.
Így van az ember.

Eltolom már messzire önmagamtól,
másra néznék, arcra, vagy új határra,
mégis ismét arca lebeg szememben,
bárhova nézek.

Eltolom már messzire önmagamtól.
Annyi mindent toltam el életemben!
Újra? Még egy? Tán nem is érdekes, hisz'
vége a létnek.

Eltolom már messzire önmagamtól.
Miért az emlék, hogyha a súlya semmi?
S két szememben mégis az arca, míg csak
nem fedik érmék.

Cid Corman: Nem azért, mert akarom

Nem azért,
mert mondanom kellene -,
mert valamit akarok -,

mert tudnod kellene róla -,
csak, hogy késleltesselek -,
hogy itt marasztaljalak -,

mert addig érzem itt magam,
amíg te vagy itt -,
amíg te itt vagy.

It isn't for want

It isnt for want
of something to say —
something to tell you —

something you should know —
but to detain you —
keep you from going —

feeling myself here
as long as you are —
as long as you are.