Semmi peremén

Zúg a fej és zavart az elme,
mióta elment életed szerelme.
Az ég sem kékül. Tegnap már fagyott.
Elment. Végleg egyedül hagyott.

Élet szerelme. Nem is volt. Soha,
noha hittem, eljön egyszer még.
Peches voltam. Avagy csak ostoba,
most már nem jön. Semmi. Majd a vég.

Szívemben maroknyi semmi ül,
ott játszik kusza dallamot,
Berget, Bartókot hegedül,
és lábait lógázza le ott.

Mintha végén ülne a világnak.
Nincs túl rajta, csakis ő maga.
Nincsenek gondok, hogy rágnak,
nincsen emlék, nincs haza.

Feledés van, magány és semmi.
Nem láthatsz magadnál tovább.
Onnan már nem tudsz továbbmenni.
Van-e, aki nálad ostobább?

Szilveszter

Petárda szól ma kint.
Bent csend szótalanul.
Az ember olyan, mint
öszvér. Sosem tanul.

Az óév már elment.
A jövő semmit ér:
nincsen, ami felment.
Fülbe sípol a vér.

Egy ablakra felpillantva

A lépcső aljáról fölfele nézek.
Ma még nem sietnék olyan nagyon,
talán várnak még jó borok és mézek,
bár Isten néz ki rám egy ablakon.

Sok ez a lépcső, amely fölfele visz,
megpihenni magamat még hagyom.
De túl sokáig már nem várhatok, hisz'
Isten néz ki le rám egy ablakon.

Nem tudom, e lépcső meddig is vezet,
meddig megyek még idekint fagyon
elfogadva-taszítva a kezeket,
de Isten néz ki rám egy ablakon.

Reggel az állomáson

Hidegre fújta a szél ma reggel
a metsző-kék eget.
Gondok támadnak rád sereggel,
ha senki sem szeret.

A sínen vonat csikorog, és csak
szétmállik az idő.
A szíven jégvirág és jégcsap
egyedül, ami nő.

Éles a napfény, már szinte metsz,
a levegő hideg.
Sohasem úgy aratsz, ahogyan vetsz.
Az ember tiszta ideg.

Indul a vonat. Zökken, lendül,
a síneken csikorog.
Az emberre folyton egy süket csend ül.
Már magában sem morog.

Álló időben

Az elmúlt pár évben
mintha megállt volna az idő,
persze nem állt meg,
sőt sok minden történt, és mégis,
vagy talán, mintha én álltam volna meg
az időben, mintha egy folyó vizében,
hagytam, hogy eláramoljon lábaim mellett,
néha nekivert egy-egy ágat lábamnak,
vagy fatörzs döntött majdnem víz alá,
de mégis, mintha eláramlott volna mellettem
az élet.

Talán a víz alatt is éltem egy ideig
(vagy többször is talán)
levegővételre várva,
vagy lemondva a levegőről
belélegezve a belélegezhetetlen közeget,
hagyván, hogy fölteljen tüdőm, agyam
egy léttel, amely voltaképpen élhetetlen.

Volt, hogy magam is fává válva ágyazódtam
mederfenék-iszapba hagyván, hogy hordalék
borítson el egészen, zombi-mód vergődve át
az elmúló napoknak és heteknek mélysötétjén,
miközben engem meg nem érintő dolgomat
rutinszerűen teszem.

Aztán - sok-sok év után - talán a fény felé
indultam újra, de néha még a víz alá
taszít egy hullám, hogy szívesen
adnám magam a vízhomálynak megint.

Nem beszélhetek okokról,
méltatlan helyzetem talán magam okoztam,
vagy talán a természetnek volt törvénye ez,
ami víz alá taszít, kiemel, és lenyom megint.
Utamról térképet sem készítek,
bár feljegyzéseim
némileg mutatják
a stációkat,
de nincs vonal,
hiszem,
hiszen a változás, az elmozdulás, ha volt is,
parányi.

Kávéházban

Kávéházban ülök, polgárnak képzelem magam.
Egy ősömre ütök, bár a számla messzire van.
Nagyképű szó: ősöm, semmi köze hozzám.
Akkor sem lenne, ha az ő szintjét hoznám.

Kávéházban ülök, mert egy költőnek kötelező.
Egyikre sem ütök, bár lelkem kiégett mező.
Földbe tapostak a napokban engem a gondok,
Mehetnék féregnek. Laposnak. Sosem leszek boldog.

Kávéházban ülök, egy régi lap ölemben.
Mit tenne ő, ősöm vajon a helyemben?
Számlát kérne? Főúr, fizetek!
Bár a számla nulla: ki se hozta a vizemet.

Karácsony közeleg

Kint kopáran kalimpálnak az ágak,
a levél már mind lefagyott
az aranyeső csontvázáról.
Hideg van kint is, bent is,
eltűnt a meleg, ahogyan az ölelés.
Tavasz lesz még a kertben,
a gyep is tele lesz apró virággal újra,
csak a szívben marad meg a tél.
Az ágy hideg, mint a koporsó,
ha ebben is egyedül fekszel, mint abban.
A leveleket felporszívózták
a közterületesek.
Ismét Karácsony közeleg.
A sokadik magányos este veled.

Eltemettél

Eltemettél engem a félhomályba.
Rendbe tettek végül a létnyi gondok,
bár hiszem, már nem leszek újra boldog
életeimben.

Többet éltem, mint amit ember élhet.
Általában századokon keresztül
senki sem volt ennyire hosszu éltű,
s még nem is éltem.

Csak szeressek! Tünde e röpke létünk,
s végtelenné tágul perc, ha néha
csókra csókot, és ölelést megélhet
benne az ember.

Cseng, zsong, fütyül

Zsong a fej, és fütyül az elme.
Beszélt veled életed szerelme,
s te nem segíthetsz rajta.
Akármire is veted szemed,
mindegyre azon jár eszed,
pusztul, romlásra jut, bajba.

Árnyak gyűlnek téli égen.
Volt röpke nyár. Nagyon régen.
Most az ág megdermed.
Egyre zúg, és cseng a semmi.
Nincs előle hová menni.
Már nincs is rá terved.

Hideg nap jön fagyos éjre.
Lélek üvölt föl az égre
másért és magáért.
Cipősdoboznyi az élet.
Elherdáltad, attól félek.
A tű fokán a teve is átfért.

Cseng a fej, a lélek szűköl.
A horizont egyre szűkül,
nincs hová hátrálni.
Megtenni, amit még lehet,
aztán temess el engemet,
ha idő jön halni.

Fotonoknak záporában

Fotonoknak záporában
napozni egy nyári stégen
szörfölni a felületi feszültségen
mintha az Io jege alatt
kergetnénk a vad halakat
senki nem állná el utunk
meglátnánk, hogy mire jutunk
egymilliárd kilométer
ott már szilárd még az éter
is, csak víz folyik mély-sötéten
Jupiter örök fényében.

Henryvé vált

Éjjelente hánykolódik a kis szobában,
hallom, ki se kapcsolja már a számítógépet,
folyton a telefonját bújja, pötyögteti rajta
vacak szövegeit.

Nem jön a hajnal, a megváltó már többé,
mint élő halott, mozog az évek éjén keresztül,
mintegy folytonos delíriumban vergődve
nem jut a fényre.

Kívülről szorítja, belül megfeszíti magát,
elhanyagolja a külvilágot, csak ellenségnek lát
mindent és mindenkit, viselkedni próbál, de
Henry lett belőle.

Nevetséges lenne

Olyan nevetséges lenne,
ha nem lenne sírni való!
Minden ember csak egy faló,
számtalan görög ül benne.

Ha nem lenne sírni való,
talán nevetséges lenne.
S mi siralmast találsz benne?
Ez az élet, ez a való.

Nem jöhet Magyarországra

Jézus, a Krisztus nem jöhet Magyarországra.
Ő is csak egy migráns Ázsiából,
akit a szöges drót tart most távol,
hogy tanait Budapesten prédikálja.

Jézus, a Krisztus minden nap újra éled,
bár megfeszítik őt minden nap ezerszer.
Őt pusztítja újra minden fegyver,
ne használd nevét, ha tanítását nem éled!

Jézus, a Krisztus is csak egy migráns lehet,
aki most nem Egyiptomból menekül.
Nem tevére, vonatra, hajóra ül,
Ha ide ér, akkor ünnepel majd veled.

Mindenki haljon ott, ahol született!
Európának nincsen szüksége migránsra,
gondját, baját senki ne tolja másra!
Ez a kersztény Magyarország üzenete.

Különböző utakon

Különböző utak vannak,
különböző gyötrelmeken keresztül.
Ha meg nem is látod, annak,
ennek is a szívén kereszt ül.

Megfeszíti rajta magát,
hogyha kell, és hogyha nem is.
Lehet szíve aranynugát,
csillogó is, sárga is,

de belül marja fájdalom,
tán nevenincs-gyötrelem.
Értük is szól minden dalom,
akik élik életem.

Különböző utak vannak,
a végük egy: a halál.
Jó lehet az úton annak,
aki enyhülést talál.

Temetni kell

Temetni kell. A hulla rothad ám!
Akármi szép, de bűzlik, egy komám,
ha szertefújja majd szagát a szél,
beteg leszel, akár ha nyár, ha tél.

Temetni kell. Az ám, ha már halott,
imádkozás, a sírás nem hatott,
kísértetként talán még visszajár,
majd feledheted, ha itt a halál.

Temetni kell, hiszen csak mérgező,
ha már halott, nem bírja szív, tüdő,
takarja be és fedje el a föld,
aztán legyen egy új tavasz, egy zöld!

Szélboncoló

Folyton csak önmagam boncolgatom:
a vers-szikét kezembe véve
ejtek sebet a saját húsomon.
Véres bizony. És nincsen vége.

Csak fekszem tepsiben, boncasztalon,
agyamba szúr a lámpa fénye.
Nem létezik sehol sem orvosom,
hogy összevarrna, amint kéne.

Itt is - ott is mélyre metszek néha,
vérig vágok egy ütőeret.
Feszes vagyok talán, de nem léha,
s mégis alig volt, aki szeret.
Elviselhetetlen lesz a lét, ha
vihar van, s nem vetettem szelet.

Szélboncoló

Én folyton csak magam boncolgatom,
éles szikéket kezembe véve
vágok sebeket saját húsomon,
piszkosul fáj, és még nincsen vége.

Kiterítve fekszem boncasztalon,
agyamba világít lámpa fénye,
nincsen sehol sem olyan hatalom,
hogy úgy varrjon össze, ahogy' kéne.

Itt is, ott is mélyre metszek néha,
át is vágok egy-egy ütőeret.
Bár szorgalmas vagyok, és nem léha,
csak igen ritkán volt, aki szeret
életemben, habár akadt néha.
Folyton vihar van, s nem vetek szelet.

Kaleidoszkóp széttaposva

Kaleidoszkóp színes törmeléke.
Egy posztó szív, egy meggyűrődött levél,
vajon ki kérte tőled azt, hogy legyél
jó, ha leszakadt a híd, léted éke
veszett oda, vissza nem lehetséges,
fára sem szállhat újból már a levél.
A pohár törött. Mibe tölthetnél?
Erre a létnek sincsen tehetsége.

Talán egy álomban ismét összeáll,
ami fragmentumokká hullott széjjel,
és folyton szerteszáll minden széllel,
hogy új csomókba, mint ezer szalmaszál,
egy-két villanásnyira rendeződjön.
Ébredés zúzza porrá, vagy az öklöm.

Hogy megtartsam magam

Hogy gyenge elmém szerte ne szaladjon,
hogy összefogott maradjon életem,
akármi is történik már énvelem,
őrület örvénye el ne ragadjon,
ne érezzem, hogy kint fekszem a fagyon,
fogom szigorú rendekbe énekem.
Más lehetőségem nincs is énnekem,
mint a vers, hogy keretet, formát adjon.

Tartom magam a zúgó napok ellen,
süvítve bár rám szemetet hordjanak.
Hát modoromban nem maradt sok kellem,
mondhatod: ez milyen mogorva alak!
De változásra már akkor sincs tervem:
erőlködöm, hogy megtartsam magamat.

Ritmus nélkül csak szöveg

A vers nem ám a rím sorvégeken!
Ha nincs a lüktetés, a sor halott,
habár a gondolat talán hatott,
de kell a ritmus is, hogy jó legyen.

A sornak hallatán leckét vegyen
a tánctanár - a ritmus, ím, adott -
fülébe itt dobog ma, holnap ott;
a vers a ritmus, síkon és hegyen.

A vers ellenben több, mint értelem,
a vers az érzelemmel is kevés,
ha nincs a verssorokban lüktetés,
csak szöveg, amit versnek adsz nekem.

Fényből a mélybe

Mindig izzott fény-teli Nap fölötted.
Féltve őrzött titkaimat kilested.
Eltemettél mélyre, a félhomályba,
égre kacagva.

Most talán már árny, ami meggyötörne,
elrepültek messze a régi évek.
Nem haragszom rád, csakis azt szeretném,
légy vele boldog.

Tabula rasa

Életemben tabula rasa nincsen,
mindent teleírtak már a gondok;
ami volt, a tisztaság már nem kincsem.
Soha többé nem leszek már boldog.

Nem lehet a múltat eltagadni,
hogy jobbra mentél, de jobb lett volna balra.
Ez volt a sors, amit annak hívnak, vagy mi,
de jobb talán, ha nem te voltál marha.

Eurydikéim

Folyton Eurydikéimet siratom,
folyton csak visszanézek.
Sosem jutottam túl azon a tavaszon,
az évek ma bármi vének.

Hádész poklában én maradtam benne,
Eurydikéim mind megszabadultak -
tőlem. Nem gondolom, hogy ez rossz csere lenne:
ne szaporodjanak oly nagyon a holtak!

Folyton arról zeng a dalom,
hogyan vesztettem el egy-egy Eurydikémet
akkor is, ha nem is ezt akarom:
csakis Eurydikéről szól az ének.

A kezdet vége

A vég kezdete volt,
s ez a kezdet véget is ért, de gyorsan,
visszamaradt csak a vég.
Hova tűnt az a kezdet végül?

A magasságban volt benne a mélység,
s mily dermesztő zuhanás
juttatta magasra a mélyet!
S jaj, hova lett a kezdeti síknyugalom!

Egy bizonyosság lett: a kétség,
s oly gyorsan lett kétessé a volt bizalom!
A hiánynak űrével telt föl a lélek,
s nem torzította rúttá a szépet mégsem
a gyötrelem.

A kétség bizonyossága éget:
szürke halállá válik
a ragyogón színes élet,
amikor nincsen szerelem.

Rémek éje

Világos éjjel: fönn a Hold az égen,
az Állatöv ma mégis oly sötétben izzik,
mint az elhamvadó parázs szikrái
fekete bársony leplen
ha lyukakat égetnek.

Látszik az árnyék: az árnyak járnak a kertben.
Világos éjben felizzik most a Kos,
Bika és a Mérleg. Végleg elveszítettelek
téged. A csendben
valahol békák brekegnek.

Nem volt elég

Fáradt vagyok nyavalyáimtól,
leszívják energiáimat,
pedig tetterős lennék,
és oly sok még a teendő.
A szénpor szemem gödre mögött
homályosítja el meglátásaim,
és a folytonos csengőszót fülemben
el nem fedi Brahms hegedűszextettje.

Sötét van, amikor az első sorokat,
és ismét sötét, hogy az utolsókat írom,
mintha sötét lenne az egész külvilág,
s csak a múlt egy hegycsúcsán fénylene még
a lemenő Nap fénye,
ragyogásba vonva azt a pillanatot,
amelyhez ritkuló levegőjű,
nyaktörő lépcsők során,
nem járt ösvényeken,
kőről köre szökellve tátongó mélységek fölött
vitt a kaptató,
és ahonnan mily gyors, és rövid volt az út
a kétségbeesés legmélyebb bugyraiig,
ahol csak a sötétvörös pokoltűz fénytelen lángja világol
az egyetlen, de nem lehetséges utat mutatva
a szédület további mélységei felé.

Sötét van,
de nem az a sötét.
Kihalt, megfagyott tájon járok,
örök szürkületben rovom soraim,
betűt betű után,
szót szó után illesztve,
hogy megörökítsem ez utazás stációit,
a céltalan bolyongást
a fény és árnyék foltjai között,
amely az emberszívbe a némaságban költözött.

Fáradok nyavalyáimtól,
lehúznak, nem emelnek már a gondok.
Sárba taposnak a képek,
amelyek fejemben sorjáznak.
Nincsenek köztük épek,
nevezheted őket laposnak,
de gyötörnek, és nincsen kiút.

De ne ajánlgasd nekem a Fiút,
vagy más hasonló mesét!
Nekem az életből nem volt még elég.

Spirálban

Milyen hamar az út végére érünk!
Még hisszük, talán előttünk a nagyja,
de szívünk egy-egy dobbanását már kihagyja;
a tavaszra várunk, de ősz vége az évszak,
amely a mi várunk. A tél szele szétcsap
olykor a gondolatok között,
s mint akibe a fagy beleköltözött,
megdidereg az ember.
Pedig messze még a december,
még ott zöldell a faágon a levél,
és minden hajtja fülbe, súgja: legyél,
hisz nem voltál még eddig sohasem,
csak egy pillanatig talán, amit a lét odaken,
ha kifekszel néha asztalán.

Tavasz. Ezzel kezdődik az év.
Ha márciussal az ember vízre száll,
május végére talán révbe ér,
és mire a nyári Hold dagad éjjel feje felett,
már hangosan mondja, ne várj soká, megyek!
És hirtelen, mint a napfogyatkozás
tűnik el a fény, támad homály,
csak tántorog, vergődik a hajós
mint örvény és sziklafok között,
keskeny lépcsőn csúszkál, imbolyog
keserves, sötét mélység fölött,
amelyből ráásít a fekete gyötrelem:
rossz úton járok, rosszul vezettem életem,
és most már késő: lehullt a levél,
az ág elszáradt, a válaszút vissza nem tér,
a hajó elment. A füst tán látszik még
a láthatáron, míg szét nem fújja a szél.

Aztán november. Az ág már halott.
Csak egy szem száraz levelet ringatott
tegnap a tar bokrokon a szél.
Mára megjött a fehér halál. Végleg itt a tél.

Herceg, megjön a tél is

Tegnap még volt egy árva levél az ágon,
ott lengett rajta kint, az ablak előtt.
Soha sem mondtam, hogy én a telet várom,
bár a fejem lágya már régen benőtt.

Múlt héten még izzadtam a télikabátban,
ha rám pillantott egy pár igéző szem.
Életemben én mindig a tavaszt vártam,
hogy megjött a tél, szinte el sem hiszem.

Még kint libeg egy árva levél az ablak előtt,
a füvet ma reggel a hó fedi el mégis.
Ha lehet, kerülöm ma még a temetőt,
de tudom, Herceg, megjön a tél is.

Rémek éje

Világos éjjel: fönn a Hold az égen,
az Állatöv ma mégis oly sötétben izzik,
mint az elhamvadó parázs szikrái
fekete bársony leplen
ha lyukakat égetnek.

Látszik az árnyék: az árnyak járnak a kertben.
Világos éjben felizzik most a Kos,
Bika és a Mérleg. Végleg elveszítettelek
téged. A csendben
valahol békák brekegnek.

Ökrök

Ökrökről ma már nem lehet semmit sem írni,
hiszen talán már nincsenek is ökrök többé.
Hogy ekét húztak, abban érdekes nem volt semmi,
alakjuk mára lassan szétoszlott köddé.

Nincs ma már paraszt sem, aki ökrökkel szántat;
nem elég hatékony ma ez a termelési mód.
Az az ökör talán, aki a haladás ellen lázad,
megtagadva magától, de főleg mástól a földi jót.

Ökrökről ma már nem lehet írni semmit.
Ez a kiherélt, lassú eszű, de erős igavonó barom
a múlté. De esze, ereje képes emberben megjelenni:
találkozom ember-ökörrel akkor is, ha nem akarom.

Én nyomorultként

Én, nyomorultként keveset voltam boldog.
Ezek oly dolgok, amelyek efemernek bizonyultak.
Hadd kiáltsam szét tüdőmet is szakítva,
még alig szerettem.

Ajkaidról szállt ide lágy varázslat,
nem nekem szól már, az enyém se néked.
Könnyű intéssel ujjaid messze tőled
küldtek el engem.

Most vörös bor áll a pohárban előttem.
Rózsacsokor csak fejemben a mennybolt.
Állatövnek csillagai az égen
zúgva pörögnek.

Sötét a Zodiákus jegye énfölöttem.
Kő alól rám gyík villás nyelve szisszen,
de túljutok még a pokoli tűzvarázson,
a mélybe' derengőn.

Lelkemen szökken patás ördögöknek képe.
Agyagba engem mélyen beletapostak
fűre, bogárra rothadást, halált árasztva,
de én leszek újra.

Hová ragad el a szél?

I.

Meredek sziklafalon szökellek,
mint hegyi kecske,
úttalan úton járva,
halálos biztonsággal ugrálva kőről-kőre,
patával tapogatva
a számomra egyetlenné vált,
lehetséges utat.
Vonz a magasság,
és félem a mélységet,
ha lezuhannék,
hogy halálomat leljem
az alanti kemény köveken.
Izgalomtól pezseg vérem,
minden ízemben érzem,
élek,
mindegy,
mi lesz a vége az útnak.

II.

Sűrű, sötét erdőben járok
bolyongva-tévelyegve.
Kénköves miazmát lélegez testem,
koporsóban,
elföldelve fekszem,
mint élő halottak valami filmben,
tántorgok céltalan.
A magassági mámor elmúlt,
messze van,
a sötétség mélyül, és végtelen.
Nem lesz feltámadás.
A sötétben csak égő vörös
lávaszem derengése mutat utat;
egyre mélyebbre vezet.
Tövis szaggatja, farkas mardossa
szívemet, amelynek páncélja régen elkopott,
nem védi már szeretet
semmi.
Mégis tovább,
talán az örök halálba
kell folyton csak menni.

III.

Hegyi patakhoz hasalok,
mint szarvas, hogyha szomjas.
Futhat délre, vagy északra akár
csillámló köveken szökellve,
mit sem számít. Szomjamat,
amely szükségletem jelzi,
bár oltja a víz,
de nem található meg benne
a másik,
ugyanilyen kínzó szükségletre gyógyír;
szomjazom rá,
mint szarvas,
amelyet famardosó farkasok űznek
tüskebokrokon keresztül,
a hegyi patak vízére.

IV.

Homokos-köves,
puszta tájon járok,
amely régen elmúlt kataklizmák nyomát viseli.
Út nincsen rajta, kitaposott,
élő lélekre nem találok,
az ég acélszürke,
hallgatag és isteni.
Milyen csapás tarolta le e tájat,
miféle pusztító, emberi átok, isteni ige?
Miért, hogy üressége a szívben így fájhat,
és vajon valaha még feltelhet-e?
Lépteimre a levegőbe szürke por repül,
hátam mögött lábnyomomba ül.

Süketek és vakok

Össze-vissza csak írogatok,
ha pendül a ritmus a szóban.
A múlt században bentragadok.
Ott születtem, jól van.

Én folyton csak írogatok,
mintha kényszeres lennék,
máskülönben süketek, vakok,
ahogyan telnek az esték.

Ha időm van, írogatok.
Nincsen semmi célja,
de vannak okok, és okozatok.
Rozsdás szívem acélja.

Az író? Vagy a rendező?

A rendezés dilettáns, ócska,
mégis darab ez a javából.
Itt szereplő rendezőt vádol,
s recseg-ropog a színpadocska.

Fölmegy a függöny, évek mocska
még nincs rajta, csak később fázol,
és van, hogy mégis elvarázsol
a szerelem, vagy a borocska.

Nem követhető a történet,
ir- és szürreális a csavar,
amely gyakran bele is kavar:
egy óriást hoz, vagy törpéket.

Néző nélkül, nincs semmi kétség,
minek rendezni úgy, hogy értsék?

Elcsitul

Évek eltelnek, mire véget ér majd,
és a lélegzés alapállapotban
nyugszik el végül, soha sem rohan már
szívbe a méreg.

Évek eltelnek, mire véget ér majd,
és a rejtelmek sora ködbe vész el,
újra alhatsz, már sose hánykolódva,
semmire várva.

Szilánkra tört

Szilánkokká, mint a tükröt,
gyepált össze-vissza,
innen-onnan fragmenteket
tükrözök csak a képből vissza,
bár talán már narratíva
nem is létezik teljes, semmi.
Átmeneti kor. A díva
nyer. Másnak csak ködben menni
adatik meg. Kóvályogni,
tévelyegve.
Nem ismerni már az utat.
Hiszen nincsen tábla erre,
olyan, amely irányt mutat.

Nem forognak birodalmak.
Fejem fölött egész század
rohan múltba. Irodalmak
vesztik el a fényes mázat,
egy maradna csak, az ember.
De ki is az? Én se, ő se,
változás támad, mint tenger,
beleveszik minden őse.

Szeles éjszakákon

Kint a sötétben a szélkerekek még őrlik a semmit.
Fellegeket kerget most fenn az égen a szél.
Koppan a mennyezeten; padlóra esett valami odafönt.
Csönd a szoba. Csak a fülben sípol a vér.

Lámpa dereng még szemben a házban itt-ott.
Messze az alkony, a hajnal már közelít.
Megszámlálta a csipketerítőn mind a rojtot.
Megmoccan a kép, amit elméje a falra vetít.

Még szuszogás se hallik az ágyban, senki
nincs a szobában régen rajta kívül.
Így van ez éjjel immár kettő évtized óta.
A csendes ürességre csak a hajnal meddő fénye derül.

Terméskő lábazat

Elnézem a terméskő lábazatot:
vértes harcosok vívják párbajukat rajta.
Vértjeik páncéldarabjain megcsillan a fény.
Csapásuk megrepeszti az acélt, eltöri
a csontot.

Csontjaikon alapozódik a ház;
mélyen visszagyökerezett a földbe,
pincéje üregeiben a történelem kóborol.
A vértek csatlakozását a fugák rajzolják ki
a lábazaton.

Feledni, vagy megőrizni?

Folyton a halállal viaskodik a kis szobában,
ha lekapcsolta a villanyt, csendesen;
nem hisz már többé holnapban, sem mában:
régen szólították úgy, hogy kedvesem.

Régi ösvényeket jár újra a bozótosokban,
az elágazásokat latolgatja;
vajon minden alkalommal helyesen választottam?
Úgysem lett volna semmi foganatja.

Az órák lassan telnek, éjfél, hogy álomba zuhan,
hogy álmában viaskodhasson tovább.
A hajnali vekker csörgése az ébresztő zuhany.
Feledni, vagy megőrizni ostobább?

Novemberi vitorlás

Hullámok hátán fehér vitorla
feszül a szélben. Szinte száll.
Arcodat elém véletlen sodorta?
Jaj, miért múlt el már az a nyár?

Hidegen fröccsen cseppje a tónak.
Lassan beáll rajta majd a jég,
partra kell húzni, mert befagy a csónak.
Indulni kell, pedig maradnék még.

Maradni. Minek? Semmi nem tart itt.
Semmi sincs, amit itt hagyok.
Szürke ködöt majd csak a jég tarkít.
Egyre nő a hideg. Itt megfagyok.

Ne kapcsold le!

Ez a "lekapcsolom az arcodba" unalmas.
Előbb-utóbb talán feledhető.
Én tudom, hogy a nevem csak hallgass,
de nem vár ma még rám a temető.

Tudom, hogy régen voltál már belém szerelmes,
de néha-nap figyelhetnél reám,
fejem fölé sötétet ne terelgess
míg itt ülök és kortyolom teám!

Huszonöt éven át

Huszonöt éven át
rendszeresen jártam el
házatok mellett,
titkon abban reménykedve,
hogy egyszer csak
szembe jössz velem.

Soha többé nem láttalak,
amióta átadtam neked
azt a nagy orgona csokrot,
amelyet pár órával korábban
lopkodtam össze a hegyen
katona ruhában
fenyítést kockáztatva érte.

Megköszönted, és egy másik
katonához fordultál
folytatni a félbemaradt beszélgetést.
Akkor már tudtam,
soha többé nem kapok
másik levelet tőled.

Huszonöt éven át
rendszeresen jártam el
házatok mellett,
ha kellett, ha nem.
Ma már csak nagyon ritkán
megyek arrafelé.

Csak szemét

Darab szar.
Értéktelen szemét, az utca rongya.
Nincs tovább a lét, leáldozott,
ha senki sem szeret;
az ember folyton a magáét mondja,
jeges telet hozott,
bár nem vetett szelet.

Semmiség.
Pár év, egy évtized úgy elrepül,
akár az élet csöndesen,
csak a sípolás dühöng a fejben.
A Nap már egykettőre alkonyra ül.
Még úgy vergődöl tévesen,
akár a légy tehénszaron a tejben.

Csak szemét.
Értéktelen, hiszen még trágya sem lehet,
csak, ha szétszórják majd hamvait a szélben.
Talán ígért,
de nem tavszt hozott, hanem telet,
és a lélek jéggé dermed a folytonos télben.

Depressziós,
hiszen nem hegyre már, de völgybe tart az élet
és csúcs, magas, nincsen mögötte sem.
Nem kell a jós,
mert látja már az alját, attól félek,
izzó vörösben rátekint abból a szem.

November végén

Így, november végén
a fák kopáran állnak.

Semmi nem maradt a
tavaszi világból.

A kert végén lebegnek
holmi ködfoszlányok.

Kutyaugatás tör
csak szilánkra csendet.

Hajnal dere olykor
megmarad az ágon.

Reggel, este sötét
van november végén.

Magában beszél

Folyton magamban beszélek, mint a vén,
idióta barmok, akiknek meggyen-
gült az önkontrolljuk; pedig ők egyen-
lőnek képzelik magukat más, sovén,
fiatalabb barmokkal, noha már
tudják jól, nem lesznek velük soha. Kár.

Csakis annyi a különbség közöttem,
hogy az én motyogásom hallhatatlan,
olvasható, bár nem lesz halhatatlan,
ettől egy cseppet sem tarthatok, hiszem.

A sehonnanból, a semmiből jöttem,
semmi nem volt cél, amit megfogadtam;
már benne vagyok, nem vár rám a katlan,
Csak a rotyogás marad itt mögöttem.

De addig még beszélek magamban,
noha régen a múltba ragadtam.

A hó elfedi majd

Ritmus és a rímek elfeledve,
nincs jelen, bizony, a lüktetés.
De napra-nap sok új szöveg születne,
s szeretne válni verssé nem kevés.

Az eszközök ma már a múltba mentek.
Megszemélyesítés? Szinekdoché?
Nem alkotói ezek talán a versnek?
A költő kérdi: hát az mi az izé?

A vers lehet ma már akár halandzsa,
hálón sokszorozott szabad szöveg.
Úszhat rajta, vízben kis halacska,
verhet fejedbe olykor vasszöget:

Oké, ez vers. De hol van benne mondat?
Ki mit csinál vagy mond? Nem érthető.
Kancsal rím vesz le válladról gondot,
Nincs alap. Hogyan épül rá tető?

A ritmus egészen el van feledve,
s mily németes, megerőszakolt ez a szó!
De mindegy. Belefér ez is a keretbe,
hiszen úgyis eltemeti majd a hó.

Csak sikoltozom

Én csak sikoltozom,
s ti azt hiszitek, röhögök.
Ülök egy falovon,
de benne ülnek a görögök.
Szárnya nincsen,
hangosan csattog a pata;
ez nem a Kincsem,
pokolba visz, nem haza.

Kétrét görnyedek,
azt hiszitek, bukfencet hányok.
Kíntól könnyezek,
mert tengeri cetlányok
helyett engem talál el
minden szakállas szigony.
Jó, ha a seb áttelel.
Ha felenged, az maga iszony.

Mozdulatodban az esték

Mozdulatodban az esték
fénye remeg, de a festék
elfeketült a szádon.
Már csak az álmot várom.

Ajkad, a lágy varázslat
már nem igézi a vágyat.
Csókolt szenvedéllyel,
most hidegebb az éjjel.

Két kezed volt az érték,
mások is többen kérték.
Kevés maradt már hátra,
nem borít hajad sátra.

Hó hull kint a télben,
magam is lejtőre tértem.
Csúszom is le a hegyről.
Nem dalolok az egyről.

Henry öltözik

Barna zakóhoz kék színű inget!
Ennek nincsen is ízlése semmi!
Hogy engedi utcára kimenni
így felesége, annak sincs szeme?
Hogy enné meg a fekete fene,
aki ilyen módon aláz minket,
mint itt ez a senkiházi Henry!
Nem lehetne valamit már tenni?

Szólhatna neki végre valaki,
hogy öltözzön fel normálisabban,
hogy senkinek szemét ne szúrja ki!
És mintha mindent egy second handban
túrkált volna kilóra magának.
Hogy néz ki!? Elmehetne tanárnak!

Csak mondja

Csak mondja a magáét, be nem áll a
szája, noha soha senki nem hallgat
rá, ő pedig nem egy nyomulós alkat,
és tőle le nem esik senki álla.

Nem volt gyapja, nem lett övé a tál a
lencsével, még eleget hallhat
miatta az életében. De hajlat
nem lesz derekában, s nem roskad válla,

és mondja a magáét, így bünteti
valamiért talán folyton az Isten,
hiszen úgy tűnik, semmi esze sincsen;
társaságba sem jár: akár egy jeti.
Leépítette magát minden szinten:
lassan már nincs benne semmi emberi.

Van értéke?

Mint Collins* egere, tekergek a falak között.
A sajt még átkozott messze van,
ha el nem hagytam. Bennem összeütközött
a múlt, jövő, topológia, vegytan,
és mindaz, ami valaha volt, és még lehet.
A semmi kavarog tudatomban,
a káosz, az Ősköd maga.
Ha végem lenne ezen nyomban,
annak sem lenne vonzata.

Mint labirintusban az egér,
és nincsen arany fonál.
Pedig az élet ennyit megér.
Ha nincs kinek telefonálj,
minek nálad folyton az apparát?
Mit ér így a lét? Van két karát?

*Bill Collins

Az én nevem nem Henry

Hogy engem Henrynek? Még mit nem képzel
el magáról ez az eszement barom?
Csak mondja! Mindkét szemét kikaparom,
aztán vakon tapogatózhat kézzel.
Ne mondd, hogy még te is Henrynek nézel,
csak, mert folyton össze-vissza dadogom,
amit más simán mesél! Az udvaron
nem volt kavics, még nem pótoltam pénzzel,
talán már lehetne arra is gondom,
de a pénz az ma mind hamis, én mondom,
azzal nem lehet a folyón átmenni.

Már megint összekevertetek minket!
Én nem veszek fel másra szabott inget.
Hányszor mondjam? Az én nevem nem Henry!

Gazember

Ez egy gazember, én csak annyit mondok,
nem több, nem egyéb, és nem is kevesebb;
ha vele kapcsolatba lépsz, telve seb-
bel szabadulsz, és maradnak a gondok.

Ha szabadulsz. Most még nem olyan undok,
színlelni megtanult, szemből édesebb
tud lenni, mint a méz, rettenetesebb,
hogy áskálódik, akár egy vakondok.

Ha rám hallgatnál, szakítanál vele
rögtön; én már örülök, hogy itt hagyott;
fakanállal verném fejébe bele,
hogy én nem vagyok az az elmerogyott,
mint akinek lefestett engem neked.
Kerek-perec mondanám: húzd a beled!

Nincs megoldás

Folyton csak hebeg, dadog, és
akármit kérdezel, nincsen rá válasz.
Fejed töröd rajta? Magadnak ártasz;
jobb, ha néha pár dolgot csak elnagyol
az ember és képlékenyen vagy ol-
dott állapotban hagyja. Úgysem támasz.
Nincs megoldás, sem egy, sem több, hogy válassz,
ahogy volt, most is ugyanolyan távol:

meg nem oldható, akárhogy igyekszel,
nincsen varázslat vagy egy csodás vegyszer,
hogy bekend vele, vagy rálöttyintsd a létre,
és nincs, ami támogatna. Magad vagy,
semmi kétséget nem támaszt, nem hagy
történeted. Megérthetnéd már végre.

Életfogytiglan

Huszonkét év asszony nélkül, akár, ha
életfogytos lenne az ember, nem mer
már gondolni sem a szabadulásra,
azon jár esze, Isten bottal nem ver,
ellenben folyton megver minden mással,
akkor beugrik, miért is rá terhel
mindent egy nem létező alakra,
amikor mindent csak magának termelt?

Vajon mások ugyanígy vannak vele,
hogy az embernek kilóg már a bele,
de csak elszáll az élet boldogtalan,
és bármennyit kapálózol ellene,
csak egyre mélyebbre süllyedsz el bele,
és a szabadulás még messzire van?

Ködös a környék,

és a ködben csak kóvályog a fej,
mintha ülne egy körhintán szegény,
és csak forgás van, nincs semmi remény,
hogy kitisztul holnapra, de hej,
így is élsz! Bár lassan, akár a tej,
megcsomósodol, s ha nem ér a fény,
elalszol végleg. Tetszik vagy nem, tény
marad, bár nem tudod, jövőd mit rejt.

Úgy zökög, és kattog csak folytonost,
s jobbra-balra dülöngél veled;
játszhatnád még tovább a nagyokost,
de megérkezett utolsó teled.
Készítheted előre a torost,
mindegy, fejed a falba hogy vered.

Sátídrof

Fellobban majd a tűz,
és összeáll a test.
Megnyugszanak majd a kedélyek.
Felhízom a kórházban,
visszateszik mind belém ott
az összes daganatomat.

Elteszik a szikét
a fertőtlenítés után,
hordágyon betolnak a
mentőautóba.
Utcára dobnak belőle,
ott heverek a járdán,
míg elteszi telefonját
egy megrémült özvegyasszony.

Részeg! - szól rám egy úr,
gondosan visszalép rajtam,
fölállok támolyogva,
és elmegyek a munkahelyemre.
Telnek- múlnak az évek,
egyre fogynak a versek,
elfogy minden lapszám
a Hetedikből is.

Összeülünk megvitatni,
kellene egy jó online lap
amatőr írók számára.
Lassan elkap a depresszió,
egyre mélyebbé válik,
mert trauma ér utána.

El sem hiszem,
hogy megtörtént.
Sokáig várok még rá,
közben beüt a válság,
el kell adni a lakást,
hogy lerobbantba költözhessünk.

Nem lesz pénzünk a felújításra,
és tönkre megy végleg a házasságom.
Olcsóbb lesz az élet,
megszületik a legkisebb gyerek,
eltemetjük anyámat,
aki egyre jobban lesz majd
a műtétje előtt.

Jönnek a nagyobbak sorban,
és egyre csak összemennek.
Eltűnik mind a szürke
világos szőke hajamból,
visszaköltözünk aztán
egy évtizedre a Balatonhoz.

Rendszerváltás közeleg:
az összes antikommunista
belép az MSZMP-be,
a legantikommunistább
KISZ titkár hazajön
Soros ösztöndíjáról.

Én geológusként dolgozom,
elfelejtek mindent,
amit a programokról tudtam.
Megismerem feleségem,
miután megnősülök.
Lediplomázom,
táncolni járok,
leszerelek a katonaságtól
az egyetem előtt.

Megszerzem az érettségit,
elvégzem a középiskolát,
csalódom fél tucat lányban.
Az általános iskola elején
Lágymányosra költözünk.

Megszületek végül,
anyámék épp költöznek
nagy hassal át Budapesten.
Most éppen nem lőnek.
Bejöttek az oroszok,
davaj gitáros, usankás alak
felügyeli, amíg
a kismama a fal mellé
leguggol pisilni.

Posztószív

Egy posztó szív, egy szakadozott levél,
amelyeket Berryman Tynerrel
együtt idézett a HÉV-en ülve fel,
egy pillanatra megint arról mesél,
hogy bármilyen közel is lehet a tél,
az ember akárhány évet áttelel,
szívébe néha újra tavaszt lehel,
akár egy faágon rezgő falavél.

A nyár persze régen elmúlt azóta,
egészen más hangnemben szól a nóta,
nem futnak vágyakozó arpeggiók.

Többnyire kiüresedett a lélek,
Ilyenkor mindig olyasmitől félek,
nem vagyok, csak egy poros, üres fiók.

A sarkán megégett

Egy kép. A kék ruhádat hordod rajta.
A póz, amelyben állsz, nem túl kihívó,
kicsit kacér, bár nem vagy olyan fajta.
Mögötted árnyék, zöld, tavasz, már nincs hó,
a háttér egy csűr, vagy talán egy pajta,
szandál van kezedben, és látni való,
meztelen a talpad, fű nő alatta.

Színes, és ez is jól sikerült fotó,
a percet a fényképész jól elkapta:
visszafordulsz, és a lencsébe nézel;
akkor a lét még lábad előtt térdel,
kerek és pattog, akár egy strandlabda.

A kép egyik sarkán kicsit megégett,
még nem tudod, ki nem felejt el téged.

Mindet hívjátok hozzám!

Mind hívjátok ide, akit szerettem
valaha, még ha ő nem is szeretett!
Álljanak csak mind őrségben felettem,
játsszák el ezt az utolsó szerepet!

Ebben az őrszolgálati keretben
lehet, van olyan, aki már temetett,
látott ilyet; a szeme meg se rebben.
Jöjjön el, ha nincs is benne szeretet!

Senki se hozza el haragját hozzám!
Nem akarok érezni gyűlöletet.
Aki jelen lesz, mind úgy figyeljen rám,
vigye el magával tekintetemet!
Álljátok körül halálos ágyam
ti mind, akikre életemben vártam!

Kard? Eke? Kályhacső?

Tulajdonképpen mindent megírtak már,
egy dolgot nem is egyszer, hanem százszor.
ez a tudat a versírásban gátol,
így egy újabb verssel erőlködni kár.

Csakhogy versek nélkül fülig ér a sár.
Ha az ember izzik, akár a hámor,
belül erjed mint hordóban a jó bor,
előbb-utóbb a megcsapolásra vár.

És soha sem tudhatjuk már előre,
hogy egy vaskohó mit olvaszt magában,
részegítő bor erjed ki, vagy lőre,
ecet folyik a csapolás havában;
az olvadt ércből majd pendül nemes kard,
eke, vagy kályhacső lesz? Megtudjuk majd.

Nem ismétlődnek a mesék

A nyáron találkoztam végül vele,
szakított rám időt, összejött neki,
mesélhetnék is róla akár, de ki
lenne, az, aki elhinné ezt nekem?

Szinte kábulatban pörgött már fejem
hetek óta, az ember nem hiheti,
hogy még akadhat, aki megszereti,
és hogy még egy pár jó hónapja legyen.

Nos lett végül, de erről ennyi elég,
nem ismétlődnek meg sosem a mesék,
amikor egyszer már befejeződtek.
Amikor már régen véget ért a nyár,
múltát fájlalni fölösleges, és kár,
hiszen jövődnek az istenek lőttek.

Nem kell írni

A verset nem kell megírni,
szennyezni vele az étert,
ha anélkül lehet bírni,
és elűzni minden kételyt.

Nem kell megírni a verset,
ha odakint napfény ragyog.
Egy szonáta, vagy egy tercett
is lefesti: boldog vagyok.

De ha forr a világ belül,
és csak kóvályog a lélek,
mert mindenre árnyék vetül,
csak a vers fény, attól félek.

Ha esik, vagy Nap süt éppen,
nem kell hogy azt te mondjad el,
de míg ember él e létben,
új verseknek születni kell.

Appendix

Zsákutca. Szennye gyűlik itt a létnek,
lerakódik, mint maró vörösiszap,
feltelvén lelkeket sebezni kicsap,
míg odafönt a csillagok zenélnek.

Egyikre jön a másik, újabb réteg,
nyomást növel és présel, sorsot kiszab,
és nincs erő, amely alóla kikap,
a fénybe elragad elérni Téged.

Csak egy izzón fájó gyulladás a lét.
A lázat benne nem csitítja semmi,
vonyítva, kúszva kell pokolra menni,
ha meg nem élheted az ígért mesét.

A féregnyúlvány régen feltelt félig.
Feladod? Kitartón taposol végig?

Lenni kellene

Acél traverzek,
szétszakadó időszövedék,
komputerizált menedék.
Semmibe vivő versek,
bár az életből nem elég:
lenni kellene még.

Vonat dübörög,
remeg a lét is fejünk felett.
Úgy élünk, akár remeték.
Semmi sem örök,
a holnapnak ma vége lehet.
Lenni kellene még.

Létezünk?

Létezünk? Egyre mormolom magamban,
nem létezel: csak semmi várt az úton
csomóba sűrűsödve; meddig húzom
magam után?, hiszen szinte belaktam
már, hittem is, hogy az a fény. Tagadtam
amíg csak lehet, hogy egyazon húron
nem pendülhetek veled. Én jól tudom,
hosszú az út, amíg eljön a hatvan.

Nem létezem. Fény teszi a létezőt,
s csak sötéten látva járom én utam.
Nem vezérel engem szellemem, uram,
már egész céltalan baktatok mezőn.

De amíg verset ír fejem, két kezem,
emlékezem, és jól tudom, létezem.

Folyton idealizálunk

Huszonkét éves legény, lába, mint a
metronom, az ő ütemére húzzák,
csakis neki a zenészek, húsz zsák
volt az adag ma, nincsen olyan hinta,
amelybe beleültethetnék, mintha
betonból lenne öntve; erre kurvák
sincsenek, akikhez pénzét hordhatná,
már, ha lenne. Szeme akár a tinta.

Folyton idealizáljuk a múltat,
hátra tekintünk és nem előre,
hiába, nem kapunk többé erőre;
szívünk hangosan ver, a tüdőnk fújtat,
és hülyeségeken jár egyre agyunk.
Többé ma már nem fiatalok vagyunk.

Kártyajátékok

Ha a pikk királynő a szívedet szúrja át,
mindegy lesz, hogy eszel-e vacsorát;
az éhség megmarad,
gondold csak át magad,
ha olyan vagy, akár egy szakadt,
székre vetett kabát.

Ha a kőr királyné szíve fekete lett,
mert egy joker előkeveredett
valahogyan a talonból,
és elég lett dalodból,
a szakadást megfoltozni csak
nehezen lehet.

Ha tök filkó lettél, és nem tudod, miért,
tudd, ez a játszma már nem lesz tiéd!
A hetes is megüt majd,
hisz minden lap erre hajt,
és te végleg elfelejtheted
a győzelem ízét.

Most akkor mi van?

Hétfő reggel kikapcsolják a gázt.
Csak szerdán kapom meg az utalást.
Gáz van a lakással,
késem az utalással,
a tulajdonos napról napra
újra megaláz.

A felső szomszédnál csőtörés volt.
Az összes víz a lakásunkba folyt.
Nincs biztosítás,
a kilátás nem rózsás.
Hívtam szerelőt, kiröhögött,
és a fejemre tojt.

Hátam mögött egy nő telefonon beszél.
hogy a gyerekkel milyen nagy a veszély,
hogy feküdni kellene,
de ott egye a fene,
hisz elvált férjénél van most is az
első gyermeke.

És így élünk itt mi mindannyian.
A gondoktól az ember néha kivan.
Árokpartra ülsz,
börtönbe kerülsz,
s ha egy szívlapát pofán csap, csak nézel,
hogy most akkor mi van.

Zöld a MŰPA

Zöld a MŰPA. Itt van már az este.
Hogy leszállok, fala zöldre festve.
Kékre váltott, azután lilára,
s már megint zöldre.

Tranströmernyi lett a versem ismét
míg a MŰPA fala váltott kékre,
és éppen most fordul át lilába
ciklusa végén.

Váltogatja színét a fehér fal.
Mintha cirkuszt rendeznének benne.
Színeváltó nemzet háza lenne,
kaméleonként.

Nem cserélnék

Nem cserélném el a percet
azokért az évekért.
Az ember nem cserére termett.
Aki él, az mind megért.

A sötétség minden évét
megérte a fényözön.
Bár a kíntól hajolsz hétrét,
az emlék visszaköszön.

Dönts magad!

Rakéta indul válladról,
kalasnyikov kerepel.
Megvan véleményed a századról,
amelyben minden szál füvet lelegel
a gondatlanság, a kegyetlen önzés,
hogy nem marad, csak a sivatag.
Ne hagyd mindig másra a döntést!
Döntsd el te magad!

Mindig eltalál

Akárhogy is,
újra eltalál.
Lehet, tavasz,
vagy vérzik kint a nyár,
de mindig lesz egy pillanat két hallgatás között,
hogy a szív a létezés leplébe beleöltözött.

Akárhogy is,
majd mindig eltalál.
Új élet jön,
vagy eljön a halál,
betölt a lét,
vagy a semmi száll beléd.
És mégse mondd, az életemből ennyi már elég!

Elesnék

Úton menve csak elesnék.
Mire a földre leérnék,
már csak emlék, más nem lennék.

Megszűnne majd az összes kín,
akkor is, ha nincs ott a sín,
nem zsongna fejemben a rím.

Mindenki átlépne rajtam,
mindegy volna éltem? haltam?
Senki sem beszélne halkan.

Azt mondanák, biztos részeg.
Aztán bomlanának részek,
amik nem voltak egészek.

A jó út talán ez lenne.
Olykor még hiszek is benne:
egy-két dolgot helyre tenne.

Hívd Alice-t!

Ha ködben a fejed, zúg és pörög,
és nem tudod, merre menj,
ha az egész világ rajtad röhög,
úgy érzed, neked enny-
i elég is volt, mert, mint liszt,
úgy száll szerteszét,
kiálts egyet, és hívd Alice-t,
hogy használja eszét!

Ha a Pikk királynő átalakul,
és dárdaként szúrja át
szíved, és érzed, nem nagyon cool,
sőt, sötét az egész világ,
ha a kalapos nyúl is rajtad röhög,
míg kortyolja sörét,
kiabálj hangosan, hogy hívd Alice-t
használni eszét!

Ha összementél, s csak rád tapos
minden büdös láb,
ha a kocsmában Józsi, a csapos
nem mér neked piát,
ha úgy érzed, hogy ebből neked
már végleg elég,
ordítsd hangosan, Alice, gyere!,
hogy használja eszét.

Ha eljön egyszer, hogy azt hiszed,
minden bevégeztetett,
ha szeretőd otthagy, semmire viszed,
és elveszted minden hitedet,
ha a kamrádból kifogy a liszt,
és sütni kellene még,
üvöltve, vinnyogva hívd Alice-t
hogy használja szívét!

Haránt csíkos, lötyögő

Haránt csíkos a létem,
így nem slankít nagyon.
Ésszel ezt föl sem érem,
hát változatlan hagyom.

Nem is illik jól rám:
derékban kissé lötyög.
Szabója milyen órán
szabta, hogy rajtam rötyög?

"Hízz bele abba a létbe!
Tágulhatsz még sokat."
"Tág nekem ez: nem kéne.
Nyúzz vele másokat!"

Megunt kabát

Dobd le kabátod a kőre, ha nem kell,
heverjen ott, mint utca rongya,
forrald szívedet új melegekkel,
vissza ne fordulj, akárki mondja!

Feküdjón piszkos-kerék-gyötörten,
vagy álljon föl, felrázva magát,
te menj új melegbe átszellemülten,
az mardjon, ami: megunt kabát.

Meghasonlottan

Az őrület, ha felszakad,
két hallgatás között
az égre vonyít fel a lélek.
Ő, bármilyennek lásd magad,
ha életed törött,
ha elmenekülne, nem téved.

Ugrálj talán mezítelen,
vágj rémes pofákat!
Kínod az égre üvöltsd fel:
megjött immáron hideg telem
hogy véget ért az a század,
holnap a szél rabol el.

Hiány

Vergődés. Gyötrelem az őrület
mezsgyéjén, de lángoló lobogás
ugyanakkor, hiszen nincs semmi más,
csak egyfajta tűz, amely űz, kerget
mindig máshová, mintha eleget
nem marcangolhatna bármely lakás
szobájában. Éhezés; nincsen falás
kenyér, korty víz, hiába ereget
az ember csapból, üvegből italt
eloltani a tüzet, nem csitít
izzást és szomjat semmi, bármi tart
életben, elméd már nem is vetít
vásznára, csak kínt; a szenvedést,
amelyet nem old fel, csak ölelés.

Berryman 42.

Időcsomók; őrülethozó hűdés,
indokolatlan álomkór bilincse
gyötör, de őket nézve itt ma este
félelmem elhagyva furdal irigység:
könnyű nekik, fiatalnak, az egység
megtartja őket izgalomban, teste
a másiknak, szemeim könnyel telve,
mert a múlt, az elviselhetetlenség.
Hol vagytok, ti elmúlt fiatal évek,
nyomban vigyetek el szép szeretőmhöz,
akkor te is megfogadtad, le nem győz,
semmi minket együtt, engem és téged.
Az idő csomója ma szívben rabol;
erekben terjed, az agyba felhatol.

Reggeli fények

Háztetőkön hajnali fények égnek,
és a Napnak lángsugarú korongja,
mintha húznák égbeli szárnyas ökrök,
kúszik az égre.

Csíp a reggel. Már foga lett a fagynak,
vén platánok ágai légbe fagynak,
és a pázsit törzsük alatt terítve
barna avarral.

Rózsadombon csillog ezernyi ablak
borzalom-SZOT épület oldalában,
és a várhegy házai tündökölnek
reggeli fényben.

Görcsbe merevedve

Görcsökbe rántja szívemet az a nő.
Vergődöm az elmúlt pillanat alatt,
könnyedségéből mára semmi maradt,
csak a hiány, ami belőle kinő.

Csomóitól a porban kúszom. Minő
végeláthatatlan - már ne is tagadd! -
az út! Szárnyam sárban; régen leszakadt;
vonaglom, amíg le nem győz az idő.

Mégis, ahogy rágondolok a múltra,
megért mindent a nagyszerű pillanat,
bánatot, hiányt és a borzalmakat
is beragyogja: éltem hozzá bújva.

Nem foszlott el, bár az idő elhaladt
fejem fölött: nem felejtem a nyarat.

Miért?

Miért is kéne nékem
kék egekről írnom,
ha a szürkeség, ami most dereng,
a nekem való idő?
Miért is kéne
eltagadni kínom,
ha nincs öröm,
amely a szívemből kinő?

És miért is kéne nékem
verseket írnom,
hogy mások olvassák
rímelő szövegem?
Miért kell folyton
papírokon hívnom
azt, aki jön majd,
és eltemet?

S ha írok, miért nem szekrényt,
magányos tölgyet,
ingó gránit sziklát
idéz meg a dal?
Vagy miért nem
ablakpárkányon könyökölő hölgyet,
olyat, ki boldog,
és tudja, mit akar?

Miért, hogy nem az van a versben,
ami feldobna, és előre is mutat?
Vagy aki csak vállát vonogatja nyersen,
ha kérdi tőle bárki,
ismeri-e az utat?

És miért is rajzanak a fejben
a leírni való kép-gondolatok,
megfogalmazásra várva,
vagy fuldokolva,
mint légy a tejben
szinte mindig, ha magamban vagyok?

Munkás-élet

Hatkor indul reggel a HÉV Csepelről.
Hét előtt már munkahelyemre értem.
Hét után pár perccel a gép bebootol,
indul a műszak.

Még sötét van, hogy kapumon kilépek,
s már sötét lesz, hogy Csepelen leszállok:
közben eltelt újra egy év egészen:
munka az élet.

Pokol felé

Nem vagyok költő.
Már nem is leszek,
szóljanak belőlem
égetett szeszek.
Röp-képtelen vagyok,
leszakadt szárnyam,
pedig, hogy ragyog
a Nap néha, láttam.
Láttam, hogy felhő
szállott elébe,
elment a fény és
sötét jött helyebe.
Láttam hogy szája nyílt
földi pokolnak,
benne az ördögök
csak engem okolnak,
láttam, az emberek
erkölcse laza,
s agyam csak azon járt,
hogy' jutok haza,
mert leszakadt rólam
minden fényes vértem,
s eddig a bozótban
még csak beljebb értem,
hallottam, hogy' kong
a rémítő harang,
és semmiről sem szól
a cím, meg a rang,
és csak arról szólt
majd' minden dalom,
saját boldogságom
hogyan hiányolom;
nincsen hát helyem.
Röpülni nem tudok.
Más sem jön velem.
Sötétbe ballagok.
Hogyha egér cincog,
nem mozdulnak hegyek.
Nem hegycsúcsra tartok.
A pokolba megyek.

Fürdőben

Márvány mintás csempe a fürdőszobában, a falon.
Alul sötét kékes zöld, feljebb szürke.
Mintája, ha nézem, mozdulni látszik. Hagyom.
Az következtetést magadnak szűrd le!

A pára lecsapódik a fürdőszoba-csempén,
kövér vízcseppekben végigfolyik rajta.
Gazdag volt életem. Vagy mégis talán szegény?
Eldönthetetlen. Nem vagyok döntős fajta.

Míg hideg szél el nem fújja

Rózsaszín a hajnal ujja?
Szennyes lilát kent az égre?
Hideg szelét már fagy fújja,
bár az ősznek sincs még vége.

Egy órával később van ma,
mint amennyi egy hete volt.
A hét végén három napra
táncot jár az utcán a holt.

Cukorkáért álarcosan
jár majd gyermek házról-házra.
És én vajon élő holtan
találhatok-e majd párra?

Kivilágosodott az ég.
Kifakult a hajnal ujja.
Pár percnyi a kábulat még,
míg hideg szél el nem fújja.

Emlékmű csak a szívben

Nincsen híre, és emlékműve sem lesz,
mégis csak rabul ejtette szívemet.
Amíg csak nem jön az, aki eltemet,
ez az ócska húscsomó csak érte resz-
ket. Beszélni ma sem tudok róla fesz-
telen, mert magával jobbik felemet
vitte el. Miért? Erre nincs felelet:
nem mindig követhető, mit miért tesz
az ember, és mi lesz a reakció.
Az élet furcsa néha: mint egy cipó,
de előbb élvezed, és aztán éget.
Pedig megérdemel egy emlékművet
legalább szívben, melyet el nem nyűhet
semmi, míg az el nem éri a véget.

Késő őszi kertben

A fák a kertben olyan magányban állnak,
mintha ember lenne mindahány.
Talán mind egy szebb tavaszra várnak,
az ősz, a tél hosszú, és sovány.

Rég elszállott lombjuk már a szélben.
A zöld, a nyár ma már messze jár,
A fagy repeszt szövetet törzsében,
van, amelyik ledöntésre vár.

Csak még egyszer borulni virágba!
Illatozni, szálljon rá a méh!
Újra élni, talán nem hiába,
hogy felette felragyog az ég!
De a fák csak állnak. Egy se mozdul.
Holnap már fagy lehel mindre zordul.

A fényfolt

Egy fénysugár beszökött az ablakon.
A padlón sárga folt jelent meg.
Mocorgott ott kicsit, de nem nagyon.
Fölötte porszemek lebegtek.

Elfakult, majd fényesebb lett újra.
A Nap előtt felhő vonult át,
elvitte, ami oda, elé fújta,
hogy takarja a Nap sugarát.

A fénysugár felkúszott a falra,
és sárgáról vérvörösre vált,
a szobában jobbról átment balra.
és egy repedésre rátalált.

Még megpihent ott egy pillanatra,
míg láthatár alá ment a Nap,
majd az árnyék kúszott rá a falra,
s a szobára sötétség szakadt.

Telebolt

Tévében a műsor: Telebolt.
Mind kiürült, ami tele volt.
Képernyő villog kéken.
Nem tartottuk meg épen.
Lámpa a készülék mögött.
Ami ép volt, már eltörött.
Késő éjjelre jár most,
én mégsem vagyok álmos.
Külön szobákban az ágyak.
Régen kihűltek a vágyak.
Nincs műsor. Telebolt maradt.
A csendben nézem a falat.

Sürget az igény

Légy hasznos, sürget az igény belül,
és mégis azon találom magam,
hogy időm szétfolyik haszontalan:
az ember írni elszántan leül,
és megakad. Keres, és mit talál?
Megírták ezt is, azt is. Ez a halál.

A világra csomót az értelemmel kötne,
ne fusson gyorsan szerteszét;
hiába fegyelmezi szívét, eszét:
fegyelmezetlen marad maga örökre.
Máris új téma, kép után lohol,
és megint beveri fejét valahol.

És légy hasznos, sürget a belső újra.
A homok majd gyorsan lepereg,
nem marad időd, ha nem mered,
vagy nem tudod kihasználni! Durva
dolgok jönnek: itt állsz verstelenül,
csak a hiányát érzed majd ott, belül.

Philip larkin: Silk Cut

I was five and stood beside my dad
at a junction somewhere in Dublin
when I slipped my hand in his
and met the red end of a cigarette
but now our hearts are broken
we walk down to the Braeside
where we can get a proper pint
and his voice tears up a bit
about the emptiness in the house
and we are going home, waiting
at the turn for traffic, when I find
I have to stop my hand from taking his
To His Soul
Old ghost, my one guest,
heckler, cajoler, soft-soaper
drifting like smoke down
the windowless corridor,
the jailer is shaking his keys out,
and you will soon depart for
lodgings that lack colour
and where no one will know
how to take your jokes.






Öt voltam, és papám mellett álltam
valahol Dublinban egy kereszteződésben,
amikor belecsúsztattam kezemet az övébe,
és találkoztam egy cigaretta vörös végével,
de most törött a szívünk,
Braeside-hoz ballagunk,
ahol valódi pint kapható,
és a hangja kissé megtörött
a ház üressége miatt,
aztán ahogy hazamegyünk, és várunk,
hogy a forgalom váltson, úgy találom,
hogy meg kell állítanom kezemet,
hogy hogy az övét megfogja
A Lelkéhez
Öreg lélek, egyetlen vendégem,
heccelődő, hízelgő, lágy-ablaktörlő,
mint füst, száll le
az ablaktalan folyosóra,
a börtönőr a kulcsait rázza,
és te nemsokára elindulsz
egy olyan bérlemény felé,
ahol senki sem lesz,
aki értékelné vicceidet.äbr />

Philip Larkin: Fathers

We set a saucerful of water on the kitchen sill
and check it before breakfast for three days straight
until it’s all evaporated. I think it’s more like that.
But don’t you understand that Jesus lives in the sky?
I think the moon is blown out, and the trees plucked
off the birthday cake and put back with the batteries,
and all the country of you divided up into the tiniest
of slices. But what I’ve got is microwave popcorn
and this ability to whistle every number one single
from 1987 onwards. There’s no use getting all het
up: I give you a bed for your tiredness: I give you
some bread I have toasted and buttered: I give you
a stretch of the earth, baked hard, where we follow
the shiny beetle hauling the shield of himself into noon.
I can tuck a cloud under your chin. If it’s an advert
the product is love. If it’s an element, water. If it’s
not consistent, that’s part of its charm. If it’s a bomb,
it’s a beautiful dud, and I love you, she says, this much.

Apák

Egy csészealjnyi vizet teszünk a konyhai ablakpárkányra
és három napon át ellenőrizzük reggeli előtt,
amíg el nem párolog. Azt hiszem, valami ilyesmi.
De nem érted, hogy Jézus az égben él?
Azt hiszem, a hold felrobbant, és a fák
kiugráltak a születésnapi tortából, aztán elemeket
beléjük téve kerültek vissza,
és az egészet a legkisebb szeletekre
osztották föl. De ami nekem jutott,
az a mikrós popokorn, és egyfajta képesség,
hogy elfütyülök minden számot, amit csak
írtak 1987 óta. De nincs értelme fölkapni
a vizet: kapsz egy ágyat fáradtság ellen: egy darab
földet, keményre kiszáradtat, ahol követjük
a fénybogarat, amint a hold elé vonja pajzsát.
Egy felhőt betömhetek az állad alá. Ha ez
reklám, akkor a termék a szeretet. Ha ez
egy elem, akkor az a víz. Ha nem konzisztens,
akkor ez bájának része. Ha bomba,
akkor az szép, öcsém, és én, mondja, ennyire szeretlek.

Philip Larkin: This Be The Verse

They fuck you up, your mum and dad.
They may not mean to, but they do.
They fill you with the faults they had
And add some extra, just for you.

But they were fucked up in their turn
By fools in old-style hats and coats,
Who half the time were soppy-stern
And half at one another’s throats.

Man hands on misery to man.
It deepens like a coastal shelf.
Get out as early as you can,
And don’t have any kids yourself.



Apád, anyád tönkre tesz.
tán nem akarják, de teszik.
Egy kis többlet hibád lesz,
mint ami volt már nekik.
De elbaszták őket is
köcsögkalapos, vén hülyék,
fafej-szentimentális
egymás torkának esők.
Emberkéztől gyötrelem
mélyül, mint a parti self.
Amint lehet, menekülj,
és sose legyen gyereked!

Cigarettabűz

Larkin Cigaretta versét* olvasom,
és az jár a fejemben,
hogy talán hat éves lehettem,
és a Vihar-hegy oldalában
négykézláb másztam a bozótban,
a hóban csúszkálva föl,
a hegytetőre, kesztyűm átázott,
kezeim majd lefagytak, és
szinte könnyeim potyogtak,
amikor apám értem nyúlt,
megfogta meleg kezével kezemet,
hogy magával húzzon
a vízszintesen száguldó hópelyhek között,
de most a televízió előtt ül,
és egyik meccsről a másikra kapcsol,
amelyeket már nem is lát jól,
és nem is érdekli annyira,
mint amikor még huszonöt éve
nem volt ilyen üres, csendes a lakás,
mielőtt anyám bement volna egy hétre
a kórházba kivizsgálásra.
Keveset beszélünk,
már nem érdekli, mi van a munkahelyemen,
én meg nem mondom, mi van otthon,
csak az unokáimról mesélek,
és nincsen sör, hogy megkínáljon,
és másodszor is abbahagyta a dohányzást,
amire anyám halála után szokott vissza,
és csak halvány emléke érződik
a szobában az egykor magát mindenbe beleevő
füstszagnak, és hallgatom,
hogy megint feltöltődnie kell
- pacemaker-elem ellenőrzés lesz -
a jövő héten,
és arra gondolok,
hogy én nem leszek ennyire idős
sohasem.

*Philip Larkin: Silk Cut

Válaszúton

Mit tennél, ha válaszúton
társad menne balra,
te dönteni nem tudván
várnál sugallatra,
meg is jönne az aztán
egy helyi képében,
aki "tarts csak jobbra talán",
kérne téged szépen,
"mert hogyha elindulsz balra,
nem térsz soha vissza,
az, aki volt ilyen balga,
halál vizét issza,
s kinek jobbra, vízen át
visz tovább az útja,
nehézségek után, talán,
de végig befutja"?

Kötél az ágon

Lehetne fény is végre már a versben,
oly fárasztó a végtelen sötét!
Tapogatsz, míg arcba nem vág nyersen
egy ág, egy róla lecsüngő kötél.

Lehetne olyan fény még az estben,
hogy beforrna tőle minden törés,
begyógyulna minden seb a testen,
megszorulna a meglazult kötés?

Nem hiszem. Talán egy másik létben.
De jaj, ez újra le nem játszható!
A nyár elmúlt, itt vagy most a télben,
és lassan elfed majd a szürke hó.
Az éjsötétig már marad a tél,
és a fejben a lecsüngő kötél.

Száraz avarral leterítve

Száraz avarral leterítve a föld.
Milliónyi röppentyű a talpam alatt.
Sárga lett minden, ami volt egykor zöld.
Az életből hátra a semmi maradt.

Nem repül a fára vissza a levél,
hogyha egyszer a földre esett.
Egy életben annyi van, ami belefér.
Hát jól kellene élnem azt a keveset

Ez már sok

Miért van ilyen melegem?
Izzadok. Én szeretem,
amikor nem fázok.
De ejnye, ez már sok.

Miért van ilyen melegem?
Kabátomat levetem.
Megszólnak mások?
Ingujjban már sok?

Miért van ilyen melegem?
A hosszú őszt szeretem,
főként, ha nem fázok.
De ez a meleg már sok.

Kutyaszorítóban

Nem szabad túlzottan örülni
az életben semminek,
meg találnak irigyelni,
s bánatot adnak az istenek.

Hogyha agyagba sujt a bánat,
ne panaszold, hogy földbe nyom!
Kérdik: ezt is bírja hátad?
Na, teszünk rá, te bolond.

S hogyha nem szólsz semmit soha,
akkor az lesz majd a baj:
Összenéznek: ez itt micsoda?
Mert ez se nem hús, se hal.

Csak verssorok

Hatvankét éves lettem végül.
Bár szám széle még nem kékül,
lassan itt az végső hideg.
Küzdjek még ellene? Minek?

Hatvankét évem elment sorban.
Soha sem kellett élnem nyomorban.
Öröm is jutott, noha kevés.
Sosem volt elég a létezés.

Geológus lettem, mert mi más?
Ez is csak annyira felemás,
mint minden, ami történt velem,
amíg éltem az életem.

Volt pár leány, nem kellettem nekik.
A szerelem mindig máshol lakik,
megtanultam, bár időbe telt.
Aki kellett, soha sem felelt.

Aztán a bosszú, majd család,
az életed csak olyan galád,
amilyenné magad teszed,
ha felmérni megvan eszed.

És az évek, meg öt gyerek,
a homok egyre gyorsabban pereg,
a napok hamar bealkonyulnak,
az árnyak egyre hosszabbra nyúlnak.

Írni kell, mert nincsen más.
Az élet maga csak ráadás.
Csak sorok éltetik életem.
Már nincs bennem félelem.

Zárszámadás felé

Sárgul az ág az ablak alatt,
barnul az élet a fákon.
Az évből, ami még hátra maradt,
ha véget ér, nem bánom.

Túl hosszú lesz már ez az év,
túl hosszú ez az élet.
Hogyha az út nem lenne tév-,
rövid is lenne, félek.

Itt az idő megszámlálni,
mit hordtam be a csűrbe.
Változtatni, vagy jobb helytállni,
feladd-e, vagy még tűrd-e?

Hazudnak rendületlenül

 Hazudnak rendületlenül.
Légy hívő, ó, magyar!
Bölcsek ők, és majdan sírod is,
hogy hatalmuk betakar.
 
A nagyvilágban NYENYI-n kívül
nincsen számodra hely;
Senki sehol sem hisz neked:
Másutt dolgozni kell.

Ez a föld, melyre annyiszor
fájt már annyi fog;
ez az, amelyet a párttagok
tömege szerezni fog.
 
Itt küzdenek honért a hős
régi kolesztársai;
Itt fonnak újabb rabigát
a kormány karjai.
 
Sajtószabadság! Szaggaták
Véres zászlóidat,
a cenzornak tették lányodat
a hosszú harc alatt.
 
És annyi jószerencse közt,
és sok viszály után,
meghízva bár, és egyre lopva
élősködnek a hazán.
 
S népek hazája, a világ!
Hozzád hiába kiált:
„európai életet
és demokráciát!”

Az nem lehet, hogy a nyenyi zseb
ne teljen meg, ezért
keservben annyi zember majd
megszakad a honért.
 
Az nem lehet, hogy a narancs
bolsevik akarat
ne győzedelmeskedhessen
Orbán Viktor alatt.
 
Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
a FIDESZ hívő ajkán.
 
És jőni fog, ha jőni kell,
a nagyszerű halál,
hol minden kiiratkozott
majd a sír szélére áll.
 
S a gödröt, amibe belökjük,
röhögve vesszük körül,
és híveinknek szőlőiben
Szemében gyászkönny űl.
 
Légy híve rendületlenűl
NYENYI-dnek, oh magyar:
Ez mentsvárad, s ha elbuknál,
lesz számodra baj!
 
A nagy világon mindenütt
hely lesz, de nem itt.
A sors keze majd bosszút áll.
Versem erre int.

Évértékelés

 Orbán Viktor kormánya, gazdaságpolitikájának élén Matolcsy Györggyel elérte egy év után,
hogy miközben a világ túljutott a gazdasági válságon, országunk nem tér magához.
A reálbérek csökkennek, a munkanélküliség még a kényszermunka elrendelése mellett sem csökken,
a bevezetett nem megszorító adók és a személyi jövedelemadó szegényeket sújtó nem megszorító
növekedése mind az inflációt gerjesztik. Úgy néz ki, hogy a 2012-es reálbérek a 2007-es mértéket
is meghaladóan esnek vissza 2012.-ben. Ezt hozta a "zemberek" gazdaságpolitikája. Persze lehetséges,
hogy az Orbány-Matolcsy tandem gazdaságpolitikája kedvez a FIDESZ-MSZP közeli nagytőkések
profitnövekedésének, ezt nem tudom megítélni. De annyi bizonyos, ami kezdetektől fogva látszott:
a "zemberekre" apelláló demagógia üres hazugság volt. A bérből és fizetésből megélni kívánók -
nem mellesleg a narancsbolsevik párt szavazóinak gerincét adó - "zemberek" jól megkapták a
magukét akkor is, ha csak a megélhetés alapját adó jövedelmi viszonyok alakulását tekintjük,
és eltekintünk olyan apróságoktól, hogy az immár a jövedelemnek több, mint negyedét kitevő
társadalombiztosítási adó fejében nem jár sem betegellátás, sem nyugdíjellátás. Ezt hozta a
narancs bolsevik párt nacsalnyikjainak uralma.
(P)ártunk és (K)orb(m)ányunk lánglelkű politikusainak irányítása alatt rángatózó országunkban
sokk sokkot követ. A folyamatosan gyenge forint miatt növekvő üzemanyag árak, a kereslet csökkenés miatti
- mellesleg piac-konform, de a talpon maradást szorgalmazó - vállalati áremelések,
a meghirdetett adócsökkentési demagógiával szembeni adóemelések - van, aki mást várt
ettől a kormánytól? - fokozatosan erősödő inflációs nyomás nehezedik fizetőeszközünkre.
A narancsbolsevikok minden kapkodása ellenére sem növekszik a versenyszféra foglalkoztatotti
létszáma - természetesen nem utolsó sorban az elhibázott gazdaságpolitika miatt. Egy év alatt
25 ezerrel csökkent a foglalkoztatottak létszáma a foglalkoztatás növelést meghirdető
kormányprogram következtében. A közkiadások csökkentését meghirdető kormányzati program hasonló
módon folyik: a közfoglalkoztatottak létszáma a közalkalmazottak, köztisztviselők és
kényszermunkások létszámát is beleértve egy év alatt mintegy 5 %-ot növekedett. Mindebben olyan
trükkök is szerepelnek, hogy az elbocsátott önkormányzati alkalmazottat
- amiről immáron tudjuk, hogy valójában állami alkalmazott, hiszen bolsevik szokás szerint
megszűnt az önkormányzatiság és visszatért a tanács-rendszer - közalkalmazotti illetményének
töredékéért foglalkoztatja munkahelye azonos munkakörben - hiszen valakinek számfejtenie
kell a közmunkások minimálbér alatti juttatását is.
Nemzetgazdasági szinten tovább csökkent a foglalkoztatottak száma, ha a
bozótvágó, árokgereblyéző, költségvetésből eltartott közmunkások tömegétől eltekintünk.
Magyarországon 1945 óta nem volt ilyen rossz foglalkoztatási helyzet a rendszerváltás utáni sokkot
kivéve, mint Pártunk és Kormányunk  uralmának második évében. Természetesen a GDP növekedésére
 a közmunkának szinte semmi hatása nincsen, hiszen új érték előállításával nem foglalkoznak
ezek az emberek, kivéve a FIDESZ-bárók magánültetvényein dolgoztatottakat.
A legfőbb gazdasági adatok a 2008-as pénzügyi válság óta nem voltak ilyen rosszak,
mint Pártunk és Kormányunk vezetése alatt. Ez a Kormány mind gazdaságilag, mind külpolitikailag
megbukott. Kizárólag a belföldi oligarchák és hatalmi visszaélései tartják életben, valamint -
hozzá kell azért tenni - azok a buta embertömegek, akik saját jól felfogott érdekeikkel
szemben is továbbra is támogatni kívánják az új Kádár János és narancsbolsevikjeinek uralmát.

Egy a bárka

Szia! Mondta az ajtónak,
hogy neje elment, mint a vihar,
mint egy motoros versenycsónak,
amely hullámokat kavar.

Szia! Mondta választ nem várva,
bár nem értette, hogy most mi van.
Talán a másik épp ilyen árva?
Már régen nem élnek boldogan.

Szia! Mondja naponta kétszer,
amikor elmegy, meg hazajön.
Házasságuk nem egy középszer.
De egy a bárka, kint meg vízözön.

Csak nézel...

Csak nézel, hogy' lett azonnal vége már,
pedig még el sem kezdődött valóban.
Tudhattad jól, hogy vége lesz, azonban
mégis azt gondoltad, hogy nincsen határ.

Még hitted, megfordulhat minden, habár
a történet összedőlt, ott volt romokban;
bénultan bámultad, ezt is eltoltam,
most kínodban üvöltesz, mint egy sakál.

Még három év is áll talán előtted,
vagy több akár, míg csillapul a lélek
benned, azt mondod, ma már nem is nem félek,
bár jól tudod, hogy már megint ellőtted.
Ha agyadat még betöltik a képek,
és meg nem szabadulhatsz tőlük, véged.

Október végén

Telve az út már sárga avarral,
októbernek vége közel.
Holnap megjön a tél. Nagy garral,
vagy halkan, lopakodva jön el?

Hajnal. Éjfeketén ébred ma a reggel.
Alszik a város, nem süt a Nap.
Fellegek érkeztek ma sereggel,
hűvös a szél is, szinte harap.

Ősz van a szívben, mint odakint is:
bágyadt benne a sárga sugár.
Tél vigyorog rám, hívón int, hisz'
végleg a múlt ma a fény teli nyár.

Tomas Tranströmer: Agitated meditaion

Vihar pörgeti vadul a szélmalom vitorláit
az éji sötétben, hogy őrölje a semmit.
Ugyanezek a törvények tartanak téged is ébren.
A szürke cápa hasa egyetlen gyenge lámpád.

Alaktalan emlékek süllyednek a tenger mélyébe,
hogy ott furcsa oszlopokká keményedjenek.
Mankód algáktól zöldül. Aki
tengerre száll, megkeményedve tér vissza.

Mint aki láthat

Mintha télben jönne, a hóesésben,
úgy csoszog most, óvatosan, figyelve,
balt a jobbhoz húzva, hogy el ne csússzon,
végig az úton.

Nyár idő van, s illata sincs a télnek,
tócsa sincsen, száraz az út előtte,
mégis úgy jár, mintha a téli jégen
csúszna a lába.

Most megáll, és két szeme égre fordul.
Jaj, de nincsen semmi tekintetében!
Nap felé, föl tartja talán az arcát,
mint aki láthat.

Ne tudj mást szeretni

Nincsen fogam rágni,
nincs szívem szeretni.
Már jöhet rám bármi:
el lehet temetni,
tőlem megtagadva
minden életet:
minek élsz, te marha,
ha senki sem szeret?

Nincsen nap az égen,
nincsen életem.
Volt, de elmúlt régen
az a szerelem.
Elfogyott a szívem,
elrágta a semmi:
Maradj csak meg híven,
mást ne tudj szeretni!

Mindegy, hogy' gyötör

Nem voltam jó neked szeretőnek,
hát nekimegyek majd a temetőnek.
Nem felelek meg geológusnak?
Majd beállok teológusnak.
Nem feleltem meg apának,
hiszen az apák kiabálnak,
én meg soha sem kiabálok,
inkább csendben félre állok.
Nem vagyok jó pénzkeresőnek,
mások örülnek a pénzesőnek,
és nem lettem jó költőnek,
hiszen a fiatalok már felnőnek,
nekem a verseim rímelnek,
ők meg verseket mímelnek.
Nem kellett a barátságom,
de ma még nem lógok száraz ágon,
és ha a konyhában a csap csöpög,
én maximum vízcsövet török.
Kést nem vehetek a kezembe,
mert lassan gyógyul a sebem be,
és ha leberetválom szakállam,
tuti, hogy megvágom az állam.
Facebookra, ha verset teszek,
köznevetség tárgyává leszek,
kritizálgatnak balról, jobbról,
de már teszek rá, ki mit gondol,
mert ha nem kellek senkinek este,
szarok rá, hogy mi van a fejekben,
a vége úgyis az emésztő gödör,
addig az élet mindegy, hogy' gyötör.

Ítéletidő

Éji sötét. Csak a szélvihar őrli a semmit.
Lengnek a lámpák lent, az utca fölött.
Egy-két pillanat, és majd leszakad az ég is:
indul a zápor.

Vad villám hasogat fönt fekete bársonyt,
fülsiketítő dörgés csattan azonnal.
Hónapokon át szárazság, most az özönvíz:
úszik az utca.

Vízsusogásba vegyül most jég kopogása:
mogyorónyi jegek pattannak az ablakomon.
Most lesz majd vége özönvízzel a létnek?
Ítélet-idő van.

Nincs ítélet

Ítélet nincs, mégis kiszállt a lélek,
és oly végtelen e köztes állomás!
Ködbe vész a lét, nincsen stabil fogás,
csak sodródás van folyton, attól félek.

Nem is tudom, halok-e már, vagy élek;
jó volt a lét egy ideig. Oly csodás,
végtelennek tűnő fényár, ragyogás.
Ki úgy hiszi, hogy így marad, az téved.

Aztán ott lent. Sötét a pince mélye,
talán a sírgödör lehet még ilyen:
utat keresni, nem haladni sínen.

Zombi vagy, és nem tudod, jutsz-e fényre.
De véget ér, bár nem hiszed, a mélység.
És jön a Semmi, végtelen. Nincs kétség.

Felfedező úton

Ipari környezet. Az udvaron
dróttekercsek, és vascső-darabok
kisebb és nagyobb halmokba hordva
törött vasbeton gerenda körül.

Most hangya mászik át a gerendán.
Kikerül egy kiálló drótvéget,
majd megáll. Pihen a napsütésben.
Szamárkóró virága felé tart.

Szellő sem rezzen, fenn, a kékségben
gyér báránycsorda legelész némán.
Egy esőcsepp hull a hangya mellé.
Halkan vonatsikoltás hallik.

Pingvin

Nyakkendőbe öltözött a pingvin.
Frakkja élre, tisztára vasalva.
Ingmellénye, mint a hó, fehéren,
napsütésben szikrázva ragyogna.

Jaj, de nem a sarkvidéken illeg!
Híd alá leszáll a villamosról,
két kezét, mint szárnyakat, kitárja,
szakállas arca visszanéz meredten.

Elcsoszog most. Nincs felirat a hátán.
Figyelmeztet a sarkvidék-fogyásra,
vagy simán csak jégkrémet reklámoz?
Elnézem még a billegő járását
- valóban úgy jár, mintha pingvin volna -,
amíg a villamosom tovaúszik.

Vannak olyan téli napok,

hogy a tó már mozdulatlanságba dermedt,
az éji szelek csillogóra söpörték rajta a jeget
a szemközti part fölött emelkedő Nap előtt,
hogy az folyékony aranyból ráöntött vérét
lábunkig érő, ragyogó híddá szilárdíthassa meg rajta.

Az ilyen reggeleken semmi nem mozdul.
Mintha a madarak is lefagytak volna a légből,
a még nádvágóktól sem bolygatott, part menti nádas
sem zörren, és a parti fák ágai az ezernyi jégtüske alatt,
mintha cukormázba burkolóztak volna.

Csend van, még a tó sem kezdi muzsikáját,
a Napnak ereje majd csak később tágítja a jeget,
hogy a pattogó-csilingelő repedéshangok közé
a rianások dörrenése vegyüljön.

Megyünk

Kiálló, kubista betonszögletek,
sarkos, éles ipari formák.
Holnap mindannyian megdöglötök.
Itt semmi szükség nincs rád.

Készül az új völgyhíd, alagút,
bevágás, autópálya, ha kell, ha nem.
A rablott vagyon nem hozott még eleget,
hát vigyázza óvja befektetését királyi szem.

Hajnal. Sötét, csak benzinfüst gomolyog,
a híd alatt embertömeg halad;
krákog, köhög, káromkodik, versben morog.
Előre megy? Vagy helyben marad?

Henry a nevem

Ipari hulladékból szegecselt zene,
komputerizált program-élet.
A betonkockában megélhetek-e?
Henry lettem, attól félek.

Mint térhatású képet monitoron,
úgy nézem folyton a tájat,
lehet a vár, vagy egy hegyorom.
A kívülállás is fájhat.

A sztereónak némi híjával vagyok,
elavult, hibás a berendezés:
a szemem kancsi. Bár a Nap ragyog,
a fény olykor mégis kevés.

Talán nem a Naptól kell várni,
hogy belülről árasszon minket el,
és essen meg, jöhessen bármi.
De a kérdésre soha nem felel
az ipari hulladékból szegecselt zene,
és a pixel a monitoron.
Henry a nevem. Még lehetek-e?
Kérdem? Mit?: nyüszítem és vonyítom.

Fejem töröm,

hogy filmet nézni lesz a jobb,
vagy olvasással fárasszam magam.
És ha az olvasásra szavazok,
a "mit olvasni" még mindig hátra van.

Előttem tornyosulnak nagy virtuál-halomban
másoknak beküldött szépírásai.
Én meg ahelyett, hogy nekilátnék nyomban,
egy verset kezdek újra bekalapálni. Ni!

Mint Ninivében, elkapott a léhaság.
Ősrégi Uriah Heepet hallgatok,
bár jól tudom, ez marhaság,
itt hagyni kikapcsolva, lenne arra ok, a telefont.

Hiszen itt tornyosulnak nagy virtuál-halomban
előttem mások szépírásai.
Neki kellene látnom, elolvasni nyomban,
amíg ki nem dőlök mára. Mi
is tart vissza tőle?
Fáradt vagyok, és rettentőn unom
talán az életet.
Mennyi lehet még e sivatagi úton
hátra, míg megérkezik,
aki majd eltemet?

Írok

Már régen nem beszélek semmit. Írok.
Már régen hangom sincs talán.
Már régen nincs mit mondanom. A sírok
sem lehetnek hallgatagabbak nálam.

Már régen nincsen újabb ötletem. Fakírok,
akik hiszik, az ötletelés majd megoldja.
Én dűlőre jutni még magamban sem bírok
semmivel. Hiába volna kézen állás, szaltó.

Nem túráztatom magam hiába régen.
Nem beszélek, helyette inkább írok.
Persze, belül meg egyfolytában rágom.
Marad szerintem, míg be nem fogad az árok.

Profik nem írnak

Profik nem írnak verset rímelőt.
S ha rímet írnék, dilettáns vagyok.
Ha két sor összecsengne, mint száz éve volt,
kidobhatom papírkosárba nyomban.

Profik nem írnak verset ritmusost.
A verslábak és ütemek a múltba vesztek.
A szabad szöveg divatja dívik:
"nesztek, én megírtam, olvassátok!"

Profik nem írnak alakzatot a versben.
Metafora, vagy szinekdoché?
A jelzős szerkezetnek párja száz éve nincs.
Profik nem írnak verset.

Profik nem írnak többé verset.
Szövegeket raknak össze.
A vers ma dilettánsok játszótere.
Profik nem írnak.

Szeptember végén

Szeptember végén vannak már olyasféle hajnalok,
amikor a köd megakad
a sziget északi részén
a bozótos ágai között,
és fehéren, mozdulatlanul várja,
hogy a horizonton lassan felparázsló
Nap először vörösesbe vonja
gőz-ködös fehérségét,
majd amint egyre feljebb hág az égre,
eloszlassa,
majd maradványait,
az ágakról lecsöppenő vízcseppeket,
és a bozótok alatti gaz és fű
szálain megülő hideg harmatot
is fölszárítsa.

De amikor a vonat végigdübörög a töltésen
a városba, munkába igyekvők seregével,
még szürreálisan gomolyog
a térdig-kötésig érő köd
a bozótos ágai között,
mintha valami, a felhők fölé nyúló
fennsíkon csordulna éppen túl
a közelgő telet ígérő
hófelhő teteje.

Még egy lekésett

temetés,
újabb megbocsáthatatlan
vétek. Eddig is volt elég.
Vége lehetne.

Áll a parton, mint a szobor,
mozdulatlan, szürke kőtömb.
Lába előtt víz folyik el.
A ködbe bámul.

Vak szemei, mint üregek,
ablakok a belső nincsre,
üvegtelen, sötét lyukak.
Távolba néznek.

Új, lekésett lehetőség?
Vissza nem térő alkalom?
Megsűrűsödött a semmi.
Meg nem ritkul már.

Hajnali úton

Lámpafüzér ég tíz méter magasan
végig, amerre az út megy.
Nincs a zsebemben egy kurva vasam sem,
hogy élek, már az is egy kegy.

Hódara hull, a fejemre szitál, és csak a
füst fedi folyton a várost.
Szájakból az orrba beszáll, a tüdő fullad,
zihál most.

Csak menni az úton a lámpa alatt,
a hajnal jön, vagy az este,
mindegy, hátra mennyi maradt,
míg befed a sötétség teste.

Szakadékperemen ücsörögve

Itt ülök málló dolomit falon,
kint, leszakadó peremén.
A lábamat a mélységbe lógatom.
Hiányzik most a temegén.

A kő apró murvává szétesik,
a mélybe hull, porát a szél
szórja szét, viszi. Szemek nem lesik,
amint a követ mállasztja a tél.

Így mállasztja porrá szerelmemet
az elszivárgó, bősz idő.
Elmém lassanként végleg elfeled,
képed helyén a semmi nő;
már régen nem is álmodom veled.
Metszőn hideg a levegő.

Rupi Kaur: Lányos apáknak

fordítás

Minden egyes alkalommal
amikor azt mondod lányodnak,
hogy azért kiabálsz vele, mert szereted,
arra tanítod őt,
hogy a dühöt a kedvességgel keverje össze,
ami jó ötletnek tűnik addig,
amíg föl nem nő,
hogy olyan férfiakban bízzon meg,
akik majd bántani fogják,
csak, mert annyira hasonlítanak
rád.

Laokoón

Rohant az öklét rázva
a ló felé a parton.

Ünneplők nagy tömegben
diadaltáncot jártak.
Került a ló alá szán,
nyakára vert kötélből
fonott hámot vetettek,
míg ő az öklét rázva,
üvöltözött a parton,
a ló felé rohant, és
fövenyben álló dárda
akadt a jobb kezébe.

Fiai lent, a víznél
homokban játszadozva
örültek épp a létnek.

A dárdát elhajítva
döndült meg az a lóban,
majdnem át is ütötte
az ujjnyi deszkát rajta.
Fodor támadt a vízen.
Egy nagy tengeri kígyó
emelkedett belőle
gyermekeket elnyelni.